A Művészettörténészek Országos Szövetkezete (MOSZ) 1968. július 16-án a keszthelyi Festetics kastélyban tartotta kétévente esedékes szimpóziumát. Az ürült feketekávés csészék felett álmos galambként szálldostak az információk, a gúnyos, vagy komoly megjegyzések, melyek mindegyike azonban ilyen, vagy olyan formában a küszöbön álló „Nonfiguratív realizmus a Békeművészetben” című kiállításra utalt. Csendes unalom töltötte be a termet, mígnem nyílt az ajtó, és a MOSZ Titkárnője – V. Hajnalka – robbant be az aulába:
– Elvtársak! – mondta felindulva – Elvársaim! Miért nem jöttek el a kiállítás sajtóbemutatójára? Hisz itt volt a szomszéd teremben, és…
– Ugyan! – legyintett Répássy Ármin, a művészettörténészek doyenje – soha nem megyek el ilyen helyekre. Megírom a recenziómat, a priori fejből, vagy katalógusból.
Vagy tán nekem akarjátok bemutatni a dél-amerikai festőművészetet?!
– De Répássy elvtárs! – csapott le rá V. Hajnalka – tudjuk, hogy vezető műítész vagy, tudjuk, hogy a mérvadók között te vagy a legfőbb mérvadó, de tudod-e, ki járt hosszú percekig Alvarez /Domingo/ dos Alvarez, a híres venezuelai festő és békeharcos képe előtt?
– Honnan tudnám? – vonta meg vállát Répássy. – Akkor tudd meg hát! Maga a Képzőművészeti Alapítvány elnöke, a legfőbb kurátor, akitől a Nagy Megrendelések függenek, hát ő, személyesen ő bámulta meghatottan dos Alvarez kiállított képét. Igen, arról a dos Alvarezről beszélek, akinek festményeiből, grafikáiból már a Metropolitan Múzeum és a Guggenheim Alapítvány is vásárolt. És ez a mi legfőbb Kurátorunk szólni sem tudott a megrendüléstől.
Utóbb egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában, és csak annyit tudott mondani: „Megrázó!”.
Ezt hallván Répássy Ármin elkomolyodott: Szóval dos Alvareznek sikere van fönt, a nomenklatúra csúcsán is elfogadják… ez tényleg hosszú időre meghatározza az én feladataimat is – szögezte le magában. Hát legyen! – bólintott – és már arra a nagy ívű tanulmányára gondolt, melyet a „dos Alvarez és a nonfiguratív realizmus problémája” – esetleg „dos Alvarez és akiknek nem kell” – címmel fog publikálni.
Igen, egy vitriolos pamflettel is ki kell állnom a venezuelai zseni mellett! – gondolta. Igaz, Répássy még nem látott egyetlen dos Alvarez festményt, de még reprodukciót sem, de legott megfogalmazta magában a tanulmányának gerincet adó elvi következtetéseket: „dos Alvarez példamutató számunkra, mind a politikai harc szükségszerű tárgyválasztása, mint a művészi megvalósítás szempontjából. Alkotása híven tükrözi népe békeszerető szellemét, a szabadság erejébe vetett törhetetlen hitét, és azt a készségét, hogy minden erejével megvédelmezze a békét. Dos Alvarez harcos fegyverhordozója a népi demokrácia ügyének. Fegyverhordozója akkor, amikor az elnyomott emberek meggyengítése, vagy az optimista embertípus megalkotása a célja, és akkor is, amikor művészetének közérthető eszközeivel rámutat az imperialista háborús gyújtogatókra. Képének budapesti kiállításával megszilárdítja a dél-amerikai békeszerető alkotók és a magyar haladó képzőművészek széttéphetetlen barátságát.”
Bevezetőként elég is lesz ennyi, a többit majd megírom, ha láttam a képet – gondolta Répássy, és hátradőlt foteljében. Azért még – elkötelezettségét bizonyítandóan – néhány verssort is papírra vetett:
/Az ítész, mint univerzális tehetségű ember arról is ismert volt, hogy bármelyik költő stílusában képes volt verselni. Most éppen Ady Endrét választotta./
„Vezess, vezess, bármit is mondjatok,
Bitangok, balgák, hitvány moszatok!
Kacagok, hányok, sírok – hallva ezt–
S követlek híven Domingo Alvarez!”
Miután elégedetten elnyomta cigarettáját, és elaludt a kiállítási csarnok is elcsendesedett. Leszállt az éj, és a falakon elrendezett képek beletörődve várták a másnap reggeli megnyitó beszédet. A Csarnok gondnokának fia, a 6 éves Jenőke azonban nem pihent. Miután észrevette, hogy szüleit elnyomta az álom, kibújt ágyából, és beosont a kiállítási termekbe. Mint a kísértet, járta végig a szobákat, és a legtávolabbin felkattintotta a villanyt. Jenőke nem tűzoltó, katona, vagy híres labdarúgó akart lenni, benne az évek óta látott sok kép hatására festői hajlamok ébredeztek. Egy pillanat alatt felrajzolt szénnel a földön heverő fehér csomagolópapírra egy képet, egy olyan képet, melyet minden hatéves gyermek egyformán rajzol: két pálcika emberke áll egymás mellett, kézenfogva, a fiúcska jobb kezét felemeli, a lány meg csak úgy álldogál mellette. /onnan lehetett látni, hogy ő a lány, hogy az ifjú művész egy háromszögletű szoknyácskát rajzolt a dereka köré./
A két alak fölé meg egy mosolygó, hétágra sütő napocskát skiccelt, és ezzel kész is volt az alkotás.
Jenőkének tetszett a vázlata, megnyugodva kente hát be csirizzel dos Alvarez, tegnap egy sarokból díszhelyre átakasztott képét, és az így ragadóssá tett vászonra ráillesztette a maga rajzát. Aztán eloltotta a lámpát, és visszasettenkedett ágyába. Reggel, egy órával a kiállítás megnyitása előtt a Villanyszerelő Vállalat két embere dos Alvarez képe mellett utolsó simításként egy szabadon hagyott villanyvezeték szigetelését végezte. Mikor a képre pillantott, az egyik munkás elnevette magát:
– Hát Komám – bökte oldalba kollégáját – vak koldus legyek, ha a hátulgombolós kisfiam nem különbet rajzol.
– Na jó – állt meg mögöttük Répássy, aki akkor ért a terembe. Az elvtársak – mint látom – munkások, és nem művészek. A képről csak szakértő műítész mondhat autentikus véleményt, a suszter pedig – már megbocsásson – maradjon a kaptafánál.
Miután a munkások fejcsóválva elmentek, Répássy a képre pillantott. Egy darabig mereven bámulta, aztán becsukta a szemét, lehajtotta fejét, majd ismét a képre meredt. Semmi sem változott. Hát ez tényleg megrázó – gondolta Répássy. Ne legyek művészettörténész, ha hátulgombolós koromban nem különbet rajzoltam. És egy órám van arra, hogy erről, …erről az akármiről írjak valamit.
Leült egy üresen álló asztalhoz, és kétségbeesetten írni kezdett. Egy óra múlva, zizegő papírlapokkal a kezében, a kép mellett állva felolvasta recenzióját a termet megtöltő meghívottaknak, és egyszerű kiállítás látogatóknak:
– …A tudományok, köztük az esztétika rohamos fejlődése új fénybe helyezte előttünk dos Alvarez sajátos látásmódját. Tematikája alaposan átgondolt, mérlegelt, kiegyensúlyozott: tisztán kiérlelt munkával állunk szemben, harmonikus egésszel. Grafikáján az eltorzult arcvonások, a csontig lefogyott végtagok megrázó képet adnak az amerikai imperialisták igájában nyögő, az USA és a saját tőkéseik által kétszeresen kizsákmányolt venezuelai gyümölcsszedő munkások helyzetéről.
A United Fruit Company hajcsárait ilyen bátran leleplezni: vajon nem korunk igazi hősiessége ez?
…A nagy festő, grafikus dos Alvarez – mind a külsőséges naturalizmus – mind pedig a burzsoá formalizmus maradványai ellen folytatott kétfrontos harc keretén belül mélyrehatóan tárja fel az általa ábrázolt személyek külső és belső sajátosságait, tipikus és egyéni vonásait. Kifejezi erkölcsi nemességüket, mély lelki tartalmukat, az imperialisták elleni kérlelhetetlen haragjukat. A művésznél ugyan még megtalálhatók a nyugtalan vonalkezelés jelei, de szinte a virágcsendélet festő részletelfogultságával emeli ki, a mindannyiunkra torokszorító hatást gyakorló részleteket. Megrázva, meghatva állunk a dél-amerikai lángelme alkotása előtt, és biztos vagyok benne, hogy az ilyenfajta, és kizárólag az ilyesfajta kiállítások vezethetik hazai szocialista művészetünket újabb és újabb sikerekhez.”
Miután befejezte érékelését, dörgő taps tört ki a kiállítóteremben. Répássy – aki alapjában véve jóérzésű ember volt, – lehajtotta a fejét, és elhatározta, hogy visszaadja a művészettörténeti diplomáját.
Jenőke pedig – aki a leghátsó sorban állva hallgatta végig az értekezést – végleg eldöntötte, hogy világhírű festőművész lesz.
Verebélyi Béla
2013 szeptember, 1. díj
