496. szám Interjú

A részvét minden normális ember sajátja – Beszélgetés Vámos Miklóssal

Szerző:

Volt filmdramaturg, színigazgató, tanított, filmet írt, színházat rendezett, újságíró, PR-tanácsadó, vezetett kiadót, és több rendkívül népszerű tévés műsor szerzője–házigazdája is volt. Elsősorban azonban regényírónak tartja magát. Vámos Miklóst kérdezem televízióról és regényről; múltról, jelenről és jövőről.

Kedves Miklós, megkeresésemre már másnap válaszolt és azonnal elfogadta az interjúajánlatot. Sok interjút ad?
Sokat, és sosem vagyok abban biztos, hogy van értelme ilyen szolgálatkész munkadarabként viselkedni a sajtóval. De ne feledje, én rengeteg beszélgetést készítettem kamerák jelenlétében úgy, hogy én voltam a kérdező, s ez a mindenkori kérdezőkkel (legalábbis a fölkészültebbekkel) szolidárissá tesz. A baj az, hogy csak utólag derül ki, hogy ilyesfélével hozott-e össze a sors. Ebben az esetben motivál a lapjuk célja.
Nagyon kevés magyar író mondhatja el magáról, hogy ilyen igényes és felhasználó-, illetve rajongóbarát a honlapja; sőt talán az elsők között volt, akik íróként saját honlapot indítottak itthon. Milyen viszony fűzi az internethez?
Felemás. Állandóan használom, és állítom, nemcsak segít bizonyos fajta írói részfeladatokban, de akad olyan regényem, amit meg se tudtam volna írni a világháló hathatós segítsége nélkül. Ugyanakkor viszolyogva figyelem, hogy milyen központi szerepet kapott az életünkben, a mobil telefonnal együtt s igyekszem függetlenedni, amennyire csak lehet. Számomra a szabadság fontosabb, mint az, hogy állandóan elérhető legyek, és másokat is állandóan elérhessek.
És mi a helyzet a televízióval? Régen láttuk már a képernyőn, holott több rendkívül sikeres műsort tudhatott magáénak. Személyes kedvencem a Lehetetlen?! volt, de a Vámos klub, a 2 ember, a Rögtön! és a Kész regény is nagyon népszerű volt. Ön szerint minek tudható be műsorainak sikere?
Szintén felemás. Sokat köszönhetek a televíziónak, de úgy érzem, már leróttam ezzel kapcsolatos adósságomat. Én már nem szeretnék műsorokat készíteni, különösen nem a mai helyzetben. Az állami televízió annyira lejáratta magát, hogy ott nehéz olyat csinálni, amit sokan néznek, a kereskedelmi meg a nem létező ízlésével járatta le magát. Én különben sem tudom elképzelni, hogy egy beszélgetést reklám blokk szakítson meg. Hátralévő időmet az írásnak szeretném szentelni.
Igen, ez érthető. Melyik műsora állt legközelebb a szívéhez?
Egyértelműen a Lehetetlen. Máig álmodom róla néha. De akkor is, számomra az már volt, múlt idő, egy t.
Javítson ki, ha tévedek, de a regényírás egy kontemplatív, merengő, világszemlélő műfaj. A képernyős jelenlét pedig ennek a gyökeres ellentéte. Ön hogy élte meg ezt az ellentmondást?
Nehezen. Alapvetően könyvmoly volnék, és az a sok hajcihő, amivel a tévézés jár, megviselte az idegeimet. Az úgynevezett ismertség is. Nekem munkaköri feladatom a bámészkodás, az emberek megfigyelése. És ha ők kezdenek nézni engem, akkor ezt a munkát nem tudom elvégezni.
És miért pont a regény a zsánere?
Nem a zsánerem, hanem a legfontosabb műfajom. Úgy érzem, a világot és magamat leginkább regényekben tudom kifejezni. Olyasféleképpen, ahogyan egy háziasszony – mondjuk – a cseresznyés rácsosban.
Értem. Ha már cseresznyés rácsos, Önnek mit jelent a siker?
Ha legalább 80% százalékban sikerül olyanra kalapálnom egy szöveget, amilyennek elképzeltem. Persze, érzékelem a siker kézzelfogható, gyakorlatias jeleit, pénz, siker, csillogás. Hogy ne mondjam: haverok, buli, mantra. De én nem vagyok jó híres embernek, ezeket a dolgokat nem tudom helyesen kezelni, úgy is mondhatnám: élvezni. Inkább zavarba jövök tőlük.
Hadd térjek rá egy újságunk szempontjából oly fontos kérdésre. Mi a véleménye a hajléktalanok jelenlegi helyzetéről Budapesten? Van esetleg személyes élménye?
Kinek nincs? Úgy hálnak az utcán, mint József Attila korában. Ez rémületes a huszonegyedik században.
Meg tudná nevezni, honnan ered szociális érzékenysége?
Mindennapi tapasztalataimból, és abból a részvétből, mely minden normális ember sajátja, függetlenül attól, hogy anyagelvű vagy hívő.
Nagyon komplex kérdés, tudom, de Ön szerint hogy lehetne enyhíteni a hajléktalanság problémáját, illetve a hajléktalanok nehéz helyzetét?
Ezt mindenki tudja. Még kétszáz év kapitalizmus, és addigra képesek leszünk megfelelően eltartani és ellátni az utcára kerülteket is. Addig csak nyírni kell a füvet szorgosan.
És végül, természetesen, mik a jövőbeni tervei?
Mostanában novellákat írok. Őszre az Európánál szeretnék megjelentetni egy kötetet, „Majdnem összes” címmel, amely egy válogatott elbeszéléskötet volna. A legrégebbi novelláimat még a gimnáziumban írtam (lesz 1966-os is a kötetben), a legújabbakat idén. Komoly időiv, ugye?
Valóban az, sok kitartást és örömöt kívánok hozzá. Köszönöm az interjút.

Kapcsolódó írások