Szokott helyemen üldögéltem – az ablakon keresztül nézegettem a Népszínház utca nem túl változatos képét – mikor is bejött a kocsmába egy emberke. Soha nem láttam – se az ivóban, se másutt – de kis termete, meghatározhatatlan kora, tétova viselkedése alapján első látásra jobban hozzáillő nevet nemigen találhattam neki. Három deci bort hozott magával a pulttól, biccentett felém és leült a velem szemben lévő üres asztalhoz. Egérszürke kabátja zsebéből cigarettásdobozt vett elő, rágyújtott és állát a tenyerébe fektetve csak bámult ki az ablakon. Aztán – ajkait alig mozgatva – beszélni kezdett. Nem, nem hozzám beszélt, – nem is nézett rám – a kocsmazaj is erős volt, de különös módon minden szavát tisztán értettem:
– Miért is hinné el nekem, hogy itt negyedórán belül szörnyű baleset lesz – intett fejével az emberke a Népszínház utca felé – miért is hinné el, hogy ez az öngyilkossági kísérletem is eredménytelen lesz.
Rámeredtem: ápolt külsejű, hétköznapi embernek látszott, és színjózannak tűnt.
Meleg van…zártam le a témát magamban, de az emberke mormolása csak folytatódott:
– Ki hinné el nekem, hogy ott voltam az egyiptomi piramisok építésénél, az ó-ind védák születésénél, ismertem Konfuciust, láttam vonulni Attila hunjait, és vizezett bort árultam a tömegben Robespierre lefejezésénél… ki hinné el nekem, hogy ez lesz a kétszázadik kísérletem arra, hogy megszabaduljak az élettől.
Nagyon meleg van… legyintettem, s igyekeztem elkerülni az elmondása szerint legalább négyezer éves emberke tekintetét. Az rám sem nézett, csak nagyot sóhajtott, és különösképpen ez a sóhajtás valami ősrégi szél süvítéséhez hasonlított, mely szárazon, dohosan és szomorúan árad az évezredek mélyéből.
– Ugyan, hagyjuk az emberiség történelmét – folytatta – hisz csak pillanatokat tudok felidézni, de higgye el nekem, ezek a régmúlt idők valódi emlékei.
Amikor a régi feljegyzések alapján ellenőrzöm az emlékeimet, mindig helyesnek bizonyulnak. Sokszor pontosabbak a történelemkönyveknél. De egyre inkább és egyre többet felejtek – érzem, hogy a jövőtől sem fogok tudni szabadulni.
Komplett őrült, talán azt hiszi magáról, hogy egy több ezer éves Isten… – sóhajtottam és lopva felé pillantottam. Az emberke finom vonásai eltorzultak a gyötrelemtől és egy pillanatra elvesztette az önuralmát:
– Igen – mormolta – jó ideig azt képzeltem, hogy talán én vagyok az örökéletű Isten. De hát miféle Isten az, aki nem képes önerejéből kilépni az öröklét gyötrelmeiből?! Értse meg, hogy semmiféle módon nem vagyok képes önmagam elpusztítására!
Nem tudom ki, vagy mi átkozott meg a sorsommal, vagy egy hatalmas Isten, vagy egy utolsó, mocskos Isten-gazember. Tudja, miből áll a világom?
Száz elmúlt élet zűrzavarából és millió eljövendő élet egyvelegéből.
Az emberke semmit sem látó szemekkel, kínlódva meredt maga elé és halálosan kimerültnek látszott. Nem hihettem neki, mégis rossz előérzetem támadt.
– Tudja – nézett rám /vagy inkább csak mögém/ boldogtalan tekintettel – elmondhatatlanul belefáradtam az életbe; az evés, alvás és a mindennapi tevékenység végtelen, hiábavaló, gyermeteg körforgásába. Az életbe, melyben végső soron nincsen semmi új. Az emlékeim nem hoznak örömöt számomra. Miért lenne ez hihetetlen?: körülöttem mindig is rövid életű, nyüzsgő emberi lények vergődtek, anyagi érdeküket hajszolva, agyukat és bőrük pórusait eltömte lázas tevékenységük semmi-pora a végtelen, lélekölő versenyben. Tudták honnan jöttek, tudták, hogy a föld visszaforgatja testüket egy évszázadnál rövidebb idő alatt. Ennek ellenére mindig előre meghatározott előírások és hitek szerint éltek. Soha nem a saját életüket élték, soha nem voltak azonosak önmagukkal. Hatvan-nyolcvan évük gondosan előre be volt osztva, görcsösen küzdöttek megadott életparamétereik mókuskerekében, s csak azzal törődtek, hogy létükben a legkisebb szellemi munkával jussanak előre az első sírástól az utolsó hörgésig.
És az évezredek alatt semmi sem változott! Önnek tudnia kell, hogy az utolsó ó-egyiptomi rabszolga ugyanazokkal a genetikai jellemzőkkel rendelkezett, mint napjainkban /mármint az ön napjaiban / a legzseniálisabb harvardi professzor.
S talán ennek tudható be, hogy az emberi mentalitás sem változott… az emberek nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak…, s az elvárható fejlődésnek ez a teljes hiánya teszi elviselhetetlenné, kibírhatatlanul egyhangúvá hasztalanul morzsolódó évezredeimet. És az emberek – mióta a világ világ – szeretnének egészségesen, örökké élni!
Könyörgöm, miért…?! Nem tudják elképzelni, hogy végül könyörögnének a megváltó halálért. A nem érzékelésért, a nem gondolkodásért, a nem létezésért; azért a boldogító semmiért, amit én évezredek óta el nem érhetek.
Én, aki látatlanban cserélnék a Föld legszerencsétlenebb, halandó teremtményével!
Remegő kézzel rágyújtott és gyűrögetni kezdte a kocsmaasztal viaszosvászon terítőjét.
–És hagyjuk, könyörgöm, hagyjuk az úgynevezett gondolkodókat! Csak gubbasztanak meddő szellemi orgazmusuk mocskában! Soha, egyetlen lényeges kérdésre sem tudtak válaszolni. Mindig ilyen volt az ember: évezredek óta elvarázsolja magát a vallással, iszik, kábítószerezik… az ember, aki arra törekszik, hogy megfeledkezzen önmagáról, azzal az ürüggyel, hogy önmagát keresi! Ugyan! Szemfényvesztés az egész, és én semmi mást nem akarok, csak végleg kiszabadulni ebből a tébolydából.
Megrázta a fejét és félig felemelkedett az asztaltól:
– Hát, minden jót Önnek!… tudja, annak a valószínűsége, hogy mégegyszer találkozunk EBBEN az életben, a nullával egyenlő – suttogta furcsa félmosollyal, aztán elnyomta a cigarettáját, biccentett felém és kilépett az utcára.
Nem tudom miért, de – mintha mágnes vonzott volna – utána mentem.
Az emberke megállt két parkoló autó között, balra nézett, megvárta amíg egy betonszállító teherautó a kereszteződés elé ér, aztán alig két méter távolságból a gépszörnyeteg elé vetette magát. A szemem elé kaptam a kezem, de elkéstem:
Láttam, hogy a teherautó – mintha mesebeli óriás fricskázta volna meg – felemelkedik, átrepül az emberke testén és járműveket, járókelőket elsodorva, oldalára dőlve iszonyatos csikorgással végigszánkázik az utcán.
Mindenki dermedten, szájára szorított kézzel állt; s csak én láttam, hogy az emberke feláll, leporolja ruháját, majd egy utolsót biccentve felém, tétova léptekkel elindul az örökkévalóság felé.
2011 június, 1. díj
Likes
Nincs hozzászólás