Másnap délután már a szemészet előtt várakozott az egész család. Megpróbáltam a várakozás hosszú idejét olvasással eltölteni, de a betűsorok eldőltek. Ezen felül már reggel óta egyre sűrűbb köd ereszkedett a két szemem elé, amitől már nem tudtam megkülönböztetni az a és e betűt sem. Fel kellett adnom az olvasás próbálgatását, és már önmagamnak is be kellett vallanom, hogy valami baj csak van a látásommal. Két órás várakozás után végre bejutottunk a kezelőbe. A tüneteket apám mondta el az orvosnőnek, aki kedvesen hellyel kínált egy sötét helyiségben. Megkért, hogy olvassam fel a velem szemben lógó táblán lévő betűket. A felső három számmal még semmi problémám nem merült fel, de a negyedik és ötödik számot már eltévesztettem. A többivel már nem is próbálkoztam, annyira homályosan láttam. Még négy-öt vizsgálatot végzett el rajtam a doktornő, majd félrevonult a szüleimmel.
Másnap reggel már a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II-es számú Szemészeti Klinikán várakoztunk felvételre. A gyerekosztályon egy hatalmas méretű hölgy újra megvizsgált. Ez is legalább egy órát tartott. A fehér köd egyre sűrűbb lett a szemeim előtt. Már alig bírtam a legnagyobb betűket és számokat elolvasni a tábláról, és a képek és arcok is kezdtek összemosódni. A szüleim újra félrevonultak a profeszszorasszonnyal. Ránéztem az órámra, amit a nagyapámtól kaptam az iskolába menésem előtt egy-két nappal, de már annak a mutatóit sem találtam a számlapon. Azért így is megállapíthattam, hogy minimum fél órát magyarázott a professzornő a szüleimnek. Ezután egy ápolónő segítségével felvételt nyertem az osztályra. Férfiasan próbáltam elbúcsúzni a szüleimtől, de mikor meghallottam édesanyám sírását az én szemeimből is kigördültek a könnyek.
Az első héten alig volt időm megismerkedni a több mint húsz szobatársammal, mert annyi vizsgálatra kísértek el a nővérek. Délután a szüleim jöttek be látogatni minden nap. Ekkora már csak a sziluettjeikről tudtam megkülönböztetni az embereket. Apám, magas, erős testalkatú, édesanyám pedig egy alacsony, vékony hölgy volt. Ezt még láttam a fehér ködön át is. A rokonságunk többi tagja is sűrűn látogatott az elején, főleg az anyám anyja. Örültem is nekik, hiszen bőségesen pótolták a szerény kórházi kosztot. Elsősorban a húsételek mennyiségével és minőségével nem voltam megelégedve. Ennek megfelelően érkezett is bőségesen a rántottborda, a gyulai kolbász és a rántottmáj, aminek az E-vitamin tartalma állítólag gyógyító hatású a látási zavarokra. Édességet és gyümölcsöt is sokat hoztak a látogatóim, de ezek nagy részét szétosztogattam a szobatársaim között. Az étkezés amúgy is kényelmetlen volt, mert a gyerekbútorok számomra már kicsinek bizonyultak, pedig még csak nyolc éves voltam. Még az sem zavart ennyire, hogy az első hét után minden nap kaptam egy nagy adag B-vitamin koktélt. Ez egy vörös színű folyadék volt, ezért a többiek elnevezték rumnak. B-1, B-2, B-6 és B-12 vitaminokból tevődött össze. A B-12-vitamin hatóanyaga miatt azonban rettentően csípett, mikor bekerült a hátsó felem húsosabb részébe. Persze én büszke lettem a fájdalomtűrésemre és arra, hogy „rumot” kapok. Persze az ötvenedik után azért már kezdtem megunni a dolgot, főleg azért is, mert már igen fájdalmassá vált az ülés és a fekvés egyaránt. A társaság sem dobta fel a hangulatomat, mivel nem láttam őket, sem amit cselekedtek. Mégis legjobban az olvasás hiányzott. Számolni még fejben is tudtam, legalábbis azon a szinten, mint a többiek. Édesanyám ugyan felolvasott alkalmanként tíz-tizenkét oldalt – amire volt ideje – a Robinson Crouse történetéből, de így majdnem egy hónap alatt jutottunk a végére. Ez egyáltalán nem elégített ki, hiszen a betegségem előtt egy-két nap leforgása alatt elolvastam egy könyvet, főleg télen. A második hónaptól még erősebben unatkoztam, mivel már minden betegtársam életét megismertem.
A második hónap közepén egy tizenhárom éves fiú érkezett a kórtermünkbe. A többiek elmondása alapján az egyik szeme le volt kötözve. Már viccelődve mesélte el, hogy a bátyja lőtte ki a szemét légpuskával, miközben célba lőni tanultak az édesapjuk fegyverével. Természetesen egyikünk sem nevetett a történeten. Jó memóriájú fiú volt, aki viccből megtanulta a vizsgatáblán levő összes betűt, számot és nyilat. Amikor megtudtam, hogy a fiú bemagolta a tábla tartalmát azonnal felvillant agyamban a menekülés lehetősége a kórházból. Megkértem a betegtársamat, hogy sorolja el a táblán lévő összes jelet, de pontosan sorban. Három nap múlva már tökéletesen rögződött agyamban az egész tábla. A heti kontrollon pedig szép lassan felmondtam a betanult betűket és a jeleket. Az amazon professzornő persze először csak csodálkozott, majd elővett egy mesekönyvet.
– Olvasd el a könyv címét Gyula – kért kételkedő hangon.
Sajnos én még a könyvet is alig láttam, pedig elég nagy volt, nemhogy a betűket.
– Te kis csirkefogó, semmit nem javult a látásod, csak valahogyan megtanultad a táblán lévő betűk sorrendjét – förmedt rám a professzornő.
Hirtelen elkapott, és felfektetett hatalmas combjaira, majd négyet rávert a fenekemre, és elkísértetett az egyik nővérrel.
Másnap értem jöttek a szüleim, és hazavittek. Egy hétig jól éreztem magam otthon, de utána meguntam a nagyanyám társaságát, és napközben rettentően magányosnak éreztem magam. Addig, addig sírtam a szüleimnek, míg megszervezték, hogy a házban lakó barátaim bekísértek az iskolába.
Likes
Nincs hozzászólás