Élt egyszer egy öreg, özvegy király, akinek három eladósorba került lánya volt: Ezüstfenyő, Szelídke és Aranykönny.
Midőn az öreg kezdte némiképp megunni az állandóan körülötte suhogó szoknyákat, úgy döntött, hogy kiházasítja lányait és hírnököket küldött a világ minden tájára. Azok végül eljutottak a Délceg Lovag várához is, a kapuk előtt megfújták harsonáikat és bebocsátást nyertek a vidék ura elé. Az örömmel fogadta a hírnököket:
– A pénzem elfogyott, a váram omladozik, a szolgáim elszökdöstek – ha ez így megy tovább, lassan kénytelen leszek rablólovaggá válni. Egy királylánnyal – nekem aztán mindegy, melyik a három közül – komoly hozomány jár, tehát megnősülök. Lám, itt a megoldás… – ujjongott, azzal magához szólította három megmaradt szolgáját, nyeregbe pattant és rögvest háztűznézőbe indult.
Már elhagyta a Nagy Sós Mocsarakat, el a Medvesziklát, átvágott a Kihalt Sztyeppén, s éppen Senkiföldjére ért, amikor különös szózatot hallott:
– Jól vigyázz Délceg Lovag! Ha az eljövendőkben nem a szívedre hallgatsz, boldogtalanul és szegényen fogsz meghalni. Én mondom ezt neked, én, a Szívek Szelleme.
–Badarság! – legyintett némi töprengés után a Lovag – napok óta nem aludtam ki magam, csoda, hogy ilyen hangokat hallok? – azzal megrázta a fejét és el is felejtette az egészet. Végre az öreg király birodalmába ért, és éppen egy patak mellett lovagolt, ahol meglepetve vett észre egy gyönyörű, búzaszőke hajú lányt, kezében fehér vízililiommal. A lányt egy csapat állatka vette körbe, s simult hozzá szeretettel. Úgy tetszett, mintha a lány értené az állatok nyelvét, simogatta őket és beszélt hozzájuk.
– Ki lehet ez a csodálatos teremtés? – tűnődött a Lovag, aki észrevétlenül volt tanúja a jelenetnek, s azon nyomban elhatározta: vagy ez a lány lesz a felesége, vagy senki más. Sok ideje nem maradt az ábrándozásra, mert máris a király várkastélya elé ért. Az nagy szeretettel fogadta a Délceg Lovagot és legott bemutatta neki leányait.
– Jó Lovag! Íme elsőszülött lányom, Ezüstfenyő. Nézd csak királynői tartását, nemes vonásait, büszke tekintetét! Megvallom, ő a kedvenc lányom, csak egy kis gond van vele: jobban szereti a lovat akárhány férfinál és a kardot is keményebben forgatja. Aki az ő kezét megkéri, annak meg kell vele vívni, mert megfogadta, hogy csak nálánál különb Lovagnak lesz a felesége. Eddig minden kérőjét legyőzte, és félek, örökre pártában marad. Hány büszke férfit láttam kivinni a bajvívó porondról; kit hamuszínű arccal a fájdalomtól, kit vérpiros arccal a szégyentől. Szívből kívánom mindkettőtöknek, hogy benned végre emberére akadjon.
Ezüstfenyő után bemutatom neked középső leányomat, Szelídkét. Te még ilyen csendes természetű lányt nem láttál! Ennek a lánynak a legnagyobb öröme, ha kiszökdöshet a patak partjára és ott elbeszélgethet a virágokkal, madarakkal és mindenféle állatokkal. Te nem is az én lányom vagy! – mondtam neki nemegyszer mérgesen. A te apád a patak volt, az anyád meg valamilyen vízi virág lehetett. Na mindegy, ezen már nem lehet változtatni. A harmadik lányom még nincs itt, de hamarosan…
– Nem baj – mondta dobbanó szívvel a Lovag és legszívesebben térdre borult volna Szelídke előtt.
– Nagy Király! – folytatta – becsületből megívok Ezüstfenyővel és utána tudatom veled döntésemet.
– Ha nem vagy Kíváncsi harmadik lányomra…, legyen! – bólintott a király és udvartatásával a bajvívó porondhoz vonult.
A két páncélos lovas előreszegezett kopjával rohant egymásnak; a Lovag első öklelésével kirepítette Ezüstfenyőt a nyeregből, aki talpra állván kivonta kardját és a Lovagra rontott. Az egy hatalmas csapással kiütötte a lány kezéből a kardot, és amikor az amazon tőrt rántott, rövid kézitusa után kicsavarta kezéből a gyilkot és a porba lökte a lányt. Ezüstfenyő a hátán hevert, de boldogan csillogó szemmel nézett fel a Lovagra.
– Győztél Lovag! Tiéd a lányom keze…. – kiáltotta a király.
– Nem uram!– felelte a Lovag – nem érdemlem meg a lányod kezét, mert én ugyan legyőztem Ezüstfenyőt, de engem viszont legyőzött középső leányod.
– Szelídke!? Hisz annak sohasem volt kard a kezében.
– Nem karddal, hanem a jóságával győzött le. S tudd meg, nagy Király, hogy értékesebb az a győzelem, amit a lány jósággal és szelídséggel vív ki, mint fegyverrel. Engedd meg jó Királyom, hogy ezennel megkérjem Szelídke kezét.
Ebben a pillanatban a Lovag hátrafordult és egy egyszerre nevető-síró lányt pillantott meg, akinek aranykönynyek hullottak a szeméből.
–Ó, ez a legkisebb lányom…, ismerkedjetek meg! – mondta a király.
Tudod, furcsa lány ez – ha boldogságában sírni kezd, aranykönnyeket hullat. Amikor hosszú betegségem után végre felkelhettem ágyamból, hát nem telesírt nekem örömében egy zacskónyi aranyat! De midőn szegény feleségem elhalálozott, bánatában hetekig zokogott, ám azok csak közönséges, sós könnyek voltak.
Most afeletti örömében sír, hogy nővére ilyen derék Lovag felesége lesz. Gyere hát vejem, öleljük meg egymást!
A Lovag mintha meg sem hallotta volna; mereven bámult Aranykönnyre, összeharapta ajkát és a nagy töprengés közben gyöngyözni kezdett a homloka.
– Mi lelt jó Lovag?– kérdezte a Király.
Az fél térdre ereszkedett az uralkodó előtt és így szólt:
–Felséges Uram! Most, hogy megismerhettem legkisebb lányodat, engedd meg, hogy megváltoztassam döntésemet. Nem kenyerem az ékesszólás – én csak a kard nyelvén értek – ezért szavakkal nehezen tudnám kifejezni azt az érzést, ami Aranykönny láttán elfogott. Nem hittem volna, hogy létezik szerelem első látásra, nem hittem volna, hogy egy csodálatos lányra nézve az ember élete egy szempillantás alatt megváltozik – de elég a szavakból – ha Istent ismersz, és ha csak egy kicsit is becsülsz engem, hozzám adod legkisebb lányodat feleségül.
A Király elcsodálkozott:
– De hisz Aranykönny korántsem olyan szép, mint Szelídke…. Ezüstfenyőről nem is beszélve.
– Nagy Király! Vannak dolgok, melyeket nem lehet és nem is kell megmagyarázni. Ezért hitemre mondom: vagy Aranykönny lesz a feleségem, vagy eldobom a kardom, nőtlenségi fogadalmat teszek és beállok kolduló barátnak. Döntésem végleges és megmásíthatatlan.
A Király – látván a Lovag eltökéltségét – végül beleegyezően bólintott s Aranykönny kezét a Lovag felé nyújtotta. A lány megremegett, hátralépett és elfordult a Lovagtól.
– Apám! Az égre kérlek, ne kényszeríts erre a házasságra! Nézd csak, hogy sír Szelídke! Mondd, milyen ember rejtőzhet a szép szavak mögött, mondd milyen ember lehet az, aki ilyen pálfordulásra képes?!
– Lányom! Te azt teszed, amit atyád mond: nőül mész a Lovaghoz, és azt a kis zsák aranyat, amit összesírtál, hozományul adom neked.
A házasság megköttetett, s midőn megérkeztek a Lovag várába, az rögtön nagy mulatságot rendezett: vásári komédiásokat, bohócokat, táncosokat rendelt színe elé, s mindent elkövetett, hogy ifjú feleségét felvidítsa.
– Ugye örülsz jó leány? De mit is beszélek?…drága szép hitvesem! Hát sírj nekem boldogságodban aranykönnyeket!
A lány megrázta a fejét, és száraz szemmel, mérhetetlen szomorúsággal nézett a Lovagra. Így ment ez hosszú ideig – a Lovag még egy mosolyt sem tudott csalni Aranykönny arcára – mígnem megunta a hiábavaló próbálkozásokat, szörnyű haragra gerjedt. Levonszolta a lányt a lovagvár börtönébe, egy oszlophoz kötözte és bivalybőr korbácsot suhogtatva megállt előtte:
– Méghogy nem tudsz sírni!?….hát most fogsz! – üvöltötte és meglengette a korbácsot.
A lány félelmében, megaláztatásában végül elsírta magát, de ezek csak közönséges, sós könnyek voltak.
–Te semmirevaló! ….akkor menj vissza apádhoz! – hörögte tehetetlen dühében a Lovag – mert azért nem mert a lányra kezet emelni – és két szolgáló kíséretében útnak indította elűzött feleségét a Király birodalma felé.
–Történt, ami történt – azért mégiscsak maradt egy kis zsák aranyam – nyugodott meg nagy nehezen a Lovag. Magához ölelte a zsákot, de abban a pillanatban az arany megolvadt és sós könnyként csepegett a földre.
– Nincstelen földönfutó lettem! – tépte a haját a Lovag, és dermedten hallgatta a Szellem kacagását:
– Mit tettél te ostoba?!…..elherdáltad az érzéseidet, az egyetlen igazi örökséget, ami gazdagnak-szegénynek egyaránt kijár –, azt, amit soha nem lett volna szabad pénzre váltani. Mostantól kezdve a Pénzéhes Lovag névvel fogsz élni és meghalni – és szégyelld, nagyon szégyelld magad!
A Lovag némán ült a lassan felszáradó könnyek mellett.
Aranykönny időközben édesapja vára elé ért, nővérei elészaladtak – láttukra hát mint hópehely, úgy hullott alá a lány szeméből az aranykönny – … de ezt a Lovag már nem láthatta.
2009 szeptember, első díj
