Téglával ébredtem. Korán kellett kelni. Fújt a gyár. Negyedóránként hol az egyik irányból, hol a közeli ipartelepről jött a jelzés: szövöde, fonoda-textilgyár, vagongyár várja kétkezi munkásait műszakra.
Éjjel-nappal. Szombaton is. Gyerekkorom ma is élő friss emlékei. Ja! A Bútorgyárat kihagytam. A téglára sem adtam magyarázatot.
Téli, sötét hajnalok. Fázós ébredés. Az iskola-kezdés előtt még várt egy fuvar. Lé-cek a fűrészporban, forgácsok közé bedugva. Ha Ilus nagynénémmel hatra odaértünk, az asztalosműhely hulladékkal várt. Begyűjtöttük a kis kályhára valót.
Toporogtam. Gumicsizma kamásli – vagy ki tudja, hogy neveztük a jéghideg lábfejet bebugyoláló koszos kendőt. Majd beugrik. (A „K” betűvel, betűnél elakadtam.) Ká-ká. Aki a kákán is csomót keres, az joggal kifogásolhatja, hogy ha ilyen könnyű felejteni, ak-kor sem az Ács, sem a Tégla nem lesz „kifejtve”.
Pedig hát ezek sorban előjönnek. A dunyha rejtekében ugyan mi is melegített. Faforgács kellett tűzhöz. A vasúti sínek mellé, vagonokból lepotyogott lengyel brikett. Merthogy a begyűjtéshez át kellett lavírozni (beugrott a lavór!) a „vaspályákon” két teher- és egy gyorsvonat között.
Szóval a TÉGLA, abból is a samott. Jól felvette a kiskályha esti melegét. Aztán zsupsz az ágyba! Takaró, dunyha alá. Terus mama néha a faszenes vasalóval is átmelengette a lepedőt. Ide bújtattuk be a kapcát is. (Megvan! ez a jó szóbaberendezés. Tudtam, hogy KÁ betűvel kezdődik.) Kendő-bendő. Hajnali kezdő. Szövőnő, szövőmester. Szüleim.
Tél. És háború utáni évek. Gyárváros. Ipartelep. Ám hol itt az ÁCS? Arra is sort kerítek. Ha sikerült a fűrésztelepről a forgáccsal megtömött zsákmányba becsempészni léceket, Ilus nénémmel nyert ügyünk volt. Készülhetett a jancsifalusi Kassai utcai romházának udvarán a kiskalyiba tavaszra. Aztán a nyári konyha. Hogy vártuk már!
Ácsolat. A semmiből varázsolva. Mesterségbeli tudás kell ahhoz, hogy stabilan tartsa a TETŐT. S örültünk, hogy tető van a fejünk felett. S azontúl KÉK az ég.
Veszprém, SPORT-Pub
Győr, 1950 telén
2014 január
különdíj
