Az általános iskola második osztályába jártam. Már első osztályban kiharcoltam apám segítségével, hogy az utolsó padban ülhessek egy lánnyal, aki szintén tudott már írni, olvasni és számolni. Így mi ketten nyugodtan olvashattuk kedvenc regényeinket, és csak akkor kellett figyelnünk, ha erre a tanár néni külön figyelmeztetett. Ilyenkor gyorsan feleltünk a kérdésekre, vagy megoldottunk egy számtanfeladatot, majd folytattuk az olvasást. Persze a többiek irigyeltek, de mi ezzel egyáltalán nem törődtünk.
Engem csak egy újonnan érkező lány zavart meg az olvasásban. Már az első nap megtetszett, magas volt, koromfekete hajú. Sokkal csinosabb, mint a padtársam, de tudásban még nem vehette fel vele a versenyt. Szerettem volna október hetedikei születésnapomra meghívni, de még nem gyűjtöttem össze elég bátorságot.
Az iskolában azért mégis elkezdtem dicsekedni azzal, hogy nyolc éves vagyok. Húzogatták is a fülemet szorgalmasan az osztálytársaim és az évfolyamból még páran. Egy Ottó nevezető B osztályos fiú – akit alig ismertem – a fülhúzás közben odasúgta a másik fülembe, hogy az iskola idő után találkozzunk, mert ő talált valamit reggel, amivel megünnepelhetnénk a születésnapomat. Kicsit duci, bozontos hajú fiú volt, akivel senki sem barátkozott, ezért minden alkalmat megragadott az esetleges barátkozás céljából.
Az ötödik óra után az iskola portája előtt várt. Megkerültök az iskolát, majd elmentünk a házunk és a bölcsőde között, ami mögött még hatalmas földdombok álltak parkosításra várva. Ottó a dombok mögötti kilenc emeletes házban lakott, amit pár hónapja adtak át. Minden nap a földbuckák között jött-ment az iskolába. Én is sokat játszottam a még beépítetlen területen. Ottó két domb között megállított, majd pár otthagyott gerenda felé szaladt. Visszafele már valamit hozott a kezében.
– Ezt találtam reggel a földön – mutatta büszkén a két deciliteres likőrös üveget – Ezzel már megünnepelhetjük a szülinapodat.
Furcsán néztem a földes, de originált üvegre. Otthon már sokszor kortyolgattam a szüleim poharából vagy a bontott üvegekből nyíltan és suttyomban egyaránt, de még bontatlan üveget én nem kezdtem meg.
– Van még mellé négy szál cigarettám is – szólt repesve az örömtől újszerzetű barátom. – Te dohányoztál már, Gyula? – kérdezte lekezelően, amiből arra következtettem, hogy ő már igen.
– Egy évvel ezelőtt elszívtam pár szál Munkást, de azóta egy szálat sem – feleltem a lehető legsemlegesebb hangomon.
– Ez füstszűrös Románc, sokkal márkásabb, mint a Munkás. Előbb gyújtsunk rá, vagy igyunk? – kérdezte előzékenyen Ottó.
– Előbb cigizzünk, aztán igyunk – válaszoltam nagy szakértelmet mívelve.
Egy szál gyufával rágyújtottunk mindketten. Ottó szinte mér az első szippantásnál irgalmatlan köhögésbe kezdett, pedig le sem tüdőzte a füstöt. Én viszont letüdőztem a cigit, de meg is bántam. Olyan ocsmány íze volt, amihez képest még a bakadohány is túlillatosítottnak tűnhet. Rögtön innom kellett valamit a rossz szájízem elmulasztására, ezért kikaptam Ottó kezéből a Bon-bonmeggyes üveget, és sietősen csavartam le a kupakját. Kortyoltam egyet az ismerős italból, melyet már többször ihattam húsvétkor, vagy más ünnepek alkalmával. Valamelyest semlegesítette a Románc irtózatos büdösségét. Átnyújtottam az üveget Ottónak, aki már el is dobta a cigarettáját. Ő is megkóstolta a likőrt.
– Ez olyan, mint a meggy, csak egy kicsit édesebb – jelentette ki, miután befejezte végre a fuldoklást.
Visszavettem a félig kiürült üveget, majd egy húzásra kiürítettem.
– Ez nem igazságos, Gyula! – kiáltott fel Ottó az üres üveg láttán. – Én találtam a likőrt, legalább a fele nekem járt volna.
– Nekem pedig a szülinapom van, nem ezért hívtál meg?
– De, igen.
– Ha sajnálod, akkor miért nem ittad meg egyedül?
– Mert kedves akartam lenni hozzád – válaszolta morcosan Ottó.
– Köszönöm az ajándékot – fejeztem be a vitát, majd új barátomat otthagytam az üres üveggel a kezében.
Este még egy pohárka borlikőrt kaptam apámtól a születésnapomra, majd a hétvégén tartottuk a nagy családi ünneplést.
Néhány nappal a születésnapom után megbetegedtem, egy hétig az ágyat nyomtam influenzásan. Visszatérésem után egy nagyon egyszerű számtanpéldát rosszul oldottam meg. A tanító néni és a többi diák szinte örült, hogy végre hibáztam, de én csak felháborodottan ellenkeztem. Mikor másodszor tévedtem egy megoldásnál, a tanító néni tüzetesebben átvizsgálta a füzeteimet. Kiderült, hogy pár napja rosszul írom le a számokat a tábláról. A tollbamondó füzetemben pedig balról jobbra haladva görbült le az írásom egy egész sorral.
– Holnapra hívd be a szüleidet, mert nagyon fontos dolgot kell nekik elmondanom – parancsolt rám.
Egy pillanatra nagyon megijedtem, hogy megint valami rosszat tettem, de nem éreztem bűnösnek magam, és különben is már az év első napján megkaptam az igazgatói rovómat.
Szüleim az iskolai beszélgetés után a látásomról kezdtek faggatni. Azt még könnyedén megmondtam, apám hány ujját mutatja felém, ám akkor már bajban voltam, mikor egy nagyon egyszerű számtanpéldát adott fel, ami tele volt hármas és nyolcas számmal, ugyanis néha összetévesztettem a két számot.
– Fiam, neked valami baj van a látásoddal. Holnap elmegyünk a szemészetre, hogy kiderítsük az okát.
Szinte meg sem hallva apám szavait mentem a szobámba olvasni, de a betűk elkezdtek mozogni a lapon, és tíz perc múlva elaludtam.
Likes
Nincs hozzászólás