György Péter esztéta,
egyetemi tanár, médiakutató az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási
Intézetének igazgatója, számos kötet szerzője, az utóbbi húsz évben tizenegy
kötete jelent meg az ország legjelentősebb könyvkiadójának gondozásában. A munkájáról, művészetről, kultúráról beszélgettünk,
és hogy a téma az esztétika problémáiról a társadalom súlyosabb kérdései felé
terelődött, a tanár úr kimagasló szociális érzékenységéről tanúskodik.
Miért az esztétika lett az élete?
A művészet interpretációja, magyarázata az, ami nagyon
érdekel, bármilyen formájában. Ha a médiáról van szó, akkor is ugyanarról van
szó, csak egy másik dimenziójában.
Mit jelenthet a művészet korunkban, hogyan fogyasztjuk a
kultúrát napjainkban?
Nagyon más, amit az elit fogyaszt, tehát a művészeti világot
aktuálisan nyomon követő értelmiségi kevesek, és nagyon más, amit a televízió,
vagy az internet fogyasztói tekintenek művészetnek. Nincs olyan, hogy van egy
művészet, amely mindent egységesen magába foglal. Más az, amikor a velencei
Biennale-ra megyünk el, vagy a kasseli documenta-ra, vagy a budapesti
Műcsarnokba, vagy akkor, ha a televízió előtt szembesülünk azzal, hogy milyen
egy sorozat. Ezek mind különböző kortárs kulturális jelenségek, és valamilyen
módon összefüggenek egymással.
Hátrányos lehet-e az egyén fejlődése szempontjából, ha
fiatalon nem találkozhat magas művészettel?
Azt egyáltalán nem mondanám, hogy a magas művészet nem
fogyasztása hátrányokkal járna. Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy ha az
emberek nem olvasnak, akkor nem lehet jó emberekké nevelni őket, de be kellett
látnom, hogy remek emberek nőttek fel, akik egyáltalán nem, vagy csak minimumokat
olvasnak. Be kellett látnom, hogy a
magas kultúra, vagy az a könyvkultúra, amelyben az életemet leéltem,
nagyobbrészt véget ért. Történelmi küldetését befejezte, és nem az által lehet összetartani
közösségeket, sőt a televízió is véget ért ebben az értelemben. Új médiumok
vannak, keletkeznek. Nem látom, hogy a magas kultúrától jobb ember lesz valaki,
és a populáristól kevésbé. Én a demokratikus kultúra megszállottja vagyok. Azt
gondolom, hogy minden kulturális forma egyenrangú, hogy ugyanolyan reményt vagy
reménytelenséget adhat.
A múzeum az egyik kedvenc témája. Ön szerint van jó, és
kevésbé jó múzeum?
Az a kérdés, hogy mit várunk el egy múzeumtól. Ha azt
akarjuk, hogy egy kiválasztott elitnek legyen kiváltsága vagy joga, ha drága
múzeumokat akarunk, melyekben nagyon bonyolult művek vannak, az egy más típusú
múzeumfilozófia, mintha azt gondoljuk, hogy remekművek mindenkinek járnak. Az
egyik esetben azt lehet mondani, hogy a múzeum egy szakértelmi kérdés, és én
ezzel nem értek egyet. A másik esetben meg azt lehet mondani, hogy az eredeti
művek érzéki tapasztalata olyan, mint a személyi lét alapján járó minimális
jövedelem, tehát a nagy művészet-tapasztalat alanyi jogon mindenkinek jár.
Nagyon erős híve vagyok az ingyenes múzeumoknak, az angol példának. Tudom, hogy
anyagilag nagyon nehéz lenne megvalósítani, tudom, hogy rengeteg érv szól ellene,
de azzal az angol elképzeléssel, hogy mindenkinek jogában áll látnia az
emberiség nagy kultúrkincseit, teljesen egyetértek.
Tehát a múzeumok ideje még nem ért véget, mint az olvasásé?
Nem, mert a tárgyak tapasztalata egy egészen más
tapasztalat. Az olvasás sem ért véget, hanem a hosszú, bonyolult szövegek
olvasása, és az sem úgy ért véget, hogy senki nem olvas ilyeneket, hanem, hogy
nem olvasnak már milliók. A múzeumnak nagyon komoly szerepe van a kulturális
rendszerek összetartásában, mert műalkotásokat látni nem egy bonyolult
tapasztalat, ha jól van megcsinálva, hanem feltétel nélkül, iskolázottság
nélkül, könnyen érthető. Egy Rembrandt kép bárkit levesz a lábáról, az olyan,
mint egy nagy sláger. És most itt volt egy csomó, és voltak itt Vermeer képek
is. Nagyon fontosak ezek a nagy
vándorkiállítások, mert sok százezer embernek nincs pénze arra, hogy utazzon,
de Magyarországon belül igen. A zenével is ugyanaz a gondom, a zenei
koncertélmény egy nagy kiváltság. Azt látom, hogy van egy új divat a világban,
Hollandiában, Franciaországban, Németországban reptereken, pályaudvarokon,
lakótelepeken, hirtelen, vagy nem hirtelen, feltűnik egy Fesztiválzenekar
méretű szimfonikus zenekar, és komolyzenei koncerteket tartanak ingyen.
Kivisznek hangeltérítő falakat, és az emberek csendben maradnak, és boldogan hallgatják. A zene is érzéki élmény, ugyanúgy, mint a
képzőművészet, sőt még sokkal érzékibb. Nálunk nincs ilyen, van egy kakaó
koncert, amit egy évben egyszer tart a Fesztiválzenekar, de az egy média
esemény és nem rendszeres tevékenység.
Az emlékezés és felejtés szintén az a terület, amivel sokat
foglalkozik. Miért olyan fontos emlékeznünk?
Az emlékezet egy olyan gépezet, amit technológiák
működtetnek, mint a kultúrát. Én csak gépezetekkel foglalkozom ebben az
értelemben, kulturális gépezetekkel, emlék gépezetekkel. A médium is egy
gépezet, és a könyvkiadás is. A technológiák mindig megszabják az emlékezet minőségét,
vagy a formáit, a használatát. Ha a technológiai folyamatban valami hirtelen
megváltozik, a végeredmény más lesz. Ez olyan, mint hirtelen amnéziásnak lenni
egy trauma után, az ember elveszíti a múltját. Azért tudjuk, hogy kik vagyunk,
mert tudatában vagyunk annak, hogy az elmúlt időben, amióta a világon vagyunk
miket csináltunk, mert az idő rétegei, más-más felbontásban és perspektívában,
de rendelkezésünkre állnak. A közösség, amely elveszíti az emlékezetét, és a
jelenbe bezárva él, támadható helyzetbe kerül.
Mit gondol arról, mit jelenthet a művészet művelése azoknak a
művészeknek, akik nagyon nehéz körülmények között, esetleg hajléktalanságban
alkotnak?
Szembesülni azzal, hogy a megvetettség és a társadalomból
való kizártság véget ér egy ponton, mert valaki ugyanúgy költő vagy ugyanúgy
festő, az nagyon erős ajándék és nagyon erős motiváció. Nem csak pusztán
terápiából gondolom, hogy a hajléktalan művészet identitáserősítő lehetőség,
hanem olyan komoly esztétikai tapasztalat lehet, amilyennel a hajléktalanságtól
megkímélt embertársaim nem rendelkezhetnek.
Az a jelenség, hogy emberek, egyre növekvő számban, hullanak
ki a társadalomból, hogy nem csak esztétikai élvezetektől esnek el, de
ellehetetlenül az életük, Ön szerint mivel magyarázható?
Ez Magyarországon sajnos már nagyon direktpolitikai
probléma. A kormányzópárt ideológusai úgy gondolták – egyébként elvileg
helyesen -, hogy létre akarnak hozni egy erős középosztályt. Ez egy érthető
gondolat és döntés, mivel ha egy társadalomban nincs középen semmi, ha csak
nagyon gazdagok vannak benne és nagyon szegények, akkor abból baj van. Lehet,
hogy ők azt gondolták, hogy a középosztálynak kedveznek, de valójában nem ez
történt, hanem létrehoztak egy nagyon pici és nagyon gazdag elitet, és előállt
– különböző technikák, például adók, közmunka, következtében – egy sokmilliós,
mérhetetlenül szegény tömeg, amely valóban a társadalom peremén él. Ez
egyszerre ellenkezik szerintem a kereszténység és a kommunizmus összes elképzelésével
az emberi lényekről, akik egyenlőnek születnek, és isten előtt, vagy valahol a
végtelenben mégiscsak egyenlőnek kellene lenniük. Egy társadalomnak leginkább
arra kell törekednie, hogy a születési, társadalmi, és a körülmények okozta
különbségeket kiegyenlítse. Ez Magyarországon láthatóan nem működik. Van ennek egy
területi megoszlása, míg Észak-nyugat Magyarországon elég jól lehet élni, addig
Észak-keleten borzalmas szegénység van. Ráadásul van egy belső etnikai
homogenizációja is, mert Nógrád-megye egyes részei és Borsod bizonyos területei
cigány gettóként működnek, ami egészen elképesztően ijesztő fejlemény és nagyon
embertelen. Ez nagyon nehéz probléma, mert egy ember szocializálására,
társadalomban való benntartására elköltött összegeknél a re szocializálása,
tehát a visszavitele a társadalomba, beláthatatlanul többe kerül. Ezeket az
embereket egyszer valakinek mégiscsak vissza kell segíteni a társadalomba, ami
irgalmatlanul nehéz feladat lesz, és borzasztóan sokba fog kerülni. Ha ez nem
történik meg, akkor ez a Magyarország egy másik ország lesz, ami ebben az
értelemben egy soha nem volt ország, ahol a Horthy-rendszer óta nem volt olyan,
hogy a társadalomból milliós tömegek vannak kiszorítva.
Ez azt jelenti, hogy Ön nem optimista.
Mérhetetlenül pesszimista lettem, teljes elképedésemre.
Pesszimista azért, amiben a magyar roma lakosság, a hajléktalanok, gyerekek
élnek, hogy hajléktalan szálló körül felnőni, vagy hajléktalanok gyerekének
lenni, vagy hajléktalan szülőként élni, vagy hajléktalan csecsemőként nevelődni
valahol, az olyan beláthatatlan trauma és kár, hogy mindig azt gondolom, hogy
ennyire nem lehetünk kegyetlenek! De láthatóan olyanok vagyunk. Meg kellett
tanulnom, amit gyerekkoromban nem tudtam, hogy „hálnak az utcán”. Meg kellett
szoknom, hogy az én életemben most már mindig úgy lesz, hogy minden napom
szerencsésnek minősül, mert van mit ennem, és van, akinek meg ritka szerencse,
ha aznap ehet. Ez mindig bennem van, amikor a magától értetődőnek tekintem,
hogy bemegyek az egyetem menzájára és táplálékot veszek magamhoz, hogy tőlem
pont száz méterre az Astoriánál valóban éhes emberek koldulnak.
Mi az, amit tehetünk?
Egyénekként kicsi dolgokat tehetünk. Nekem is van egy
mindennapi stratégiai kérdésem, hogy kinek, mikor adok pénzt. Ez bonyolult,
mert ha hozok egy elvi döntést, az is egy rossz stratégia, de ha hagyom magam
sodortatni az eseményekkel, amíg átkelek az Astorián, az is rossz. Próbálok
egyensúlyt teremteni, de van egy nagyon öreg néni, aki néha eltűnik hetekre, és
halálfélelmem támad, hogy már nem él. Amikor újra előkerül, neki – méretarányosan
– borzalmasan sok pénzt adok, hogy azonnal hazamehessen. De ez is bonyolultabb
ennél, mert valójában azért csinálom, mert a néni olyan riasztóan emlékezetet a
nagymamámra, hogy mindig eszembe jut, hogyha a nagymamám az utcán végezte
volna, meghalnék a szégyentől.
Lehet intézményes segítség a problémára?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, és erre már egyetlen más választ
sem tudok mondani, minthogy a modern egyházak nélkül ez az ország komoly bajban
van. Azt értem modern egyház alatt, amelyik nem menekül el a történelmi
egyházak felső középosztálybeli gyerekeket képző világába, hanem szembenéz
azzal a problémával, amellyel a magyar falvakban elhelyezkedő tisztelendők,
plébánosok, lelkészek százai találkoznak, a szegénység őrületével. A modern
egyháznak szerintem – mondom ezt kívülállóként és pimaszul – a hívei megalázó
körülményeinek megszüntetéséért kell küzdenie. Ilyen értelemben a modern egyház
léte, vagy nem léte kulcskérdés, mert az az opció, hogy vannak társadalmi
megoldások, például a pártok, láthatóan megszűnt. Már csak azt remélhetjük,
hogy a modern egyházak lesznek azok, akik a szívükben a szolidaritás eszményét
láthatóan nem hordó milliókat rávezetik arra, hogy mégiscsak emberszámba vegyék
azokat a lényeket, akiket láthatóan nem akarnak embernek tekinteni. Mert
gyerekek megalázásánál nem ismerek semmi szörnyűbbet, és arra hogy
Magyarországon gyerekek százezrei éhezzenek, semmilyen magyarázatot nem tudok
adni, és főleg, egyet sem tudok elfogadni, és nem is szükségszerű, mert ez még
mindig egy gazdag ország, ahol bőven lenne mindenkinek mit enni.
A társadalom nagy része miért ennyire közömbös?
Nem tudok rájönni mi az oka annak, hogy a magyar lakosság
ilyen önző, idegengyűlölő és fáradt lett egyszerre. Nincs értelme a magyar
középosztály folytonos szidalmazásának, mert attól nem viselkedik jobban. A magyar
középosztály lehetetlenül viselkedett a magyar történelem nehéz óráiban, és ez
láthatóan elkezd ismétlődni. A Horthy-korszakban igazán nem érdekelte őket, hogy
a magyar parasztokkal mi van. Az ötvenes években nagyon nem érdekelte a
kommunistákat, hogy a nem kommunistákkal mi történik. Negyvennégyben senkit nem
érdekelt, hogy mi történik a zsidókkal. Nagyon nehéz óráiban a magyar
történelemnek, nagyon kevés szolidaritást mutatunk elég hosszú ideje. Ez nagyon
súlyos probléma, és nem tudom, hogy mitől van, ez az egyik legbonyolultabb
kultúrtörténeti probléma, amivel találkoztam.
Ha valaminek ennyire nincs jó megoldása, nem kell tartanunk
attól. hogy drasztikusan súlyos helyzet alakulhat ki?
Minden elképzelhető, és ez nagyon ijesztő. Felszabadító az
egyik oldalon és nagyon ijesztő a másik oldalon.
Hogyan felszabadító?
Az, hogy minden megtörténhet nagyon vonzó tapasztalat egy
olyan nemzedék számára, amelyhez én tartozom. Azzal néztem szembe
gyerekkoromban, hogy egy nagyon szűk lehetőség tartományban élhetem le az
életemet. A Kádár-rendszerben azt gondoltam, hogyha ez így fog menni, meg fogok
bolondulni az unalomtól. Most már egyáltalán nem unatkozom a szó legjobb,
illetve a legrosszabb értelmében. Levegő után kapkodom a fejem minden nap. Most
éppen nem a fantáziám örömteli részei telnek be a mindennapok
lehetetlenségével. Például a
menekültekről azt gondolom, hogy akit meg akarnak ölni a hazájában, és azért
menekül, és arra kényszerül, hogy az egyetlen nyomorult életét szörnyű
embercsempészekre bízza, – bölcsen látja a római pápa – az előtt az ajtót
nem lehet bezárni. Az emberségünket minden nap próbára tevő társadalomban
élünk.
A mélysötét problémák után vidámabb témával fejezném be a
beszélgetést. Mit csinál, amikor nem dolgozik, hogy pihen?
Sétálok. Inkább gyalogolok mostanában, mert a térdem miatt
nem nagyon szeretek már futni. A futás és a gyaloglás nálam nem társadalmi
tevékenység, szeretek néma mellékutcákban meg völgyekben menni, zenét sem
hallgatok közben és nem beszélgetek. Egyedül lenni és mozogni, az számomra nagy
ajándék. Hobbim nincs, van a családom, gyerekeim, unokáim, a feleségem,
barátaim, a munkám és egy kis sport, elvagyok.
