447. szám Széppróza

A tűzkeresztség

Szerző:
A Monarchia hadigépezete az utolsókat rúgta; az elkerülhetetlennek látszó vereség elodázására mégegyszer és utoljára behívta, összegyűjtötte, összefogdosta a birodalom minden részéből a hadrafogható fiatal férfiakat. Így került – 3 hónapos embertelenül kemény kiképzés után – a 23 éves Z. és 21 éves falubelije a galíciai frontra. Z. magas, erős, rátarti parasztlegény volt, társa kerek képű, testes, szelíd arcú, jámbor mosolyú fiatalember, aki leplezetlen tisztelettel tekintett Z.-re. A két újonc a kiképzés után ugyanazon gyalogosezredbe került, s most – előttük a felsorakozott lovassággal, mögöttük a harcmezőt lezáró erdősávval – élete első ütközete előtt állt. A roham előtti idegtépő percekben a kis, köpcös parasztfiú egyre gyakrabban pillantgatott Z. felé: te is félsz, pajtás…?  – kérdezte szinte könyörgőn a tekintete. Z. megrántotta a vállát és elfordult: verekszem úgy, mint bárki ezek közül – és az arcvonal előtt lobogó tisztre fordította a tekintetét. Az ezredes egy ideig táncoltatta a lovát, aztán kardja kirepült hüvelyéből és feje felett csillogó körívet leírva előre szegeződött.
Utánam! – rikoltotta, és leírhatatlan káromkodások közepette vágtatni kezdett az ellenség felé. A lovasság hegyomlásszerű robajjal zúdult utána: Z. érezte, hogy az izmok megfeszülnek, és a tüdők megtelnek levegővel körülötte. Az ezred lassan lendült neki, ahogy a fal dől, Z.-t máris tolták, lökték előre; jóformán észbe sem kapott, s már lódult a tömeggel ő is.
Úgy érezte, hogy a vad tolongás leírhatatlan erejű örvényként mindent és mindenkit magába szippant, és röpíti őket előre, a még láthatatlan, velük szemberohanó csatalánc felé.
Puskák apró lángjai öltögették rájuk nyelvüket; a levegő golyók füttyögésétől volt hangos, és mögöttük, az erdőben, a fakoronák gránátlövedékek robbanásaitól reszkettek. Az ágyúk tompa döreje betetőzte a pokoli hangzavart; az ellenséges tüzérség még nem lőtte be magát; az arcvonal előtt becsapódó vijjogó lövedékek fekete, porgőzös árkokat téptek a harcmező gyepébe, de egyelőre nem okoztak nagyobb kárt a rohamozók soraiban. Z.-nek minden figyelmét a lába elé kellett fordítania; tudta, ha most elesne, a mögötte rohanók óhatatlanul legázolnák. Gyűlölködve, lihegve, résnyire zárt szemmel kémlelte a feléje áramló füsttengert. Veszett eb módjára vicsorgott, forró füst pörkölte a bőrét. Az ágyúdörrenések elnyújtott üvöltéssé mosódtak össze, visszhang visszhangba olvadt; úgy tűnt, mintha a földgolyó összes hadserege egyszerre kezdett volna háborúzni. A katonák tüdeje friss levegőért áhítozott, cserepes torkuk egy csepp vízért. Golyók kapták oldalba őket, dühödt vadállatok üvöltésével feleltek vissza rájuk. Fejüket lehajtva, görcsbe rándult gyomorral sandítottak puskájuk célgömbjén át az ellenségre. Z. sem gondolkodott: ha a füstön át – átderengő alakokra célzott, vadul hörögve rántotta meg a ravaszt, mintha ököllel sújtana le, és minden erejét beleadná az ütésbe. Puskacsöve annyira átizzott, hogy máskor nem bírta volna megtartani a tenyerén, de ez most mit sem számított. Szeme égőn kimeredt; a rápörkölődött lőporfüsttől fekete arca, elmocskolódott öltözéke őt is a háború elsőáldozóinak uniformizált soraiba emelte: az elsőáldozókéba, akik most járultak először a háború istenének emberhúst követelő, vérmocskos oltára elé. A távolban – mintha kínjában a rúdjáról akart volna leszakadni – az ezred zászlója lobogott. Az ellenség torkolattüzének veszedelmes, forró lobbanása csakhamar láthatóvá vált. A füstpamacsok pimasz lassúsággal úsztak el a földek fölött, mintha csak pusztításuk eredményét lesnék. Az arcvonal legyezőszerűen szétnyílt és a csatazaj olyan fülsiketítővé vált, mintha vonat közeledne. Z. megbotlott egy fűcsomóban, teljes hosszában a földre esett, s miközben hátára fordulva a valószínűtlenül kék eget nézte, egy pillanatra elcsodálkozott: miért kell neki annyit toporzékolnia a halál puszta gondolatára? Meghal és kész. Ehhez az esztelen rohamhoz képest a halál csak édes, megérdemelt pihenés. Legszívesebben fekve maradt volna, de az arcvonal mögött utóvédként felügyelő őrmester puskavesszejével iszonyatosat húzott a mellkasára. Fel, te mocsok!… előre! – ordította, azzal talpra rántotta Z.-t, keményen belerúgott és zubbonya gallérjánál fogva maga után ráncigálta. Mikor látta, hogy Z. ismét megindul az ellenség felé, otthagyta és újabb lemaradók után vetette magát. Z. még nem érte utol bajtársait, amikor kiáltás szaladt végig az első soron:
Itt jönnek! Itt jönnek! A szél fellebbentette a mező fölött kavargó füstöt: piros egyenruhás sokaság hömpölygött feléjük; jöttek, s egyre csak jöttek, kétrét hajolva, iszonyú üvöltéssel, szuronyos puskájukat előre szegezve. Kétségbeejtően sokan voltak. Z. megtorpant; gondolatfoszlányok cikáztak át agyán, kínzó agyrémei kiültek arcára: látta, amint szuronyát a szemben álló katonába döfi, érezte, hogy az ő mellét is hideg acél járja át, látta, amint a földön fetrengve a mellette vonagló ember arcába harap, s görcsbe rándult ujjaival az ellenfél torkát keresi. Egy darabig kimeredt szemmel bámult maga elé, aztán nagy ugrásokkal megindult hátrafelé. Kigombolt ruháját szél dagasztotta, kulacsa vékony szíjon lobogott utána, puskája, csákója elmaradt. Rohant, nem nézett semerre, kétszer-háromszor fölbukott, aztán vállával egy fának ütközve a földre hemperedett. Visszaért az erdőhöz; hasonfekve zihált, miközben az agya kétségbeesetten dolgozott: hiszen minden katona kötelessége, hogy a halál markából kicsusszanjon… igen …mint ahogy kötelessége az is, hogy a fogságból megszökjön, és testi épségét megőrizve ismét csatasorba álljon. Mert ők voltak túlerőben… Mi értelme lett volna lemészároltatni magam? Igen, igen! Az a sok ostoba az ezredből miért nem tudta ezt megérteni?! De nem tudott megnyugodni, izzadt, elgyötört testét ide-oda dobálta a fa alatti tisztáson. Gyáva! Gyáva! – súgta egy hang – hogy fogsz a szemükbe nézni? – s szinte már a szívében érezte a megvetés és gúny égető nyilait. Felüvöltött, és ökölbe szorított kézzel verte maga mellett a földet. Messziről még mindig ágyúdörgés hallatszott; nincs vége, még nincs vége – mormolta. Feltápászkodott és látta a füsttel borított csapatok távoli hullámzását. Megindult az arcvonal felé, jó félóra múlva találkozott visszavonuló ezrede maradványával. Az elhagyott csatatéren jajgató, káromkodó, vérmaszatos tömeg áradt visszafelé. Z. beoldalazott közéjük és senkire sem nézve, fejét lehajtva, merev léptekkel haladt a nyomorúságos csapattal – ismét az erdő felé. Már csaknem odaértek, amikor Z. – bár semmi oka nem volt rá – megpróbált egy előtte botladozó katonát megelőzni. Furcsa merevség látszott a dülöngélő katona minden mozdulatán, mintha végtelen gonddal ügyelne, hogy lángra ne lobbanjon sebeiben a fájdalom. Úgy ment, mint aki alkalmas zugot keres sírhelyéül. Amint melléje ért, Z. ránézett: a sebesült arcára már rásütötte szürke pecsétjét a halál, szája szélét keményen ráfeszítette csikorgó fogára, és véres kezét a gyomrára szorítva lépegetett. Z. felismerte és rémülten felkiáltott: Isten az égben! Te vagy az?! A sebesült megállt és tétován elmosolyodott: Szervusz pajtás… – mondta csendesen és odanyújtotta neki szennyes kezét. Jó kis haddelhadd volt, nem?… hát nekem egy töltényem sem maradt – csóválta meg a fejét és végigsimított puskáján. És te hol voltál, pajtás… téged hol talált a golyó? – kérdezte testvéri aggódással. Jól elkeveredhettünk egymástól, mert én nem láttalak…
Z.-én vakrémület lett úrrá és úgy érezte, hogy lába alatt megindul a föld. Én, én… – nyögte – én majd vigyázok rád! – kiáltotta és átölelte falubelije derekát. Az jó lesz, pajtás… kettőnknek csak könynyebb lesz – bólintott a sebesült és kisgyermekként kapaszkodott Z. karjába. Csak arra kérlek, vezess ki a mező szélére, mert mindjárt ideér a menekülő lovasságunk… s azok aztán legázolnak bennünket. Persze, csak ha engedi a sebesülésed – motyogta – hisz te is kutyául lehetsz – aztán elengedte Z. karját és összegörnyedve öklendezni kezdett. Z. nem bírta tovább, átugrott egy eldobott hátizsákot és futva indult az erdő felé. A sebesült katona tátott szájjal bámult utána, és pár tétova lépést tett a távolodó felé.
Mi van, hová mész, pajtás? Ez így nem lesz jó… hallod-e, ez így nem lesz… – suttogta maga elé. Z. – mielőtt beért volna az erdőbe – visszanézett: golyószaggatta, elgyengült bajtársa ott bolyongott körbe-körbe, egymagában a kiürült harcmezőn. Mozdulatai egyre bizonytalanabbak lettek; sebei mintha földhöz ragasztották volna a lábát, s úgy tűnt, minden lépésével úgy kellett magát kitépnie a halál zsibbasztó öleléséből. Z. rohant visszafelé; mire odaért, a halálra ítélt katona kékes színű arccal, inogva állt a lábán, melle nagy, görcsös hullámokat vetett. S egyre nagyobbakat, mintha valami állatot tartott volna a bordái között, mely vadul kapálódzik a szabadság után.
Hát, csak itt vagy, pajtás… – suttogta a fuldokló katona és égre forduló szemében Z. egyszerre olyat látott, hogy sírva a földre borult. Mikor felnézett, a katona – vérszennyes kezét nadrágvarrására szorítva – mereven állt, majd lassan, egyenesen, mint a kidőlni készülő szálfák, az arcára zuhant. Z. napnyugtáig a holttest mellett térdelt, aztán magához vette a halott szuronyos puskáját és mélyen begyalogolt az erdőbe. Fától-fáig ment, mígnem talált egy V alakban szétágazó törzsű fiatal tölgyfát; a puska tusát a nyiladékba szorította, egy kődarabbal kiékelte, aztán a fegyver elé állt, két kézzel megragadta a fa törzsét és szemét lehunyva belerántotta magát a szuronyba.

            Verebélyi Béla


2011 július, első díj

Kapcsolódó írások