Már csak ez hiányzott! Felébredtem az éjszaka kellős közepén. Most védtelenül és kiszolgáltatottan fekszem az ágyban, makacsul leszorított szemhéjakkal, hallgatva a csend hangjait körülöttem. Próbálok nem kétségbe esni, valahogy úrrá lenni a helyzeten, és megbarátkozni a gondolattal: könnyen lehet, hogy így virrad majd rám a hajnal. Nem, nem vagyok rossz alvó, tényleg szokatlan, ezért elkeserítő ez az élethelyzet, és persze találgatom az okát. Vajon mi történt, mi történhetett?
Zaj nem ébresztett fel, az szinte biztos. Furcsa, hogy milyen csendes tud lenni egy ilyen lakótelep éjjel, aludhatnék akár a Bakonyban is egy világtól elzárt, isten háta mögötti kis faluban, – ott sem lehetne nagyobb a csönd, mint itt a nagyvárosban. Csak a rég funkciótlanná vált ébresztőóra ketyegése ér el a dobhártyámig. No és az a halk, surrogó hang, ahogyan a huzat dudorász az ablak és a panel közötti résen szüntelenül. Azt viszont már volt alkalmam megszokni.
Akkor inkább belül van a zaj. Jó lenne tudni, hogy mi a baj, ha sikerül tisztázni magamban, akkor talán még vissza is térhetnék az álmok megnyugtató világába, messze még a reggel.
És én ostoba, már kezdtem elhinni magamról, hogy rendben vagyok. Átmenetileg, legalábbis. Mivel elfogadtam azt a tükörképet, ami visszanéz rám, – olyannak, amilyen: hibáival, korlátaival és gyengeségeivel együtt, mert emberből van és talán még szerethető is. Nem kis küzdelem volt, de megérte. Most már (úgy gondolom, és ebben biztos szerepet játszik a betegségem ténye is) nincsenek megbocsáthatalan bűneim, nincsenek kielégíthetetlen, gyötrő vágyaim sem, nem kérek szüntelen feloldozást, vígasztalást, nincs szükségem örökös pátyolgatásra. Úgy is mondhatnám, hogy beletörődtem a sorsomba.
Voltam már sokkal nehezebb helyzetben is, vergődtem sokkal több fenyegetés közepette, uram bocsá’ éhezve, fázva, betegen. Azt is kibírtam, ahhoz is hozzá tudtam szokni, hiszen itt vagyok, élek. Az aggodalmaskodáshoz pedig kiválóan alkalmas a nappal is, kár lenne az éjszaka hátra lévő óráit ezzel tölteni! – szólal meg bennem a nehezen megszerzett életbölcsesség.
Jó, jó, de akkor most mi a teendő? Talán bárányfelhőket számláljak behunyt szemmel reggelig, vagy gondolatban újra bejárjam az elhagyott otthon minden zeg-zugát, emlékmorzsákat keresve felpörgött agyam bugyraiban? Nem, nem lenne jó egyik sem, nem hozna megnyugvást.
Megvan! – jut eszembe kínomban a máskor már bevált megoldás. Gondoljunk csak valami igazán szép és jó dologra, ami jóleső érzésekkel tölt el! Az majd segít visszatalálni oda, ahonnan kiszakadtam, visszatérni az álmok világába. Kell, hogy legyen ilyen raktáron, csak engedni kell érvényesülni… no lássuk, mi az első szó, az első gondolat, ami az eszembe jut, ha valami kellemes dologra akarok gondolni! És próbálom nem befolyásolni az akaratommal, csak hagyom, hogy körvonalazódjék, felmerüljön a semmiből, testet öltsön az éjszakából, a tudattalanból. A megváltó, titkos, varázslatos szó, a szívem csücske:
„Bor”
Bor. Csak így, ilyen tömören, velősen, már-már kíméletlenül. Lám, még szinte meg sem született, én máris hárítanám magamtól, nem erre számítottam. Hogy került ide?
Bor. – ízlelgetem a szót újra meg újra megformálva, és kezdem lassan megszokni. Ha már így mellém bújt a sötétben, és hozzám szegődött, annyit mégis csak megérdemel, hogy legalább megpróbáljam elfogadni. Törekszem rá, hogy szépnek lássam, mint egy újszülöttet. Én akartam, hát most tessék, itt van. A mi kutyánk kölyke. Egy szó, és mindaz, ami mögötte lehet.
Istenemre mondom, nem vagyok iszákos. Ha szomjas vagyok, nem bort akarok inni, sőt az életem élvezetes dolgai között még csak dobogós helyezést sem érne el ez az ital. Bár a felmenőim most bizonyára rosszallóan néznek le rám az égből. Végül is borvidéken nevelkedtem. A szülővárosomban csak az nem számított jöttmentnek, akinek legalább egy talpalatnyi szőleje is volt a forrásdűlőben. Az a meszelt falú, nádtetős présháza szőlőhegyen, a pincegádor hűvös penészillata velem marad életem végéig. Örök emlék.
Viszont a bort mégsem tudtam megszeretni, a hiánya szinte fel sem tűnik. Ezzel szemben most, az éjszaka közepén mégis csak ez jár a fejemben. Szinte magam előtt látom: bíbor színű, nehéz bor, testes. Itt csillog egy pohárban, karnyújtásnyira tőlem a sötétben. Már az illatát is érzem.
És itt van valami… valami, ami nagyon nem stimmel, nyugtalanság fog el, ijedség szorítja a torkom, újra kell gombolyítani a gondolat fonalát. Hogy is van ez?
Na jó, persze hogy eszembe jutott a bor. Tél van, közel a karácsony, szezonja van a forralt bornak és a kürtős kalácsnak. Bármerre is járjak a városban, az aszfaltból hirtelenjében kinőtt faházak között itt is, ott is a forralt bor fahéjillatú párafelhői szállonganak a levegőben. Csak nehezíti a szívem. Mert úgylehet az én átfagyott kezemnek is jól esne a forralt borral teli bögre melegsége, bizony be kell érnem a látvánnyal. Sajnálom rá a pénzt, mert ilyen dacosan kuporgatós lettem, azzá tett az életem, és ezen az sem segít, ha a karácsony ennyire közel van. A mások ünnepe, mi közöm hozzá? Így meg főleg. Így. Jaj istenem, ez a baj, hogy így.
A testem megfeszül a takaró alatt, a kezem is ökölbe szorul, még a szemem is kinyílik. Reménykedve nézek a függönyre az ablakon: virradna már! Aztán az ébresztőóra ketyegését hallgatom csalódottan. Tudom, hogy hiába. Nem fog megszólalni, nincs felhúzva ébresztőre. Már hosszú-hosszú ideje nincs felhúzva, nincs hová indulnom reggel, beteg vagyok.
Átkozott betegség, ami ilyen erőtlenné és nyomorulttá tett! Ami miatt nem érzem többé a forralt bor illatát. Legfeljebb gyönyörködhetek a látványban. Amíg végleg nem adom fel. Belelépek a párafelhőbe, megfürdöm a fűszeres illatokban. És elképzelem, mert vannak róla emlékeim.
Tudom, hogy most valami szép és jó dologra kellene gondolnom, de ebbe mégis belecsúsztam. Fogalmam sincs, hogy jövök ki belőle. Ijedten ver a szívem.
Május volt, vagyis jó fél éve annak, amikor először felfogtam ésszel, és beleremegett a lelkem: örökre elveszítettem az illatokat. Ültem a kórházkertben egy padon, a döbbenettől valami hangtalan nyüszítés szakadt ki belőlem, és remegő kézzel rágyújtottam egy cigarettára. Nem érdekelt már az sem, hogy tilos, hogy az életemmel játszom, mert miféle életemmel? Ezzel? S csak néztem a világot, ott és akkor először úgy, ahogy azóta mindig, mintegy kirakatüvegen keresztül. Néztem, ahogy a tavaszi szál cibálja a nyíló virágokkal teli orgonabokrot, és hiába volt három lépés távolságra tőlem, nem éreztem az illatát. Mintha magát a tavaszt veszítettem volna el. Hová lett az esőáztatta föld, a fű szaga? A szél a Duna felől fújt, de mégsem hordozta magában a folyó kedves, nehéz illatát. Díszletszerű lett az egész, egy háromdimenziós képeskönyv, – ilyenné lett a világ. Felmenekültem a kórterembe, a fejemre húztam a takarót, és könnyek nélkül sírtam.
Bor. – tér vissza hozzám a szó, a kiválasztott, a kép, amit felidéz, és az érzés, amit hordoz magában. „Bor, bor, bíborszínű, fahéjillatú, gőzölgő forralt bor.” Közelgő karácsony, ünnepek ünnepe, hólepte emlékek, jöjjetek! Bor, bor, mézízű álomhordozó, segíts át az éjszakán! Istenem, most egy kicsit ne büntess pogány hitemért a szavak erejében!
Furcsán működik az emberi emlékezet. Az enyém legalábbis tud érthetetlen dolgokat produkálni. Ahogyan képtelen vagyok elemi dolgokat megjegyezni: milyen jó is lenne néhány fontos telefonszámot fejben tartani, hogy akkor is tudjam, amikor a telefonom könyvtárában éppenséggel nem tudok hozzáférni. Nem kellene olyan gyakran szégyenkeznem, mert a közeli ismerőseim születésnapját, sőt horribile dictu! – névnapját is rendre elfelejtem. Filmszínészek, focisták, énekesek és celebek egyaránt bánhatják, hogy erre a pályára léptek, mert így az én számomra az örök ismeretlenség homályában rejtőzködnek, menthetetlenül.
Ugyanakkor vannak olyan dolgok, amik úgy bukkannak elő a múltból, mintha csak tegnap lettek volna életem részei. Soha, semmit sem tettem annak érdekében, hogy ne felejtsem el őket, és egy apró semmiség elővarázsolja rejtekükből. Hangok, rég nem hallott hangok. Földbe gyökerezett lábbal állok egy nyitva hagyott ablak előtt, mert néhány akkord szólított meg: úristen, ez az az üveghangú zongora, az a kéz játszik rajta, és azt a dalt, ami… Kérlelhetetlen biztonsággal tudom, pedig a hajam is megőszült, amióta utoljára hallottam. Ízek a múltból, érintések emléke a bőrömön, gyermekkori mondókák, és még mennyi minden!
Ilyenek az illatok is. Tíz és tízezer illat megannyi finom árnyalata. Pincér! Az emlékezet rendel! Kérek először egy éjjeliszekrény-illatot az egyszer volt, hol nem volt otthon hálószobájából. Úgy karácsony táján, amikor az eldugott ajándékokat kerestük a nővéremmel. Aztán a napsütötte kukoricaföld szagát a Téglagyári dűlőben kapálás idején, apám bőrének csípős verejték szagát a szélben, amikor már hazafelé biciklizett velem az alkonyatban. Végül a temető kerekes kútjába szippantanék bele egy nagyot, mert az maga az elmúlás, vagy épp az örökkévalóság, kinek hogy. Az is régen volt, de még most is lúdbőrzik belé a hátam.
Bor.. Fűszeres, nehéz bor illat – emléke! Szavak ereje, most segíts!
Működik, esküszöm, működik. Fekszem az ágyban, most már újra csukott szemmel, és lassanként eddig itt nem volt dolgok töltik be körülöttem a lakótelepi kis szobát. Illatok, hangfoszlányok, elveszett, elfelejtett, elherdált dolgok most újra a szívemhez olyan közel, hogy már szinte fáj. És bor, bor mindenfelé. Szőlősorok hajladoznak a szélben, napfény csordogál a nádtetős présház meszelt falán, a gádor félhomálya finom, penészillatú mélységbe csalogat. Boroshordók sora, és a demizsonból pohárba töltött bor bíbor csillogása a gyertya fényében. Holdfényes téli hajnal, karácsonyi disznóvágás hangjai. Fűszerek illata, bors, szegfűszeg, fahéj, cukor. A forralt bor párája tölti be az udvart, vagy a szobát, vagy már nem is tudom.
Milyen kár, hogy az idén sem vettem karácsonyfát, még egy egészen kicsit sem. Pedig most már lenne hol felállítani, feldíszíteni. Annyi év után… Gyönyörködni benne, és nem arra gondolni, hogy ezt én nem engedhetem meg magamnak, mert igen is, meg kellene engedni egyszer. A fa alá tenni a másoktól kapott ajándékokat, és arra ébredni, hogy itt járt a Jézuska
Csakazértis meg fogom gyújtani azt a fenyőillatú füstölőt, amit ajándékba kaptam. Most már tudom, hogy nem értelmetlen. És ha már nincs fenyőfám, legalább az illata legyen velem. Majd nézem, ahogy a füst szétterülve betölti a szobát, és utána csukott szemmel elővarázsolom az illatát is az emlékeimből. Csak erősen gondolni kell valamire, ami segíthet.
Bor. – mondom még egyszer, mielőtt elaludnék. Illetve nem is mondom, hogyan is mondanám, hiszen beszélni sem tudok. Csak én hallom egyedül a végtelen nagy csendben. Milyen szép szó, van benne valami. Valami a szavak erejéből. Bárcsak más is hallaná!
Nem hallja. Mint ahogyan azt sem látja, hogy ez a könnycsepp szép lassan útnak indul a szemem sarkából. Végig gurul az arcom ráncain, és egy halk koppanással landol a párnámon.
Semmi baj, reggelre felszárad.
2013 december, 2. díj
2013 év szépprózája
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
