Nem is olyan régen történt. Egy kisebb társasággal, akik régi ismerőseim voltak, azon a napon kisebb unszolásuknak eleget téve, elmentünk egy sörözőbe. Az este egy kissé felületes kérdezz-felelekkel indult, de némi idő elteltével, ahogy oldódott a hangulat, egészen ígéretesnek mutatkozott. A mind inkább elmélyülő társalgás fokozatosan jutott el a férj-feleség-szerető viszonyaihoz, s azok már-már kínos feltevéseihez.
– Szerintem, minden kapcsolatban a férjek játsszák a főszerepet – szólt közbe John, mire minden tekintet a férfire szegeződött. – Rajtuk áll vagy bukik egy házasság mibenléte. Véleményem szerint, a „pancser” férjeknek három fajtáját ismerhetjük. Az odaadót, de sokszor vakot, a dominánst, de sokszor dühöngőt, és végül a sík hülyét, vagyis a gyengét. Ez utóbbi néha bölcsebben viselkedik, mint bármelyikük az előző két csoportól. Mért is? Nos, nézzük az elsőt. Az odaadó, de vakot. Milyen is ő? Reggeltől estig robotol, mint egy állat, mindent előteremt a feleségének és a gyermekeiknek, amit csak a lehetőségei megengednek. Egész álló nap máson sem jár az esze, talán még álmában is, mint hogy mindenhol minden körülmények között megfeleljen. A munkahelyén igásló, otthon meg rabszolga, önként. Tehát, abszolúte kihasználható, leuralható. Nem különösen okosak, hiszen sohasem látnak, és talán nem is akarnak tovább látni az orruknál. Tehát ideális csoportot képeznek ezek a férjek mindazoknak, akik szerető feleségeikként hétről-hétre megcsalják őket – egy kis szünetet tartott, majd folytatta. – A másik a domináns, sokszor dühöngő. Őket sem túl nehéz rászedni, de ha egyszer rájönnek a sumákságra, hát nem egyszer dühöngő állattá válnak. Már nincs kontroll, elvesztették azt az imázsukat, melyet szépen az évek haladtával felépítettek maguknak. A sorsuk gyakorlatilag megpecsételődött. Elvesztik önbecsülésüket, az alkohol, vagy a drogok rabjává válnak az esetek többségében. Innen nehéz a szabadulás. Ha netán mégis sikerül nekik felülemelkedni önmagukon, én úgy fogalmaznék, tisztánlátóvá válnak.
– Ezt hogyan értsük? – tettem fel a kérdést, mert nagyon is kezdett érdekelni a téma, ez a lélektani fejtegetés.
– A tisztánlátók? Nos, ők szerény meglátásaim szerint olyanok, akik a vihar elmúltával érdekeltté válnak benne anyagilag, mert párjuk ugyan csak egy van, de szeretőt innentől kezdve annyit tarthatnak amennyit, csak akarnak. Nekik már csak a látszat a fontos, amit úgy-ahogy fenn tudjanak tartani. Máskülönben elégedettekké válnak a kialakult helyzetükkel. De ezekről a furcsa értelemben vett férjekről akár regényeket is lehetne írni – ismételten tartott egy pici hatásszünetet, és folytatta tovább. – És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban itt vannak a sík hülyék, vagy más szóval az általam vélt és már említett gyengék. Ezek azok, akik félnek a botrányoktól, nem ritkán tehetetlenek az ágyban, ám bölcs uralkodóhoz méltón inkább átengedik a terepet egy házibarátnak, nem ritkán idegennek, semmint vállalják azt a veszélyt, amely a másik nem részéről nevetség tárgyát képezhetik szerény személyüket illetőleg. Így a házasság, mint intézmény sokkal tovább működhet, mint az előzőek esetében. Minden perpatvar nélkül, habár ezt teljes lelki nyugalommal bizarrnak is tekinthetjük éppenséggel.
– Végül is hová akarsz kilyukadni mindezzel? – kérdezte Szilvia, kényelmesen hátradőlve és karjait összefonva a mellén.
– Hát éppen ez az! Ugye a kivétel erősíti a szabályt. Vagy mégsem? Álljon itt egy példa, igazam alátámasztására, és mindenki okulására, mely velem történt meg nem is olyan régen. Mindent azonnal meg fogtok érteni – lenyelte az utolsó korty sört is a korsójából, közben intett a csaposnak, hogy hozzon még egy kört a társaságnak. Majd így folytatta: – Ismertem egy embert, egy férjet, aki különös, mondhatni nem mindennapi módon védekezett a közös kudarc ellen. Úgy is mondhatnám, hogy a fajtájában igencsak ritka példánynak számított.
Történt, hogy egy koktélpartin megismerkedtem egy elegáns és rokonszenves házaspárral. Az asszony rendkívüli mód figyelemreméltó személyiség volt. Dús keblű, vékony derekú, és kacéran, mosolygósan nyüzsgő. Egyszóval, minden férfi álma. Szavamra, egy égi tünemény volt. De, ami leginkább megragadott benne, az a szellemisége, a testi adottságait bátran latba vetve természetességével, mellyel sorban vette le lábaikról a férfiakat. Úgy hiszem, én is bejöhettem nála, mert mint észrevettem, félreérthetetlen pillantásokat intézett felém. Ezekből a hívogató és mással össze nem téveszthető pillantásaitól, erőt vettem magamon és a kötelező körök megtétele után udvarolni kezdtem neki. Hamarosan bensőségesebb pillantásokat is váltottunk, apró kedveskedésekkel bókoltunk egymásnak. Tehát így haladtunk lépésről, lépésre közös célunk felé, mely már mindenen túl egy pillanatnyi kételkedést sem hagyott előttem az asszony szándékait illetően. Elméletben összevetetettem azt a bosszúságot azzal az örömmel, amit a majdani folytatásban remélhettem. Arra a következtetésre jutottam, hogy el kell fogadnom azt, amit ez az este elébem sodort. És ekkor megéreztem. Megéreztem a bőrömön azt a bizsergető érzést, amelyről eleinte egyáltalán nem is akartam tudomást szerezni. Minden ösztönöm azt súgta, hogy a férje gyanakszik rám és figyel. Ahogy ott flörtöltünk, kezünkben a koktélospohárral, hirtelen ötlettől vezérelve oldalra fordítottam a fejemet, és a mellettem lévő óriási falitükörben megpillantottam egy férfi arcát, mely a sokadalomból kiválva egyenesen és merőn engem figyelt. Tekintetünk óhatatlanul is találkozott, majd egy végtelennek tűnő pillanatig, számomra dermesztően összefonódott a tükör hideg síkján. Ő volt az! A férj! Figyelt minket, szemét egy pillanatra sem véve le rólunk. Majd láttam azt is, ahogyan elfordul és leszegett fejjel, a gondolataiba mélyedve odébb áll.
– Asszonyom. A férje figyel bennünket – súgtam halkan a fülébe, mire ő elámult.
– A férjem?
– Igen. Már többször is észrevettem az este folyamán, hogy figyel minket. De csak az imént tudatosult bennem teljes bizonyossággal ez az érzés.
– Bizonyára téved. Ő mindig tapintatos velem szemben, és a barátaimmal is mindig kifinomultan kedves. Olyannyira, hogy már kedvesebb és tapintatosabb nem is lehetne – búgta.
– Lehet, hogy megérezte mindazt, ami közöttünk zajlik és gyanakvó lett.
– Csacsiságokat beszél… – felnevetett – drágám. Túlreagálja a dolgot. Nem is maga az egyetlen, aki ma este velem foglalkozik.
Majd, mint egy megnyugtatva és egyben biztatva, a kezembe helyezte légiesen könnyed és izgatóan puha, kecses kezét. Mélyen a szemembe nézett. – Mit gondol? Van olyan férj, aki ezt megérzi?
– Ezt nem tudhatom. Még soha életemben nem voltam nős.
– Tegyük fel, hogy igaza van. De ettől még érdeklem önt?
– Ez az ön és a számomra sem lehet kérdés, asszonyom – válaszoltam megdöbbenve, de félve hozzátettem: – Ezek szerint a férje nem az a féltékeny típus?
– Nem… Ó, egyáltalán nem – ismét bájos kacajra fakadt a saját kimondott szavaitól.
– Ezek szerint… sohasem figyelte magát?
– Nem. Mint már említettem, mindig kedvesen megértő a barátaimmal kapcsolatban.
Ettől a pillanattól kezdve a továbbiakban kitüntetett figyelemmel foglalkoztam vele. Szinte kísértésbe hozott az a tudatom legmélyére befészkelt gondolatszilánk, hogy talán a férje mégis féltékeny, s legnagyobb meglepetésemre teljes mértékben ennek a gondolatfoszlánynak rendeltem alá magam.
Ami a nőt illeti, már másként, hidegebben, de mégis forró hevülettel a lelkemben néztem őt. Így teltek a hetek, a hónapok, és miután azon a bizonyos estén megadtam a címem és a telefonszámomat is, se hívás, sem pedig levél nem érkezett tőle. Már-már feledésbe is merült bennem a hasztalan várakozással vegyített vágy, mikor egy futár csöngetett be a lakásom ajtaján, és egy díszes borítékba tett meghívót hozott. Ebben az állt, hogy hivatalos vagyok hozzájuk, a kertvárosi házukba egy vacsorára a jövő hét végére. Nagyon megörültem a váratlanul jött hírnek és ezzel a lehetőségnek is, hogy ismét láthatom. Az a hét nagyon lassan,és borzalmas vágyakozásokkal teli fantáziálással telt el, míg végre el nem jött a várva várt nap.
És milyen szeszélyes is az élet. Mi történt? Az este nagyon jó hangulatban telt, az ételek és az italok is pompásak voltak. Miután véget ért az este, s a desszert is elfogyott, megköszönve a szíves vendéglátást menni készültem. A tágas előszobában készülődtem, mikor egy nem várt pillanatban a férj egyszer csak a semmiből a hátam mögött termett és odalépett hozzám. Megfogta a karomat, és ezt mondta: – Drága barátom – kissé kínosan éreztem magam, mert az egész vacsora és az este alatt, úgy viselkedett velem, mintha valóban a barátja lennék – nemsokára a város melletti nyugati birtokunkra utazunk. A feleségemnek is és nekem is nagy örömet okozna vele, ha kivenne pár hét szabadságot, és néhány barátunk társaságában ezt velünk töltené. – Mit ne mondjak. Nagyon meglepődtem. De habozás nélkül igent mondtam. Hogy őszinte legyek mindenre gondoltam, amikor a karomat határozottan, ámde nem erőteljesen megfogta, de erre végképp nem.
Szóval, annak rendje és módja szerint kivettem a pár hét szabadságot, s két kofferbe pakolva mindazt, amit fontosnak véltem, taxin kivitettem magam a vonatállomásra, a nevezett napon. Jól emlékszem arra a napra. Az idő a kora őszhöz képest meglehetősen hűvösebb, szinte már-már téliesen hideg volt. Esett az eső kitartóan, és a szél is fújt. Metszőn és élesen vágott az arcomba, mikor megérkezvén kiszálltam a taxiból. A sofőr nem volt túl barátságos figura, s az arca is teljesen közömbös érdektelenséget tükrözött a világgal és az emberekkel szemben. Neki én is csak egy utas voltam a sok közül.
Csomagjaimmal a jegypénztárakhoz mentem, és megváltottam a jegyemet. Felszálltam a vonatra, mely már indulásra készen várakozott, amíg a pályamunkás hosszú nyelű kalapácsával ellenőrizte az acélkerekek állapotát, meg-megkondítva mindegyiket egyszer. A helyjegyem az első osztályra szólt, egy négyszemélyes számmal ellátott kupéba. Örömmel tapasztaltam, hogy egyelőre nem kell megosztanom senkivel ezt a kabint. Kényelembe helyeztem magam, s a gondolataimba mélyedve bámultam kifelé az ablakon, bámulva a sűrű szürke ködöt, siető emberek és a még várakozók halovány sziluettjét. Amikor elérkezett az idő, sípszó harsant valahonnan a szerelvény hátulja felől, majd a vonatkocsik nagyot rántva magukon mozgásba lendültek a mozdony után. A kerekek egyre gyorsuló kattogása a talpfákon jelezte, hogy gyorsulunk, és ez izgalommal töltött el. Olyan érzés kerített hatalmába, mint amilyet akkor szoktak érezni az emberek, mikor a komor tél után végre valahára megérkezik a tavasz. Annak is az első boldog napja, melyen a szerelmesek szívét lángra gyújtja. Azt a mámorító borzongást, mely az új élet kezdetét és a színesen tarkálló mezők, zöld ligetes erdők édes reményét vetíti előre.
2012 július, harmadik díj
