Igazán mélyen aludt, de ahhoz nem elég mélyen, hogy ha kell, gyilkos ösztönei, melyek évszázezredek óta ott lapultak az elméje leges legmélyén, a másodperc tört része alatt aktiválja a vadász ösztöneit. Azét a vadászét, aki ha kell, akkor önmaga életét is kockára téve válik a préda kiszemelt áldozatává, ki minden egyes alkalommal, amikor erre alkalma nyílik, rendre rajta is veszít ezen a könnyelmű hiszékenységén.
Puha testekről és a bennük lüktető meleg, semmivel sem összehasonlítható vérről álmodott, melyet időről időre, újra meg újra megízlelhetett a szájában. Abban a szájban, melyben a fogak csakis a tépésre és a csontok aprítására szolgáltak. Ősidőktől fogva, ahogy genetikailag örökölte őseitől a lopakodás és a vadászat belé kódolt programját, napi rendszerességgel azt saját maga fennmaradását biztosítva gyakorolta is. Most még az éj leple alatt, a biztonságos édes álomban, a templom alatt a papirusztekercseit őrző könyvtárának alagsorában, az alatta lévő vackában, melyet maga választott, ott biztonságban érezhette magát, Nem szerette a nap fényét, de mégis mindent látott-hallott, ami az emberi világban történt. Sőt! Még annál is többet. Tökéletes alkalmazkodása az éjszakai körülményekhez adta a rejtőzködő képességének és a vadászatai sikerességének kulcsát. Ezt, amelyet a földön és azon kívül tökélyre csiszolhatott. Így hallhatta a vadászatában, a nálánál kisebb és gyengébb áldozatai elejtésében.
És ott voltak a szemek. Azok a szemek, melyek úgy láttak a sötétben is, mintha nappal lenne. Na persze mindezt annak is köszönhette, hogy a természet megajándékozta őt egy plusszal. Ez nem volt egyéb, mint a szemgolyójára húzható vékony hályog, amelynek következtében nem kellett pislognia és az amúgy is éles szemeket állandóan nedvesen tartotta a zsákmányszerzés teljes ideje alatt. Így gyakorolva a vadászat művészetét, még csak egy szemernyi és esetleges, a pillanatnyi esélyt sem adva áldozatának, hogy megmenekülhessen előle. De ha mindez még nem lenne elég, ott volt még a „fegyverzete”, közt az abszolúte és el nem hanyagolható teste, mely rugalmas izomzatával az emberi fül számára nem hallható nesz nélküli lopakodással vihette célja felé. Abban, a majd adott pillanatban a váratlanság erejével akár tíz méteres magasságból is leugorva az áldozata mögött teremhessen. Tette mindezt az a biológiai tok, amely a lehető legeslegnagyobb összehangoltsággal egyetlen csonttörés nélkül akár abból a magasságból, ahonnan minden bizonnyal egy emberi lény ízzé-porrá és halálra is zúzta volna magát.
Ám ezen a gyilkolómechanizmuson kívül volt még valami, amit magáénak tudhatott. Ezek pedig a hüvelyébe visszahúzható, és a vadászat alkalmával előre tolható pengeéles karmok. Mindezen fegyverek biztos tudatában élte mindennapjait, és aludta álmát úgy, hogy tudta jól, ellenfelének egy minimális esélye sem maradhat vele szemben a túlélésre. Álmodott…
Álmai úgy buggyantak fel belőle, akár a szennyvizek a város csatornáiból, azok legmélyéről a nagy esőzések idején. Azokat elárasztva, vele együtt az utcákat és házakat, bűzlő hordalékukkal együtt. Épp úgy ismerte ezt is, és éppen ugyanúgy irtózott is tőle, mint maga az ember.
Aludt hát tovább, és áldozatairól álmodott. A langyosan meleg, fémes ízű vérről, azokról a sikeres portyákról, annak áldozatairól. Álmodott hát…
…hirtelen léptek zajára kapta fel a fejét. A semmivel össze nem téveszthető léptek zajára, a hideg márvány padlón. Valahol a távolban egy ajtó csapódott nem sokkal ezután, majd ismét léptek keltette zaj hallatszott ott a sötétben. Minden idegszála pattanásig feszült, és tapasztalataiból tudta, hogy elérkezett a régen várt pillanat. Az a pillanat, amely a vadászat kezdetét jelentette a vadász és áldozat között….
Nem várt tovább. Nem várhatott. Kipréselte magát a rejtekhelyéül szolgáló résen át, ki a bizonytalan szabadba. Óvatosan és a lehető legnagyobb csendben iramodott neki a sorton következő áldozata keltette zaj felé. Mint egy baljós árnyék, nekilapulva a falnak, szedte egymás után a lépcsőfokokat és fordulókat, mind feljebb és feljebb, a vacka felett lévő könyvtárterembe, ahol az áldozatát tudta…
Egy ajtó, majd egy padlódeszka nyikordult közvetlenül előtte a sötétben. Csak egy pillanatra áll meg. Csak annyi időre, míg a szeme teljesen hozzá nem szokott a könyvtár sötétjéhez. Ekkor meglátta a nálánál sokkal törékenyebb és gyengébb testet. Fején a füleit lesunyva támadólag a terem ajtajának küszöbéhez lapult, majd nem várva semmire, a meglepetés erejét a saját maga javára fordítva nekirugaszkodott. A szeme villant egyet a sötétben, amit az a másik is észlelt. Az adrenalin az ereiben az egekbe szökött, ez adva erőt neki a meneküléshez. Egy halk sikollyal eltűnt a papiruszokkal telerakott szekrény mögött…
A kivont penge éles karmokkal ért talajt. Pontosan ott, ahol az imént még kiszemelt prédája volt. Hatalmas lendületétől hajtva végigcsúszott a tükörfényesre polírozott padlón, egyenesen nekivágódva egy polc állványzatának. Érezte, ahogy a csontjaiba belehatol a fájdalom, de ebben a pillanatban nem volt ideje foglalkozni ezzel. Talpra ugrott, és egy hatalmas szökkenéssel a majdnem három és fél méter magas állványzaton termett. Végigrohant az ősi pergameneket őrző téka tetején, a lábaival tiporva megannyi évezredeken át felhalmozott tudást, az ott leírt titkokat és minden olyan tudományt, amit az ember valaha is összegyűjthetett, magáénak tudhatott. A benne lejátszódó biokémiai reakciók következményeképpen most nem érdekelte más, se a fájdalom a csontjaiban, se tudás. Csak és kizárólagosan a zsákmány. De az mindenek felett.
Ahogy a sor végére érve lecsillapodott, ismét meglátta. Egy pillanatot sem vesztegetve leugrott a magasból, egyben magával rántva az ősi iratokat, míves cserépedényeket, melyek hangos csörömpöléssel váltak az enyészetté a földre érkezésük pillanatában.
Ismételten nekiiramodott és oldalvást tovább űzte az áldozatát, be a szemközti sarokba. Így rohantak el az évezredes titkok tárházai mellett, azok mellett az ősi, régen elfeledett kultúrák leírt örökségei mellett, melyeket ma Atlantisz és annak nyomainak tudunk, hiszünk. Egyikőjükben sem merültek fel ezek a gondolatok, de még csak hasonlók sem. Nem is merülhettek fel, hiszen az egyik túlélni akart, míg a másik csak és kizárólagosan élni.
Hallotta a másik minden egyes szívdobbanását, látta a rettegést a szemében, mindazt, ahogyan és egyre jobban a tudatáig hatol a felismerés, minthogy innen már nincs kiút…
…éles karmok hasították fel puha testét, ragadták fel és görgették ide-oda mintegy gyilkos és morbid játékszerként a földön. Majd elunva az egyoldalú csatározást, roppant állkapcsok zárultak az áldozat nyakszirtje köré. Mindössze csak egy pillanat volt. Egy reccsenés hallatszott, ahogy eltörték az állkapcsai a csigolyákat. A préda többet már nem érzett, nem is érezhetett. Vékony csíkban futó vér csordult a gyilkos állkapcsok közé. Elégedett volt. Hajnalodott…
A fáraó, III. Thutmoszisz, kíséretével éppen indult volna a szokásos reggeli sétájára, mikor kedvenc macskája, Sua dörgölőzött a lábához. Ezt halandó ember aligha, de még főpap sem tehette volna meg. Ha mégis erre vetemedne, hát azon nyomban ki is végezték volna a szerencsétlent. De nem így Suát. A fáraó lehajolt és felvette a kis állatot, aki azon nyomban az elégedettségének hangot adva dorombolni kezdett a karjai között.
– Jó reggelt kiscicám. Én drága Suám. Mondd, mivel örvendeztetsz meg ma engem? – kérdezte a nagyhatalmú király a macskától. Az állat egy-két pillanatig még élvezte a dédelgetést, majd leugrott a márványpadlóra, s eltűnt egy oszlop mögött. Kisvártatva a szájában egy egérrel tért vissza, amit a fáraó lábai elé helyezett. Várva az elismerést, ismételten dörgölőzni és dorombolni kezdett.
– Lám, lám! A drága és jó Sua hazán nemes ajándékot hozott urának – kezdte a fáraó, és felvette ismételten az ölébe a macskát. – Látjátok, jó urak? Nem hiába kell istenként tisztelnünk ezeket az apró jószágokat. Minden tudásunkat őrzik, minden titkunkat tudják, és védelmezik. Ha nem lennének eme nemes állatok mellettünk, ki tudja, ki védené meg az enyészettől őseink és isteneink titkait, történeteit… Írnoka! – fordult a kíséretében lévő felé.
– Parancsodra! – felelte lehajtott fejjel amaz.
– Suának, mondd, hányadik győzelmét írhatjuk fel?
– Éppen a századikat, nagy fáraó! – felelte még mindig lehajtott fejjel alázatos hangon a pór.
– Jó! Én, III. Thutmoszisz fáraó megparancsolom ezennel, hogy Sua macskám a majdani földi maradványait bebalzsamozzátok, és aranyba foglaljátok! Tiszteljétek és féljétek, mint a tudás őrzőjét, éppúgy, mint őseit! Írnok, írd fel: parancsom szent és végleges!
– Igenis, ahogy parancsolja királyom…
Azzal fogta Suát és kíséretével kilépett a reggeli napfényben úszó datolyapálmáktól övezett palotakertbe.
…Sua elégedett volt.
2012 április, első díj
