Egy jó kiállású, gazdag fiatalember elutazása előtt drága aranytokban, festett arcképét adta emlékül választottjának. A lány hasonlóképpen akarta az ifjút megajándékozni. Egy bölcs remetéhez fordult kérésével, aki kiváló miniatűrfestő hírében állt. A remete hosszas rábeszélés után elvállalta a megbízást. Először csak a hölgy arcképét festette meg, s elküldte neki, hogy meg van-e elégedve vele? A legszebb fej volt, amit valaha festettek. A lány szinte magánkívül volt örömében. Szép ajándék kíséretében visszaküldte képét a mesternek, azzal az üzenettel, hogy mielőbb fejezze be ezt a gyönyörű munkát.
A mester be is fejezte… De ahelyett, hogy az elragadó arcmás alá egy szép testet festett volna, egy élethű, borzalmas csontvázat festett alája. Így küldte el a lánynak. A boldog menyasszony izgatott remegéssel bontotta fel a csomagot, s amikor megpillantotta a fej alatt a csontvázat, éktelen haragra gerjedt.
– Mester, hogy űzhettél ilyen gonosz tréfát velem?! – rohant a markába szorított miniatűrrel a festőhöz.
– Ülj le leányom! – mondta a mester – és kérlek, hallgass meg egy történetet:
„Egy ifjú bevitte elromlott óráját az öreg órásmesterhez, hogy megjavíttassa. S amíg ő az óra hibáját vizsgálta, az ifjú nézegette a boltban a sok ketyegő szép órát. Egyszer csak csodálkozva megszólalt:
– Mester! Mi az oka annak, hogy ez a sok szép óra mind másképpen jár, és egy se pontos?
Az öreg órásmester komolyan, de szeretettel nézett az órájára és ezt válaszolta:
– Tudod, fiam, az órák olyanok, mint a fiatalok – össze-vissza járnak. Az egyik mindig siet. Olyan, mint az a diák, aki annyira siet élni, annyira siet kiélvezni a diákélet örömeit, hogy nem ér rá az igazán fontos dolgokkal foglalkozni. A másik egyre késik. Ez úgy tesz, mint az olyan ifjú, aki fiatal korában nem törődik a lelki életével, és mindent csak az öregkorra hagy. A harmadik óra külsőre szép, de a szerkezete hitvány, mint az olyan fiatal, akinek szép, kisportolt testében értéktelen lélek lakozik. Pedig a szerkezet a fontos és nem a tok…”
– Tudod – simogatta meg a némán figyelő lány arcát a remete – én nem tudom megmondani neked, ki húzta fel szívünk óráját, de attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörtént, nekünk, embereknek, mint zenélő óráknak folyamatosan járnunk kell. S ahogy telnek az évek, óránk rugója egyre tágul…, a zene halkul… és eljön az idő, mikor egyszer csak megáll, s nem muzsikálja tovább életünk dalát. Nem tudom, ismered-e ezeket a sorokat:
„Minden ember magányosan áll a szirt fokán / Szívét egy napsugár járja keresztül / És már itt is az este.”
A világirodalom száz legszebb verse közé választották – és választják ma is -; ismeretlen ókori költő alkotása, szebben, tömörebben soha nem fogalmazták meg az Idő és Élet lényegét.
Engem bölcsnek, filozófusnak tartanak – erre csak legyintek – de hallgasd meg, hetven év elmélkedés után mit tudok én az időről és az életről. Hallgass meg, s talán megérted, hogy miért így festettem meg ezt a miniatúrát.
Idő! Rettenetes szülő, aki egyre szüli és egyre emészti szeretteit. Tömegszülő és tömeggyilkos, tömegbölcső és tömegkoporsó. Miközben a jövőt bontogatja előttünk, elragad minket a jelentől, s halottá ravatalozza számunkra a múltat. Folytonos kezdés és befejezés, folyamatos érkezés és búcsúzás, állandó új életre ébredés, és soha el nem múló temetkezés.
Idő! Szörnyű kényúr, mely rohantában világokat tol, kerget maga előtt az elmúlásba. Soha nem pihen…akkor sem, ha alszunk, akkor sem ha róla megfeledkezünk. Forgószélként tépi életünket, s mi észre sem vesszük, meg sem figyeljük: magától értetődőnek tartjuk, hogy nekünk mindig Ma van, s nem jut eszünkbe elgondolkozni azon, hová is lett a Tegnap, amely már mindörökké és véglegesen a múlté, és soha többé vissza nem tér…
Rettenetes időfolyam! Életpályák, embersorsok sodródnak benne. Hányódnak rajta fekete, ólomsúlyú gondokkal rakott teherhajók; kórházhajók, melyeken az élet sebesültjei nyögnek, jajgatnak; karcsú luxusvitorlások, melyek a kiválasztottakat röpítik… s a kísértethajók, melyek az elmúlás örvényébe merülteket szállítják a túlsó partra. S te, te szépséges leány, ha most erre a miniatűrre tekintesz, egyszerre láthatod az Idő teljességét és benne önmagad. S látod, így jutottunk el a végtelen Időben sodródó emberi Élet nyugtalanító kérdéseihez: vajon az élet árnyéka-e a halál, vagy ellenkezőleg, a halál árnyéka az élet? Mivégre vagyunk a Földön? Nem volt, és nem lesz ember, aki egzakt módon tudott volna válaszolni ezekre a kérdésekre. Filozófus egy sem… inkább a költőket kérdezd. A nagybetűs költőket, akik istenáldotta intuícióikkal, ihletett perceiknek villanásszerű meglátásaiban megsejtik azokat a feleleteket, melyekre az ész hosszas gondolkodás után sem tud rábukkanni. A bölcselet a költőkben teljesedik ki; a bölcselő és a költő ikertestvérek, csakhogy a filozófus a valóságot ésszel, a költő szívvel fogja fel. És ez a három soros vers, amit az előbb idéztem neked, többet mond a valóságról, mint egy könyvtárnyi filozófiai eszmefuttatás. Szépen mondta Joubert: „az igazsághoz a költészeten át érkeztem, a költészethez az igazságon át”.
Engem filozófusnak tartanak – ne várj tőlem túl sokat – és nem tudják, mi is a véleményem erről az ingatag lábakon álló, ezer bizonytalanságtól remegő tudományról. Hát megmondom neked: a filozófia a sötétségben tapogatódzás tudománya, mely az igazság szentélyéből a találgatók és képzelődők sétaterévé lett, ahonnan egyikük minden erejével ki akarja szakítani a másikat. Ünnepelt primadonnák, dívák nem gyűlölik annyira egymást, mint ezek a gondolkodógépek. Filozófia?! Ugyan! Ahány név, annyi iskola. Ki dönti el, hogy melyik az igaz, melyik a hamis? És mennyire igaz, és mennyire hamis?
Tudod kik ezek, tudod, kik vagyunk mi? Bölcselettel foglalkozó gondolati hamiskártyások, s bár mindegyikünk beütötte a maga szögét a vélt vagy valós tudás hatalmas épületébe, összességében mit sem érünk! Akarod hallani, mi volt Cicero véleménye?
„Nincs olyan esztelen, oly ízetlen dolog, amit valamelyik filozófus igazságnak ne állított volna” – és ebben igaza volt a vén intrikusnak. A méltatlan, irigykedő, gyilkos sárdobálás már a gondolkodás bölcsőjénél, az ókorban elkezdődött, és máig nem ért véget. Tudod mit mondott Hegel Kantról?: „Tudományos munkái üres sivatagok, telve hiú képzelődéssel a legmisztikusabb szóbeli ködben.” Vagy mit tartott Schopenhauer Hegelről? „Hegel bölcsessége hánytatószer, melyet patikában kéne árulni.” És tudod mit mondott Schopenhauerről Humboldt? „Üres, ostoba szofista… a napfényt nem érdemli meg, ami rásüt.” És ez így volt, így lesz, amíg a világ világ: a legnagyobb szellemek is csak vergődnek a megoldatlan, megoldhatatlan kérdések hálójában, és kínzó tehetetlenségükben egymást köpdösik.
Miért vagyunk a világon? Ugyan! Már Varro 280 egymástól elütő feleletet gyűjtött össze az ókori filozófiáról. Hát milyen választ vársz tőlem? Tőlem, akit kollégáim anyagelvű, istentelen, élvhajhász, szkeptikus-hedonistának tartanak, akinek semmi sem szent. Legyen! Valóban epikureistaként kezdtem, akit megragadott Szolón, Platón pesszimizmusa, Seneca, Diogenes kételkedése, Voltaire racionalizmusa, Schopenhauer sötét életbölcselete…, hadd ne soroljam tovább. Egész életemben gondolkodtam, és a józan ész nevében hiszem, hogy nem volt, nem lesz isten. Legalábbis olyan ősteremtő nem, aki egyszercsak felhúzta a világ és benne az emberiség óráját.
És mit ért ez a hetven év?! Csak arra jöttem rá, hogy az ember csupán a véletlen létbelökött áldozata, kromoszómák esetleges keveredésének gyümölcse, s nem más, mint az élet körforgásának tragikus sorsú bohóca. És hagyjuk a transzcendens metafizikát! Hiszem, vallom, hogy az embernek nincs semmiféle éteri, megfoghatatlan, megfejthetetlen lelke. Minden csak anyag! A lélek nem más, mint a test, az agy pillanatnyi válasza az őt ért ingerekre. Biofizikai, biokémiai és biomechanikai reakciók szintézise. Nézd meg, mire képesek a tudósok: csak néhány elektróda, és a megfelelő agyközpontok ingerlésével bárkit megríkatnak, megnevettetnek, félelmet, undort, vágyat keltenek benne. S nehogy azt hidd, hogy ezzel vége van: eljön az idő, amikor az ember – természetes fogantatás nélkül – embert teremt. Alapelemek, fehérjemolekulák számítógépes variálásával, feltekerve egy spirálra. És akkor meghalt Isten, nem lesz más csak a véletlen esetlegességeit kiküszöbölő teremtő Ember.
Ott lesz az Ember, az új helyzetből fakadó ezernyi új problémájával. De látod, elkalandoztam, és nem adtam választ a nagy kérdésekre. Mert nem is tudok…
Vajon Szophoklész mondta jól?:
„Nem születni soha / Legnagyobb szerencse. / S a második: ha világra jövél, hamar / Visszasüllyedni a semmiségbe.”
Vagy Senecának volt igaza, aki oly nagy szerencsétlenségnek tartotta az életet, hogy születése évfordulóját nem az öröm, hanem a kétségbeesés napjaként ünnepelte? Tán Diogenes ajánlása a mérvadó? „Ha valaki az életen keresztül akar evickélni, annak vagy okosságot, vagy kötelet kell beszereznie!” És ez csak az ókor kezdete! És ők derűs életigenlők voltak Nietzschehez, Schopenhauerhez, Strindberghez, Heideggerhez képest. Tőlük nem idézek, mert elsírnád magad, és soha nem akarnál gyereket szülni a világra.
De a pokolba a filozófiával! Ne hallgass egy öreg varjú károgására! 20 éve nem írtam le egyetlen sort sem, 20 éve élek ebben a barlangban, s nem jutottam tovább Socratés igazságánál: „Azért vagyok bölcsebb másoknál, mert tudom, hogy semmit sem tudok.” Hittem, hogy az ember méltósága a gondolataiban rejlik, és mégsem tudtam megalkotni a remekművek drágagyöngyfüzéreit.
Az élet immár mögöttem van, előttem semmi. És mi az egyenleg?
Az évek, napok, percek összege egyenlő a semmivel…
De most már tényleg elég! Szép, fiatal lány vagy… igaz, Semmi vagy a Végtelennel szemben, de a Semmi hierarchiájában te állsz a csúcson. Ember vagy! Ember az összes gyötrelmével, kínlódásával, örömével, felelősségével. Hát fogd föl tükörként az Életet: olyan arcot mutat, amilyennel beletekintesz. Ha kacagsz, ő is kacag. Haragos arcra a tükör is haragos arccal felel. Nincsen olyan dolog a világon, aminek ne lenne árnyoldala. Nem a dolgok sötétek, hanem a szem, amelyik nézi őket. /Ó, nagy Isten…te, aki nem vagy… – mormolta a remete – bocsáss meg nekem a kegyes hazugságokért. / Szépséges leány! – folytatta – örvendezz, mert előtted az élet, amely nem más, mint folytonos tett, cselekvés, alakítás, teremtés. Olyan mozaikká rakd össze létedet, hogy nap mint nap örömöt, megnyugvást és élvezetet találj szemlélésében. Egyszer élünk… s nem tudok mást tanácsolni, mint az ókori költő: Carpe Diem!… ragadd meg a napot, szakítsd le minden órádnak virágát és élvezd az elmúló percek örömét, hisz a pillanatok szépségeinek összege adja az élet szépségeinek összegét.
Látod, ez hedonista filozófia… nem tudom megtagadni magam – mondta mosolyogva a remete és elbocsátotta a leányt.
Hosszan nézte a távolodó alakot, aztán visszament a barlangjába, leült egy kőre és kezébe temetve arcát keserves sírásra fakadt.
2010 december második díj