A furcsán öltözött öregembernek – a vénekre jellemző suta ravaszdisággal – sikerült ellopakodnia a tekintélyes, örök éber portás mellett, és egyszerűen betelepedett az irodalmi újság főszerkesztőségének titkárságára. – Ó, én várhatok! – mondta a nyolc telefonkészülék mögött trónoló ifjú titkárnőnek – nem igazán sietős a dolgom, értem én, hogy a főszerkesztő őr borzasztóan elfoglalt… de hát türelem rózsát terem. A titkárnő bólintott, s miközben válogatott fontosságú dolgokat kalapált írógépén, bokros teendői közepette elfelejtette megnézni előjegyzési naptárát, és automatikusan bejelentette az öreget a főszerkesztőhöz. szorgalmasan verte az írógépet, miközben csak vetett egy-egy eltűnődő pillantást az öregemberre, aki elnyűtt csizmájával, avítt nagykabátjával, ápolatlan, ősz szakállával, fülvédőjével és kellemetlen szagával sehogyan sem illett bele ebbe a ragyogó tisztaságú, fölényes biztonságot sugárzó, méltóságteljes helyiségbe. Jó húsz perc múlva nyílt az ajtó, ás felbukkant a főszerkesztő.
– Velem óhajt beszélni? – Az öregember felpillantott. – Igen, ha nem zavarok – felelte. A főnök a folyosón lógó villanyórára nézett. – Van még pár percem. Kérem, jöjjön velem.
Az öregember felállt és követte a főszerkesztőt. A magas, párnázott ajtót óvatosan húzta be maga után, aztán mindketten leültek.
– Nos, miben lehetek a szolgálatára?
Az öregember töprengve nézte a fiatalabbat. – Már nem ismer meg? – kérdezte végül szomorkás kis mosollyal, mint aki eleve tudja a választ.
– Ne haragudjon, hogy is hívják? – mormogta kissé zavartan a főszerkesztő.
– Tulajdonképpen nincs igazi nevem. Egyszerűen én vagyok a Télapó.
– Hogy kicsoda Ön? – bizonytalanodott el a főnök, aztán tétován rágyújtott egy szivarkára. Majd észbe kapva a faragott ládikát a vendég elé tolta. – Parancsoljon! – mondta.
– Köszönöm – felelte az öreg, majd kivett a ládikából három szivarkát és kabátja belső zsebébe dugta.
A fiatalabb nemigen tudta, mit mondjon, zavartan fészkelődött karosszékében. Az öreg elmosolyodott.
– Nos, én nem az a klasszikus, lappföldi, rénszarvasos szánon közlekedő, a gyerekeket Mikulás napján megajándékozó Télapó vagyok. Én csak a kelet-közép-európai Télapó kihelyezett rezidense vagyok.
– Hogy kinek tetszik lenni? – kerekedett el a főszerkesztő szeme. és gyanakodva vizslatni kezdte a rendezetlen külsejű, zavart beszédű látogatóját. Egy hajléktalan… az én irodámban! Hát hogy kerül ez ide? – gondolta és hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Ugyan, csak tréfáltam – legyintett az öreg –, bár erre azért ne nagyon fogadjon. Gondoltam, hogy nem fog emlékezni rám – dörmögte, aztán folytatta: – Nos, amikor ön ötéves volt, tévedésből egy síró-nevető játékbabát hoztam magának ajándékba. Fiúnak egy lánybabát! Máig sajnálom… Amikor hétéves lett, egy igazi lovagvárat hoztam, tele ólomkatonákkal. Egy évvel később ön mindenáron egy műanyag, berregő játékpisztolyt akart, de a tisztelt édesapja nem egyezett bele.
Az öreg megszakította a felsorolást, levette orráról drótkeretes szemüvegét, kockás zsebkendőjével megtörölgette, majd kabátzsebéből egy hatalmas, elrongyolódott paksamétát húzott elő. – Tudja, mindent feljegyeztem – bólogatott az öregember. A főszerkesztő tűnődve simított végig a haján. – Honnan tudja mindezt? – mormolta. Még a lovagvárat is? És hogy apa soha nem engedett semmilyen játékfegyverrel játszani? Nem, ez egyszerűen nem fér a fejembe…
– Tudja – folytatta az öreg –, tömérdek gyereknek hoztam én ajándékot ebben a városban. Később aztán szem elől veszettem őket, és csak nemrégiben jutott eszembe, hogy jó volna utána nézni, mi lett belőlük. Azt gondoltam, egyik-másik talán emlékszik még rám…
– Az a lovagvár, azokkal az ólomkatonákkal … – dünnyögte a főszerkesztő, mélyen elmerülve gondolataiban.
– Legtöbbjüket már felkerestem. Mind azt mondták, hogy szörnyen fájlalják, de nem emlékeznek rám.
A főszerkesztő felpillantott: – És én miben lehetnék a segítségére? – Például írhatna rólam az újságjában – vágta rá az öreg. – Megírhatná: a Télapó még él. Mg kellene írnia: jajj, ti felnőttek, ne kacsintsatok össze többé elnéző mosollyal, ha a gyerekek megkérdezik tőletek, igazán létezik-e a Télapó! Meg kell írnia, hogy drága embertársaim, a Télapó igenis létezik: emlékezzetek csak gyerekkorotokra, a hosszú téli estékre az illatozó sült almákkal, a gyönyörűséges mesékre, az ablakokba kitett üres csizmácskákra – emlékezzetek csak, milyen sóvárogva vártátok szerény kívánságaitok teljesülésére. Drága embertársaim – írhatná főszerkesztő úr –, a Télapó eljövetelekor ne kapcsoljátok be a televíziót, ne iparkodjatok kölcsönösen túltenni egymáson, ne drága elektronikus játékokat, arany karórát ajándékozzatok gyermekeiteknek. Varázsoljátok vissza eljövetelemet azzá, ami a lényege: a képzelet ünnepévé!
Az öreg nehézkesen felállt székéből, fejébe nyomta szőrmesüvegét. – Hát, ha valaha komolyan gondolja, ha tényleg megtenné, nagyon örülnék neki – mondta, és biccentett a főszerkesztő felé. – Akkor én most megyek, és bocsássa meg, hogy elraboltam az idejét.
Az öreg szomorkásan ballagott el a rámeredő portás mellet, ki a havas decemberi alkonyatba. – Senki, de senki sem akar már tudni rólam, egyetlen felnőtt sem emlékszik rám – ingatta a fejét. Megállt egy neonfényben fürdő kirakat előtt. Mellette egy fiatalasszony sietett el, egyik kezében degeszre tömött bevásárlószatyrot cipelt, a másikkal egy kisfiút vonszolt maga után.
– Nini, anyu! – kiáltott fel a kisfiú izgatottan és megtorpant. – Ugye, mégiscsak létezik! Pedig te azt mondtad, hogy nem létezik, de azért is itt van! Oda nézz anyu, ott áll és pont a játékokat bámulja, talán nekem keresgél valamit. – A fiatalasszony is megállt. Tekintete találkozott az öregemberével – ne okozz csalódást neki, könyörgött ez a szempár. – Csakugyan! – szólalt meg a fiatalasszony, és elmosolyodott. Lám-lám, csakugyan létezik! De én már olyan régen nem találkoztam vele.
Az öregember benyúlt feneketlen kabátzsebébe, és egy ragadós nyalókát, meg egy gyűrött papírzacskót kotort elő. – Persze hogy létezem – brummogta – csak nem gondoltátok, hogy a Télapó többé már nem létezik?! – Aztán sarkon fordult, és a hangosan dudáló, cikázó autók között átbandukolt a latyakos utca túloldalán levő buszmegállóba.
Likes
Nincs hozzászólás