1.
Karácsonyfadísz vagyok. Ne ráncold a homlokod, tényleg karácsonyfadísz vagyok. Fültanúja voltam tegnapelőtt néhány ápolónő beszélgetésének. Ők persze nem is sejtették, hogy hallótavon belül vagyok, csevegtek fesztelenül, mint régi jó ismerősök szoktak egymás közt. Egyikük reménykedve mondta, hamarosan itt a karácsony, a legtöbb beteget bizonyára hazaengedik az ünnepekre, végre nyugisabb lesz az osztályon a munka, kevesebbet kell majd rohangálni. A Haragosőrmester nővér azonban letorkolta, mondván, ne ábrándozzon, tapasztalni fogja, túl sok beteg marad karácsonyfadísznek a sebészeten. Karácsonyfadísznek! No de ilyet? Bár ki tudja. Talán jó lenne egy akkora fenyőt felállítani az udvaron, amire azt a sok makacs beteget fel lehetne aggatni, akik nem hajlandóak meggyógyulni karácsony szent napjai előtt. A megátalkodott, dacos, szemétláda, makacs, nyakas, nyavalyás és nyavalygós semmirekellő népség. Majd rájönnek hol lakik az úristen meg az angyalok, és hol a sátán meg az ördögök. És azután biztos kezüket-lábukat törik nagy-nagy igyekezetükben, hogy minél sebesebben, gyorsabban, rapid módra kigyógyuljanak minden bajból és búbánatból.
Haragosőrmester nővér a Belügy Minisztérium kórházában kezdte pályafutását, és mint a rendőrségi hospitál minden tagja, ő is rangot kapott. Aztán egyszer csak a Honvéd, a BM, a MÁV és a Szabolcs utcai kórházat összevonták. Később a belügyes és a Szabolcs megszűnt, orvosok, ápolók a Honvéd és a MÁV kórház állományába kerültek, mint a manapság Állami Egészségügyi Központnak titulált, egy dandártábornok által vezényelt alakulat tagjai. A MÁV kórházba került orvosok és ápolók leszedték köpenyükről a rangjelzést, mert nem akartak kiríni. Haragosőrmester nővér azonban ki akart ríni, dafke ki akart, eszébe sem jutott leszedni csillagocskáit.
Karácsony van és én még mindig itt vagyok, tehát karácsonyfadísz vagyok. Alig várom a felemelő, boldogító pillanatot: fényes, színesen villogó papírba csomagolnak, kivisznek az udvarra és felakasztanak arra a gyönyörű, óriási fenyőfára, valamelyik egészen magasan lévő ágra, nem kell vastag legyen az az ág, hiszen igazán vékonyka legényke vagyok én, hála súlyos betegségemnek és a finom, ám mértékletes mennyiségű kórházi kosztnak. De jó lesz jó magasan a fenyő ágán hintázni!
Persze az udvaron sajnos nincs fenyőfa, sőt, semmilyen fa nincs, még bokor sincs, egy nyamvadt kis cserjécske sincs, beton az egész udvar, csupa-csupa sivár beton, rajta párhuzamos csíkok, így tudják megtalálni a maguk helyét az autók. Haragosőrmester nővérrel a legtöbb nővérke egyáltalán nem értett egyet, de volt annyi eszük, hogy nem szálltak vele vitába.
Ami azt illeti, engem cseppet sem zavart karácsonyfadísz mivoltom, és haragudni sem tudtam Haragosőrmester nővérre, attól, hogy ő haragos, még nem kötelező haragudni rá. Nincs igazam? Az ünnepi menüt jó étvággyal fogyasztottam. Sült libacomb főtt krumplival és párolt káposztával volt a kaja, desszertnek gesztenyepüré. Fejedelmi eledel. Délután tévét néztünk, zenét hallgattunk.
2.
Állítólag 1945 karácsonya volt minden idők legszebb leginkább örömteli karácsonya. Nagyanyám számára mindenképpen. Anyám hat bátyja közül három katonáskodott a második világháborúban. Negyvenöt december huszonharmadikára valamennyien megkerültek, hosszú idő után végre újra együtt ünnepelhetett az egész család. Nagy szó volt az akkoriban, három testvér harcolta végig a keleti fronton, a húsdarálóban a háborút, hol itt, hol ott, hol pedig amott leselkedett rájuk a halál, kerülgették őket az ellenség golyói, a gránátok, aknák repeszei, mégsem veszett egyikük sem oda. Ha jól emlékszem nagymama elbeszélésére, Vilmos bácsi volt az, aki megszökött az oroszok fogságából Temesvár környékén, oda akarták vinni többedmagával abba a hatalmas temesvári fogolytáborba, de neki sikerült lelécelni. Szerzett civil ruhát, éjszakánként elgyalogolt a Tiszáig, átúszta, bújdosott Észak-Bácska tanyavilágában, míg a Dunáig ért, aztán egy lopott csónakon kelt át, mert akkor túl hideg volt a lubickoláshoz, napokig tartott, mire sikerült elkötnie egy ladikot.
András bácsikám megszökött a már csaknem teljesen szétvert alakulatától a legjobb cimborájával meg egy hadapród őrmesterrel, aki kiválóan előkészítette a dezertálásukat, hetekre elegendő élelmet és vizet halmoztak fel egy Sopron melletti falu egyik szőlődombi pincéjében, takarókról, civil ruháról is gondoskodtak. A pinyó hátsó fertályában jól szelelő nyílást építettek annak idején a szőlős gazdák, volt hát levegő bőven, És persze bor is dögivel. András bácsiék a megfelelő pillanatban magukra robbantották a bejáratot, ezzel megtörtént a dezertálás, kizárták a háborút, s vele együtt németeket, oroszokat, nyilasokat és minden egyéb bajt és bajt hordozó eszmét és bajt kavaró embert. Megalakították a maguk háromszemélyes köztársaságát, tojtak Horthyra, Hitlerre, Sztálinra és Roosveltre.
Közel egy egész hónapig dekkoltak ott bent. Ettek, ittak, mégpedig elsősorban bort, két hordónyit fogyasztottak el, egy hordó fehér bort, egy hordó vörös bort, nehogy már valaki részrehajlással vádolhassa az ő csodálatos köztársaságukat, mármint, hogy valamelyik színt előnyben részesítették volna a másik rovására. Csak április végén ásták ki magukat, amikor elfogyott az elemózsiájuk. Pedig vígan éltek a pincében, borozgattak és kártyáztak. De sajnos elfogyott az élelmük, muszáj lett kijönni. Nagybátyám, aki mindig is nagyszerű kártyás hírében állott, tudta ám verni a blattot feszt, több mint egy millió pengőt nyert hozomra, valóságos vagyonnak számított annyi pénz, az a szólás járta akkoriban, hogy havi kétszáz pengő fix-szel az ember könnyen viccel. Persze a nyereményét sosem kapta meg.
Márton bátya is sok katona kalandját mesélte el, de hogy ő miként úszta meg a hadifogságot, arra már nem emlékszem, de nagyanyám legszebb karácsonyára ő is megérkezett. Hogy az én legszebb karácsonyom melyik volt, meg nem tudom mondani, ha megöltök sem. A legrútabb viszont az a kórházban töltött volt, messze csúnyább még a katonakorombelieknél is. Annak ellenére volt az a legeslegrosszabb, hogy kineveztek karácsonyfadísznek. Igaz, az is lehet, hogy holmi ápolónő-őrmester által történt kinevezésem tulajdonképpen érvénytelen.
3.
Megvártam hogy minden elcsendesedjen, az éjszakás nővérek bevonultak a maguk kuckójába, valamivel éjfél előtt beszöktem ide, leültem Edilka ágyára, a szeme csukva van, de tudom, nem alszik, hiszen amikor leültem mellé az ágyra, arrébb csúszott, helyet adott nekem, zihálva lélegzett, kicsit nyöszörgött is, mint akinek nagyon fáj valamije, de mostanra egyenletessé vált lélegzete, a nyöszörgést is abbahagyta, szörnyen sápadt, ezt rögtön észrevettem az éjszakai lámpa sápadt fénye ellenére.
Most kinyitja a szemét. Látod, látogatód érkezett, mondom. Szótlanul megszorítja a kezemet. Halvány mosoly is átdereng az arcán, de semmit sem szól.
Mondanom kéne neki valamit, de semmi sem jut eszembe, csacsiságokat, közhelyeket mondhatnék, de minek. Jó így. Csendben. Csendesen csordogál az idő, hát csak hadd folyjék kedve szerint, ahogyan éppen neki tetszik, mit bánom én, jó így üldögélni itt, meghitt kettesben.
Edilka arca hirtelen eltorzul, Bíborvörösre válik a sápadt arc, szemei óriásira nőnek, keze görcsösen markolja az enyémet, valami hihetetlen erővel szorítja, s közben levegő után kapkod, zihál, hörög, a teste rángatózik. Szent ég, mi van vele! Felugrok hogy hívjam a nővérkét, de nem ereszt, keze vasbilincsként fogja az enyémet, sőt, másik kezével is belém kapaszkodik, hörögve nyöszörögve mond valamit, egyre csak ismételgeti, míg végre megértem: nem kell nővér, ülj le. Megadóan leülök. Tehetetlenül nézem kínlódását, az egyetlen amit tehetek, én is szorítom az ő kezét kétségbeesetten, egymásba kapaszkodunk, szinte eggyé olvadunk.
Arcáról csurog az izzadtság, haja csatakos, keze csupa lucsok, nyöszörög kínjában. Hadd hívjam a nővért, jajdulok fel. Fejét rázza, szótagok szakadnak fel tüdejéből, többször ismétli ugyanazt, végre megértem. Nem a-aka-rok fá-fá-fájda- dalom csillapítót, a nél-nélkül a-aka-rok győzni. Segítek neked, drukkolok neked, súgom. És bámulom őt. Honnan van ebben a vékony leánytestben ekkora erő? Mintha satuba lenne szorítva a kezem, pedig csak az ő kis keze markolja.
A szívem majdnem megszakad, agyam forr, lüktet, sajog, levegő után kapkodok és kis híján elsírom magam. Üvölteni szeretnék. Hogy tud így fájni az ő fájdalma nekem? Nem halhatsz meg Edilka, nem halhatsz meg! Harcolj! Ne add fel! Küzdj! És azon kapom magam, hogy amit üvölteni szeretnék, csupán suttogom. Ő is suttog valamit, a szavait nem hallom, de látom. Makacsul ismételgeti: nem halok meg, nem halok meg, nem halok meg. Ettől valahogy elképesztő nyugalom száll reám, valami hihetetlen nyugalom. És a megdönthetetlen bizonyosság: meg fog gyógyulni. Nézem azt a két hatalmas fekete gyémántot, a szemeit, két hatalmas fekete lyuk az űrben, mindent magukhoz vonzanak, mindent elnyelnek, látom, a halál éppen ebben a pillanatban zuhan beléjük, a halált felfalják Edilka élni vágyó szemei. És szorítom, egyre erősebben szorítom a kezét.
Amilyen váratlanul támadt a roham, olyan hirtelen múlt ki. Csak az izzadtság maradt belőle. A fiókban van tiszta törölköző, légy szíves add ide, súgja. Kiveszem a törölközőt, de nem adom oda, letörlöm arcát, nyakát, lehámozom róla a lucskos pizsamát és egész testét végig dörzsölöm. A törölközőt száradni akasztom és a lányt átsegítem a csupa víz ágyról a szomszédos, egyébként üres, tiszta ágyra.
– Levetkőztettél, te zsivány – mondja, és kuncog.
– Mert te nagy kínok árán megszülted ezt a csöppnyi kuncogást.
És jót nevetünk. Okunk van a jókedvre elvégre fontos csatát nyertünk. Ő fekszik az ágyban, csukott szemmel, alvásra várva, én ülök az ágy szélén és nézem az arcát. Ó, milyen arisztokratikusan finom, milyen légiesen szép. Milyen átszellemült. Csendben vagyunk, semmire sem gondolunk, egyszerűen hagyjuk az időt, múljon kedve szerint, haladjon ahogy neki tetszik. Úgy érzem agyamban lüktet a mindenség.
2016 március, 2. díj