Az alkoholizmus, mint népbetegség
Nemcsak azért az alkoholizmus az első szenvedélybetegség, melyről írok, mert én is ebben a cipőben járok, hanem azért is, mert ebben szenvednek a legtöbben a világon. A magyar szakemberek egymillió körülire becsülik az alkoholbetegek számát hazánkban. Ez a lakosság tíz százaléka, ami hihetetlenül nagy szám. Persze ebben nincsenek benne a nagyivók, a rendszeresen alkoholt fogyasztók, valamint az alkalmi társasági ivók. Ehhez hasonló elterjedtségű szenvedélybetegség mindössze a dohányzás, melyről majd külön írok.
Ez azt jelenti, hogy minden negyedik felnőtt korú ember alkohol betegségben szenved, akár tud róla, akár nem. Ez a halálos és progresszív betegség – még akkor is, ha hosszabb szünetet tart az illető két ivás között – a tagadás betegsége, ugyanis mind az érintett, mind környezete a legvégsőkig próbálja palástolni a kóros szenvedélyt, és azok következményeit. Ezentúl komoly fizikai, szellemi és lelki gondot okoz az egyénnek és a környezetének. Nem lehet ugyan kiszámítani, de a társadalomnak is hihetetlen károkat okoz ez a betegség. A rengeteg betegállomány, a sok lerokkantasított alkoholbeteg munkából való kiesése talán még nagy nehezen kifejezhető pénzben, de a tönkrement karrierek és életek gazdasági hatása már nem. Az alkoholos italok árusításából befolyó adó pénzösszegének azonban csak a töredéke az a pénz, amit az alkoholbetegek gyógyítására használnak. Az alkoholfüggőség prevenciós munkája pedig még alig kezdődött el hazánkban.
Egy-két évtizeddel ezelőtt az alkoholbeteg még egy megbélyegzett ember volt, akit inkább eldugtak, leginkább egy börtönhöz – Nagyfai Bűntetésvégrehajtó Intézet Kényszerelvonó részlege, mely 1990-ben megszűnt – vagy munkatáborhoz – Pomáz-Dolinai Munkaterápiás Intézet Alkohológiai osztálya, mely átalakulva azóta is működik alapítványok irányításával – hasonló intézménybe. A nagyvárosokban az állam létrehozta az Alkohol Ellenes Klubokat (AE), melyekben szakemberek és józanodó alkoholisták irányításával próbáltak segíteni az alkoholbetegeken. A demokrácia szele – a nyolcvanas évek közepétől – azonban beengedte azokat az elképzeléseket, tapasztalatokat és gyakorlatokat, melyeket már a fejlettebb országokban hosszú évek óta alkalmaztak a társadalom szempontjából is hasznosan. A kórházak pszichiátriai osztályai és a detoxikálók mellett egyre több addiktológiai részleg kezdett működni. Egy ilyen szanatóriumi osztály vendége voltam huszonhárom évesen egy hónapig 1982. tavaszán a Kútvölgyi – pártkórház – szabadság-hegyi intézményében. Itt először nem a gyógyszeres kezelésre vagy a hányattatásra fókuszáltak, hanem a csoportos foglalkozásokra helyezték a hangsúlyt. A nagy és kis csoportos foglalkozások, a zeneterápia, a relaxációs gyakorlatok igen érdekesek és hasznosak voltak számomra. Ez már nem egy zárt részleg volt. Minden nap négy órától szabadon elmehettünk moziba, sétálni vagy vásárolni este kilencig. Ezt a módszert a vezető főorvos már külföldi tapasztalatai alapján állította fel hazánkban elsőnek. Ez a jó példa később kezdett elterjedni az országban.
A 90-es években elindult – egy új módszer – az addiktológiai terápiák kialakulása. Ezekben az elkülönített intézményekben speciálisan csak alkohol, később drog, játék függőkkel foglalkoztak. Ezekben már nemcsak munkaterápia folyt, hanem kézműves, színház, sport, vagy más csoportterápia. Az utóbbi években kezd elterjedni a hazánkban is gyökeret vert Anonim Alkoholisták önsegítő közösségének 12 lépéses programjára épülő egészségügyi terápiák. Ezek nagy részét már alapítványok indították, és működtetik azóta is sikeresen.
Az ország demokratizálódása során a média is egyre nyíltabban kezdte megjelenítetni ezt a társadalmi problémát. Egyre több újságíró kezdett cikkeket írni a szenvedélybetegségekről, interjút készíteni felépülő függőkkel. A rádió és televízió is egyre több riportot készített szakemberekkel és érintettekkel egyaránt. Kezdett a tabuból érdekesség lenni a nagyközönség számára. Sajnos ez a folyamat az új évezredben egy kissé lanyhult. Bemutatták a médiában az egyre jobban működő terápiákat, a gyógyító társadalmi szervezeteket, az önsegítő közösségeket és az érdekesebb szakembereket – mint például Dr. Csernus Imre sorozata. Ezek az ismertető média programok rettentően fontosak mind az érintettek, mind a környezetük számára. Ennek segítségével már tudták a rászorultak, hogy hová lehet fordulni. Már a magyar szappanoperában is megjelent az Anonim Alkoholisták megoldási lehetősége, hasonlóan az amerikai filmekhez.
Az egészségügy mellett megjelent a szociális szféra is a szenvedélybetegségek megoldási lehetőségeinek sorában. 1994-től, megindult a főiskolákon és az egyetemeken a szociális munkás képzés, ahol komolyan oktatták a szenvedély és más pszichés betegségekkel való bánásmódot és a megoldásokat. Ennek a család és gyermekvédelmi programban, valamint a hajléktalanságban volt nagy szerepe.
Elméletben rengeteg megoldási lehetőséget tapasztaltak meg a szakemberek a külföldi tanulmányútjaikon, sokat maguk a hazai szakemberek találtak ki, de ezek átültetése vagy megvalósításához a hazai pénzkeret hihetetlenül kevés. Persze az alkoholizmus nem szüntethető meg sem pénzzel, sem szakértelemmel – ez a világon sehol sem sikerült –, de kielégítő anyagi háttérrel csökkenthető, ami nemcsak az egyénnek és a környezetének nyújt könnyebbséget, hanem a társadalom veszteségeiből is farag valamennyit.
