Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, de úgy mesélték, hogy élt valamikor a mesés-Keleten két öregasszony, kiket Aszperzsánnak és Zulejkának hívtak. Menyecske koruk óta éltek férjeik oldalán, szomszédokként egy-egy szép kertes házban, de már akkor sem keresték egymás társaságát.
Miután özvegyen maradtak, és a gyerekek is réges-régen kirepültek a családi fészekből, jobb híján néha-néha meglátogatták egymást, hiszen az embernek mégiscsak kell valakihez szólni. Történetünk idején Zulejka hetven, Aszperzsán nyolcvanöt éves volt, és meg kell mondanunk ezek a beszélgetések egyikük épülésére sem szolgáltak. Ki nem állhatták egymást és folyton folyvást egymáson köszörülték a nyelvüket.
A hetven éves gúnyosan anyjának nevezte a nyolcvanöt esztendőst, és az sem maradt adós a válasszal:
– Na, jól van lánykám – mondta egyszer az idősebbik, mikor is a magas sövénnyel körülvett kertjében sétálgatott – szép a szemed búzakékje, a szemöldököd feketéje; rózsa arcú szép kis lánykám, piros virág a te kis szácskád; feszes hamvas a te két melled, akár a hó fehér kebled – a vénség kétségkívül rendelkezett némi költői vénával. Ó, milyen kár – folytatta immár prózában – hogy aranyhajad fénylő arcodat elfedi, és milyen kár, hogy hamvas kezecskéddel ilyen tüskés rózsákat kell szedned.
Vigyázz, meg ne sebezd magad, mert szűzi véred még pecsétet hagy blúzocskádon – csúfolódott torz vigyorral a banya.
Épp akkor haladt el az uralkodó fia, az ifjú herceg szolgálójával, inkognitóban a kert előtt. Miután akaratlanul is végighallgatta Aszperzsán szavait, így szólt kísérőjéhez:
– Hű szolgám, jól jegyezd meg ezt a házat, holnap majd ide térsz vissza lánykérőbe anyámmal. Igaz, nem láttam még ezt a gyönyörű hajadont, de édesanyja leírása után máris szerelemre gyúltam iránta. Történjen bármi is, ez a lány az enyém lesz!
A hercegnek nem kellett sokáig győzködni az anyját – ő maga is kíváncsi lett a mesés szépségű teremtményre; túl ezen ideje volt már kiházasítani a fiát – másnap befogatott a hintajába és szolgájával, valamint három palotabeli asszonnyal Aszperzsán házához hajtatott.
Az öregasszony megilletődve fogadta a cifra vendégeket, de amikor a herceg anyja előállt fia lánykérési szándékával, egy csapásra megkönnyebbült:
– Ó, az én kicsis lánykám! – csillant meg ravaszkásan a szeme – ó, hát ő valóságos aranyékszer, minden foga egy-egy igazgyöngy, éjsötét selymes haja a derekáig ér, de nem is folytatom, hisz szavakkal vissza nem adható az ő szépsége.
– Nagyszerű! Mondd, láthatnám ezt a csodálatos teremtményt? – kérdezte izgalmában tapsikolva a herceg anyja.
– Nem, attól félek, hogy most még nem. Tudod, nagyon szégyenlős az én lánykám, nem szívesen mutogatja magát, meg aztán azt sem akarom, hogy szolgád rajta legeltesse a szemét. Ha őt férfiember meglátja, rögtön elveszti a fejét, és nem akarom kitenni ilyesfajta kellemetlenségnek az én kicsikémet.
– Igen, azt hiszem igazad van – felelte a herceg anyja – de legalább a kisujját, ha láthatnám.
– Rendben van, gyertek el két nap múlva, addig beszélek a lányommal
Aszperzsán még aznap este átment Zulejkához, és azt mondta neki:
– Pici lányom! Akarsz-e egy vagyont érő eljegyzési gyűrűt a kisujjadra? Igen? Akkor bízzál bennem… nem kell mást tenned, mint két napig bivalytejbe áztatni a kisujjadat, aztán én befestem rózsaszínű hennával, utána nem lesz más dolgod, minthogy át gyere hozzám, és adott jelre kidugd ujjacskád a kisablakon. Így is történt; két nap múlva, mikor a herceg anyja meglátta Zulejka ujját, elragadtatásában felkiáltott:
– Milyen szép is lehet a lány, ha már az ujja is ilyen gyönyörű! – azzal egy gyémántgyűrűt vett elő erszényéből és felhúzta Zulejka kisujjára.
– Nos – szólt álnokul Aszperzsán – a lánykérés megtörtént és úgy döntöttem, hogy férjhez adom érintetlen virágszálamat a herceghez. Ugyanakkor elvárom, hogy az esküvő napjáig gyolcsba burkolt lányomra köntöst, fátyolt terítsetek, hogy bárki fia-borja meg ne láthassa őt.
Így is történt. Zulejkát lefátyolozva vitték a palota egyik emeleti szobájába. Odalent megkezdődött a lagzi, mulatott a násznép, lassan már kezdtek elfáradni a sok evésbe-ivásba. A türelmetlen herceg éjfél után benyitott választottja szobájába, és amint felemelte a fátylat, és kigöngyölte a gyolcsból Zulejkát, rémülten felkiáltott:
– Micsoda? Hogy ez a ráncos arcú, fonnyadt mellű, aszott, fogatlan vénség lenne az én feleségem?! Ó istenek… soha! – hörögte, és dühében, szégyenében kilökte az öregasszonyt az ablakon.
Az zuhanása közben kétségbeesetten kalimpált a kezével, aztán nagy nyekkenéssel a hátára esett. Nem értett szegény semmit; nyögdécselve, megváltásként várta a halált. Talán ott is végezte volna a palota kertjében, de éppen ez időben, éppen abban a kertben bolyongott minden tündérek nagy hatalmú fejedelme, Akeriosz, akinek nagy gond nyomta a vállát. Egyetlen lánya volt ennek a varázslónak, de mióta a tündérlány világra jött, soha senki nem hallotta őt nevetni. Tudta az apja, hogy nagy a baj, sóhajtozva, lehajtott fejjel bóklászott a palota kertjében, s keserű gondja közepette annyira elszakadt a külvilágtól, hogy csaknem rálépett Zulejkára.
– Hé! – hőkölt vissza az utolsó pillanatban – Hát te mit keresel itt?
– Idedobtak, hát itt vagyok – nyögdécselte az öregasszony.
– Hopp, álljunk csak meg! – gondolta a varázsló – talán az a lányom baja, hogy soha nem látott még emberi arcot… ki tudja, ez a vénség talán meg tudja nevettetni.
– Figyelj rám! – szólt Zulejkához – ha meg tudod nevettetni a lányomat, teljesítem egy kívánságodat, bármi is legyen az.
Az öregasszony beleegyezett, hisz számára minden jobb volt, mint törött bordákkal, háton fekve nyögdécselni. Miután így megegyeztek, Akeriosz a karjába kapta és a lánya elé vitte.
Zulejka kínkeservesen pukedlizett a tündérkisasszony előtt, aztán nyekeregni kezdett:
– Ó lánykám, tündérlánykám, láttál-e már életedben ilyen szép gyöngyfogakat, ilyen rózsás ajkat, ilyen hamvas arcbőrt… láttad-e keblemnek narancsát, telihold képmását?
Olyan furcsa volt az öregasszony, olyan furcsa a beszéde, hogy a tündérlányból kitört a kacagás.
– Hát – mondta – ha a ti világotokban te szépnek számítasz, akkor én inkább maradok tündérlány az én világomban – azzal megállíthatatlanul nevetett tovább. A kacagó lány láttán teljessé vált apja boldogsága és Zulejkához fordult:
– Elmondhatatlanul hálás vagyok neked… halljam mit kívánsz?
Zulejka nem sokat töprengett:
– Szeretnék újra tizenhat éves lenni, szeretném a hátralevő időmet tizenhat éves lányként leélni.
Akeriosz bólintott, az öregasszony homlokára tette a kezét, és elmondta az ilyenfajta átváltozásra szolgáló varázsigét: Hókusz pókusz, diadal – Zulejka légy fiatal!
És a csoda megtörtént; a vénség egy szempillantás alatt ragyogó szépségű fiatal lánnyá változott.
– Itt egy tükör… elégedett vagy? – kérdezte Akeriosz.
– Még több is annál! – ugrándozott örömében a lány; csinált egy piruettet, vetett néhány cigánykereket, aztán megcsókolta Akerioszt és hipp-hopp, ismeretlen fiatal lányként sétált ki a palotából.
Soha senki nem tudhatja, hogy mi játszódhat le egy bosszúra éhes nő lelkében, de pár nap múlva Zulejka bekopogott Aszperzsánhoz. Az, miután végighallgatta a lány elbeszélését – tegyük hozzá, Zulejka nem mindent valósághűen mondott el – leesett állal, döbbent irigységgel bámult a tüneményre.
– Jaj, Zulejka, tudod, hogy én mindig is a javadat akartam… van félretett pénzem, nem is kevés – dadogta – én az összeset neked adom, csak avass be engem ebbe a fiatalító varázslatba!
– Nem a pénzed kell – válaszolta Zulejka – de ha te mindig is a javamat akartad, én sem maradhatok az adósod. Nos, halld a fiatalság csodaszerét: állíts fel a kertedben két fémhordót; az egyikben lobogásig felhevített olaj legyen, a másikban jéghideg víz. Mártózz meg fejed búbjáig egy pillanatra a forró olajban, aztán ugorj át a hideg vízbe, és a kúra végén feszes bőrű fiatal lány leszel.
Aszperzsán elgondolkodott:
– Hát… – mondta végül – így edzik a híres damaszkuszi acélpengéket is, de én azért mégsem vagyok vasból. Mondd, nem lehetne ezt az egészet kevésbé forró olajjal megcsinálni?
– Lehetne, de mondjuk egy hetven fokos meleg olajfürdő után, tán ha tíz évet fiatalodnál. A varázslat lényege: minél forróbb a fürdő, te annál fiatalabb leszel.
A vénség egy darabig hümmögött, de a fiatalság utáni vágy annyira elvette az eszét, hogy a kertjébe hozatta a két hordót. Miután tüzet rakott az olajos hordó alatt, és rotyogásig hevítette a folyadékot, felállt egy székre, készen arra, hogy megkezdje tortúráját. Akkor Zulejka a vénség mögé lépett és hátulról átkarolta derekát:
– Várj csak Aszperzsán! Úgy gondolom kezdetnek elég lesz, ha csak könyékig nyúlsz az olajba.
Amint az öregasszony habozás nélkül bedugta jobb kezét a tűzforró olajba, fájdalmában csaknem elájult, és ha a lány nem húzza vissza, bizony beleszédül a hordóba.
Aszperzsán jajgatva dugta karját a hideg vízbe, és miután kihúzta onnan, elszörnyedten méregette vörösre égett kezét.
– Na, hogy tetszik a kúra? – kérdezte Zulejka. Nézz csak a karodra, ez már megfiatalodott. Látod milyen szép piros és feszes a bőröd?
Aszperzsán karját lóbálva, jajgatva ugrált a hordók körül.
– Bizony a fiatalságnak ára van – mondta komolyságot erőltetve magára Zulejka – mivel te mindig is a javamat akartad, én is tartom az átváltozásodra adott szavamat: ha beleugrasz ebbe az olajfürdőbe, meg fogsz változni… hitemre mondom, úgy meg fogsz változni, hogy többé soha senki nem fog rádismerni. És most búcsúzzunk el egymástól anyám, akarom mondani, most már inkább nagyanyám – intett pát Zulejka.
Aztán csinált egy hátraszaltót és kacagva kiszökdécselt Aszperzsán kertjéből.
2012 november 1. díj
