Az alábbi írás csak korlátozott körben fogyasztható. Nem olvashatják tizenkét éven aluliak és az analfabéták. Továbbá piaci kofák, zöldségkereskedők, őstermelők, kertészmérnökök és kistermelők. Nem javaslom a jó ízlésűeknek és az ínyenceknek sem. A fogyasztóvédőknek és a piacfelügyelőknek mindegy, az irodalomkedvelők csalódni fognak. Ne olvassák azok sem, akik szeretnek piacra járni. Nem teljesen szalonképes. Azt szeretném, ha csak azok olvasnák, akiket szeretnék megbántani!
Csak merje valaki azt mondani, hogy én nem vagyok tekintettel az olvasóimra!
Van már vagy ötven éve, hogy egy kis faluban történt. Még iskolás sem voltam. Kihallgattam két pletykás vénasszonyt, no nem szándékosan, csak úgy. Arról beszélgettek, hogy a faluban az egyik kolléganőjüknek olyan retke termett, hogy az már egyenesen a világ csodája. Nem is szánja azt csak eladásra. (Tudni kell, hogy egy rendes parasztembernek általában kétféle termése (így a retke, paradicsomja), terméke (pl. a túrója), jószága (hízott disznója, apró jószága) van. Egyféle az eladásra és másféle a konyhára. Ezt a másfélét a mai szóhasználatban akár bionak is nevezhetnénk. Tulajdonképpen ma is így van, csak bio is van már eladásra is és konyhára is.)
– De tudod, hogy ők miért nem eszik? – így az egyik pletykafészek.
– Na miért?
– Mert az árnyékszékről trágyázzák! Sőt, jóformán ürülékbe vetik minden tavasszal, azután meg viszik a piacra!
– Hát én is a kertbe üríttetem az árnyékszéket, nagyon jó trágya is az, de azért én retket meg sárgarépát nem vetek bele! – szörnyülködött a másik.
Valóban, gyerekfejjel is feltűnt, a tavasz kezdetén a körbejárta falut nyeles cserpákkal egy idegen, aki a latrinák körüli időnként szükséges szolgáltatást elvégezte. Csak természetes, hogy az ilyenkor keletkező cucc a kertekbe került. Állítólag remek trágya. Nem emlékszem már, hogy miről szörnyülködött tovább a két asszony, de ez a retkes ügy nagyon megmaradt bennem. Igazából csak évek múlva szörnyülködtem el rajta én is: De, miért pont a retket? Olyan szaga lehet annak a gumónak, mint amiben felnőtt. Abból egy falat…!
Teltek az évek, már városlakó lett belőlem is. Járok én is a piacokra, vásárcsarnokokba rendesen. Alaposan meg is figyelek minden árut, mielőtt megveszem. De rosszabb a helyzetem, mint egy született pestinek: Mi van, ha túl szép az az áru? Mondhatnám latrinaszép! De nem kezd hevesebben dobogni a szívem magyar áru kapcsán sem. Előfordult, hogy mentem inkább még egy kört és kerestem valami olcsóbb hitvány spanyol paradicsomot. Ugye, így már megöregedve,
nem csak a retekről hallottam már ezt, azt.
Tisztában vagyok azzal, hogy a tejterméknek inkább csak a dobozán zöldell a fű, illata is inkább a szeparátort kezelő fiatalasszonynak lehet, de könnyen lehet, hogy ez a tasak a bajszos váltótársa, a Karcsi műszakjában készült. Nem kizárt, hogy a sajtkukacokat is génkezelik. De amikor az emberfia a hentesnél jár, ott is jobb, ha nem hall, nem lát, csak fizet. Jobb, ha elfogadjuk, hogy a marhát már régen keresztezték a lóval. Műveletlenség volna kétségbe vonni a marhapörkölt eredetét, biztosan magyar. De az a mangalica töpörtyű is biztosan csak rosszul van megvilágítva, nem szabad véletlen sem kételkedni. Az őrölt paprika is pont olyan piros, mint az a másik, amelyikbe bekeverték a téglaport egy kis liszttel feljavítva. A lisztről is látszik, hogy legalább kilencvennyolc százalékos kiőrlésű. Azért ilyen méreg drága. Persze, hogy színmagyar. Rajta vannak a nemzeti színek. A Katika kévézte a búzát népviseletben, csak a bugyija volt kínai. Azok meg rokonok. Az asztalra is magyar kannás kerül, csak most palackban, mert abból sem folyik ki, csak ha megisszuk, miután kihúztuk a magyar dugót. Még a májzsugorunk is magyar termék lesz. Csak múltkor az a kukac abban az eredeti szabolcsi almában lehetett valami betelepült, mert nem tudtam kiszedni belőle egy szót sem magyarul.
Arra gondoltam, milyen jó is egy született pestinek. Ha kimegy a piacra, semmi hátsó gondolata. Egyszer ugyan beszélek egy korombeli tősgyökeressel. Mondjuk ezzel, aki a múlthéten eladta nekem itt a sarkon ezt a méregdrága márkás cipőt. Azt mondta nekem, hogy neki szűk lábfejben. Ugyan vadiúj, de most odaadja féláron. Akár évekig hordhatom. De nem mondta, hogy ebben a szatyorban, mert másnap levált a talpa.
A legfontosabb a bizalom. Különben éhen pusztul az ember mezítláb.
2014 június
2. díj
