hom. Lázár Ervin
Valamikor réges-régen, amikor annyi idős lehettem, mint te, vagy talán valamicskével idősebb – élt a mi kerek erdőnkben egy állat. Nagyon féltünk tőle. Nem bántott senkit, sőt, amikor megneszelte, hogy jövünk, elfutott. Vagy elrepült. Csak a lábnyomait hagyta maga mögött, akárha csillag formázta volna, pontosan olyan volt.
De az állatot nem láttuk sosem. Hiába álltunk lesbe, hiába rejtőztünk el a nyomai körül, ahol egyszer járt, oda soha többé nem tért vissza. Hát éppen ezért féltünk tőle. Gondolhatjátok; mi, akik ugyanott lakunk, ugyanakkor eszünk, iszunk, alszunk, ugyanoda igyekszünk, és ugyanazt akarjuk, szomszédságban élünk egy mindig máshol lakó, máskor alvó, evő és ivó, máshová igyekvő és mást akaró lénnyel! Borzalmas volt. Féltünk is, rettegtünk is, borzongtunk is, mindannyiunknak vacogott a foga, egyforma lila lett a szánk és egyszerre kalapált a szívünk. Mi lesz velünk – jajgattunk. Nem tudni – gondoltuk. Mit csináljunk – kérdeztük. Nem feleltünk. Hallgattunk. Még ezt is egyszerre csináltuk.
Az állat meg rejtekezett, bujkált előlünk, de mindenütt hagyott nyomairól tudtuk, hogy itt jár-kel, vagy röpdös, szinte már-már közöttünk él, és egyáltalán. Csak legalább egyszer láthattuk volna! Csak legalább egyszer hallhattuk volna! Csak legalább egyszer érinthettük volna! De nem sikerült. Meresztgettük naphosszat a szemünket – hiába. Füleltünk éjszakákon át – hiába. A csillagnyomok meg gyarapodtak, szaporodtak, sokasodtak egyre és egyre, egyre-másra. Egyszer meg is számoltuk, vagy legalábbis számoltunk, amíg csak bírtunk. Annyi lehet, gondoltuk, mint amennyi az égen a csillag. Talán, ha eggyel több. De ez nem biztos. Lehet éppenséggel eggyel kevesebb is, mondták egyesek. Töprengtünk ezen, három teljes napig. Aztán még négy napig. De mivel ez kevés volt, töprengtünk még teljes öt napot. Egy perccel se tovább!
Akkor jókorát csaptunk a homlokunkra: a csillagok járnak-kelnek közöttünk a Földön! – suttogtuk, dadogtuk, kiabáltuk és ordítottuk. Aztán táncra perdültünk. Énekeltünk. Azt énekeltük, hogy „haihaióóhééé! haihaióóhééé!”. Már éppen véget akartunk vetni a táncnak, mert belefáradtunk, véget akartunk vetni a dalnak, mert berekedtünk, amikor egyszerre megdermedtünk: de hiszen a csillag ékes és fényes, néztünk az égre, szemmel látható! Mérgelődtünk, dacoltunk, öklünket ráztuk, hadonásztunk, bal talpunkkal tapodtunk, jobb talpunkkal tiportunk, toporzékoltunk. Aztán hazamentünk és lefeküdtünk. Álmodtunk vagy nem álmodtunk, mindenesetre gyömöszöltük a kispárnáinkat, püföltük a nagypárnáinkat, forgolódtunk és hánykolódtunk. Végül felkeltünk. Pusztuljon! – kívántuk. Irtsuk ki! – gondoltuk. Veszejtsük el! – suttogtuk. Öljük meg! – ordítottuk. És fegyverkezni kezdtünk.
Nemsokára elindultunk. Ki krumplihámozóval, ki bicskával, ki klopfolóval, ki íjjal, ki nyíllal, ki karddal, ki cövekkel, ki nyárssal, ki lándzsával, ki dárdával, ki éles kövekkel zsebeit megtömve. Mentünk, mentünk, meneteltünk, míg egy soha látott tisztásra nem értünk. Ott állt az állat. És nézett. Mi meg nekiestünk: kövekkel hajigáltuk, íjjal-nyíllal megcéloztuk, késsel szúrtuk, karddal vágtuk, dárdával döftük, lándzsával lyuggattuk – vérét folyattuk, húsát marcangoltuk, tollaitól megfosztottuk, bőrét szétszaggattuk, irháját hasogattuk, szemét kiütöttük, fülét kiklopfoltuk.
Lesz most már nyugalom – gondoltuk, és ziháltunk, és verítékeztünk, és szuszogtunk. És félrenéztünk. Aztán szedelőzködtünk. Egymás után, sorban mentünk. Én legelöl bandukoltam. Mire megfordultam, már csak magam voltam.
Lábam nyomán hűlt csillagok végtelenje nyílt a porban.
1985/2012 október
2013 július, 1. díj
