Tudom, nehezen hiszitek el nekem, de egyszer a mesék élete – pontosabban utóélete – komoly veszélybe került,… s történt mindez egy kisfiú miatt. Azért mielőtt megmosolyognátok, olvassátok el ezt a történetet:
Egyszer, nem is olyan nagyon-nagyon régen élt egy gazdag kereskedő, aki felesége korai halála után egyedül nevelte egyszülött kisfiát, az eleven, jóeszű Zoét. Igazság szerint neki jutott a gyermeknevelési feladatok kisebbik része – ott volt arra az ősöreg szolgáló, a Dadus, aki már a kereskedő bölcsőjét is ringatta. A Dadus nélkülözhetetlen volt a ház körül: rajta tartotta a szemét mindenen, irányította a többi szolgáló munkáját, az étkezések felszolgálása előtt végigkóstolta a fogásokat, és szeretgette-pátyolgatta szemefényét, a kis Zoét. A kereskedő így nyugodt szívvel intézhette ügyes-bajos dolgait szerte a világban. Na, ez a Dadus számtalan szebbnél-szebb mesét ismert, minden este bement a kisfiú szobájába, leült az ágya szélére, és mindig új történetekkel ringatta álomba a gyermeket. Az öreg szolgáló még a nagyanyjától hallotta ezeket a meséket, ő pedig az édesanyjától örökölte a csodálatos történeteket.
Elég az hozzá, hogy Zoé hamarosan a mesék szerelmesévé vált, s gyakran dicsekedett pajtásainak velük.
– Mesélj el nekünk is néhányat… na, legalább egyet! – kérlelték minduntalan a barátai, de Zoé csak a fejét rázta és hajthatatlannak bizonyult:
– Nem, ezeket a meséket csak nekem mondta el a Dadus, csak én hallottam őket… így mindörökre az enyémek maradnak.
S hogy a mesék se hagyhassák el őt, valamennyit egy nagy, vaspántos, rézlakatos öreg faládába zárta.
Telt-múlt az idő, Zoé szép szál legénnyé cseperedett, de a mindennapi meséléshez még mindig ragaszkodott. Pár év múlva a kereskedő úgy döntött, ideje fiát kiházasítani, és legrégibb, legmegbízhatóbb kereskedőtársának lányát szemelte ki Zoé mátkájául.
– A lány apja becsületes és gazdag, a jövendőbeli menyem csodaszép… Zoénak asszony kell – gondolta, s midőn a két fiatal egy szempillantás alatt egymásba habarodott, rövidesen kitűzték az esküvő napját. A menyegzőt megelőző éjszakán a dadus furcsa zajokat, suttogást hallott az ifjú szobájából. Lábujjhegyen az ajtóhoz tipegett és fülelni kezdett. Hát a mesék zsörtölődtek ott, egyik a másik után.
– Az ifiúr könnyen beszél – morogta Óz, a nagy varázsló – holnap megnősül, minket meg itt felejt bezárva. Lefogadom akár a varázspálcámba, hogy senkinek sem jut eszébe itt keresni minket.
– Látod, Nagymama! – szipogta Piroska – hiába készítettem össze az elemózsiás kosárkámat, hogyan is tudnálak téged ebből a ládából meglátogatni?
– Én is aludhatok még pár száz évet – sóhajtotta Csipkerózsika – mert az a herceg még nem született meg, amelyik itt rám találna.
– Hogy az összes mesék öreg istenének hétágú villáma csapott volna az ifiúrba! – pattant fel a Hétmérföldes Csizma. Hát azért találtak ki engem, hogy hátralévő életemet egy ládában töltsem?!
– Jól beszélsz! – állt fel a Hét Törpe nevében Tudor. Nekünk az lenne a dolgunk, hogy szájhagyomány útján terjedjünk, és álomba ringassuk a gyerekeket.
Erre mit tesz velünk ez a… ez a Ládás Lajos?! Merthogy nekem többé nem Zoé, az biztos!
– Bizony – szólalt meg egy vékonyka hang a törpék háta mögül… az embereknek voltak és mindig lesznek olyan féltve őrzött kincseik, melyekre nem vártornyokba zárva vigyáznak. Ilyenek vagyunk mi, mesék is; az emberek egész életükben megőriznek bennünket emlékezetükben, vagy a mesekönyvek lapjain, aztán továbbadnak bennünket, és így a mi életünk lényegében örökké tart. Bizony, szabadon kellett volna engednie bennünket… fejezte be a mindig szelíd Kis Herceg.
– Istenemre, meg fogja bánni, hogy nem tette! – kiáltotta Csizmás Kandúr és esküre emelte a kezét: Ne legyen Csizmás Kandúr a nevem, és ne olvassa soha többé egyetlen gyermek se a kalandjaimat, ha nem állunk méltó bosszút fogvatartónkon. Nem, nem vesszük el az életét, hisz ő sem vette el a miénket, de szembesíteni fogjuk minősíthetetlen tettének következményével.
– Éppen ideje! – rikkantott Rigócsőr Királyfi.
– Figyelj rám, Babszem Jankó! – folytatta Csizmás Kandúr – Ma éjjel csizmám sarkantyújával kifúrom ezt a szúette ládát, s ezen a lyukon te és csak te fogsz kijutni innen. A világ összes meséjének minden varázsereje a kezedben fog összpontosulni. Kimászol innen, aztán a zsákodban lévő álomporral behinted az egész házat. Olyan mélyen fognak aludni, hogy mire felébrednek, kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, minthogy ételeket-italokat pakolgassanak a hosszú útra. Éppen csak annyi idejük lesz, hogy befogassanak, és ha az ifiúr nem akarja lekésni a saját esküvőjét, már indulhat is kíséretével együtt a távoli városba. De úgy lóhalálában ám, mert az van ide vagy kétszáz kilométer.
Namármost, az ifiúr útközben óhatatlanul meg fog szomjazni, víz meg ugye nem lesz a keze ügyében. És most ismét te következel Jankó: egy jó darabig hagyod szomjazni, aztán egyszerre, mint lédús gyümölcsöktől roskadó körtefa jelensz meg előtte.
Két marékkal fogja szaggatni a körtéket, de alighogy eszik belőlük, iszonyatos görcsök gyötrik majd, rút kelések borítják el a testét, s lesz elég ideje gondolkozni azon, hogy minek is köszönheti ezt az istencsapását.
– Helyes, nagyon helyes! – ugrottak fel a mesék, és mindegyik Csizmás Kandúr vállát veregette.
– Állj! Nem ilyen egyszerű… intette le őket az ördögi terv kiagyalója – Mert mi van akkor, ha valami miatt mégsem eszik a gyümölcsből? Nos, akkor következik a B-terv:
– Jankó! Te az esküvőt követő vigadalom ideje alatt mérges pókká változol, és megbújsz az ifjú pár hálószobájának mennyezetén valamelyik sötét sarokban. Amikor Zoé – ölében feleségével – belép a szobába, ráveted magad és megharapod a nyakán. Az ifiúr napokig tartó lázban fog fetrengeni, hideg veríték borítja el a testét, és garantálom, azt is elfelejti, hogy ma éjjel lenne a nászéjszakája.
– Megharapja, megharapja… nászéjszaka elhalasztva! – dörzsölte össze tenyerét a Vasorrú Bába, majd néhány tánclépés megtétele után elégedetten visszakuporodott a láda sarkába. A mesék megéljenezték a nagy cselszövőt, aki csizmáját levetve lázas ládafúrásba kezdett. A Dadus mindent hallott és remegve hátrált el az ajtótól:
– Nagyon szeretem a meséket, de mégsem hagyhatom, hogy ezt tegyék Zoével az esküvő napján.
Jaj, mit találjak ki…?
Eltelt az éjjel, eltelt a délelőtt, és már hétágra sütött a nap, mire a kereskedő és háza népe felébredt.
Lett is olyan kapkodás, amilyet a világ még nem látott: a nászajándékokat sebtében egy pokrócba csavarták, bedobták valamelyik hintó aljába, és a lakodalmas menet vágtában indult távoli úti célja felé. Midőn a körtefa elé értek, s Zoé már nyúlt volna a gyümölcsökért, a Dadus az ifjú vállára tette a kezét:
– Kérlek, hallgass rám, s ne egyél ezekből a körtékből! Nem tűnt fel neked, hogy órák óta a hatalmas pusztán utazunk, s most, a semmiből egyszerre előtűnik egy magányos körtefa? Hidd el, rontás van ezen a fán! Emlékezz a meséimre: hát elfelejtetted, hogy nem csak jóságos tündérek léteznek a történeteimben? Utoljára kérlek, menjünk innen gyorsan tovább, mert ha nem, esküszöm, kiszállok a hintódból és nekiindulok gyalog a világnak.
– Dadus! – nézett rá döbbenten Zoé – neked megártott a nap! De tudod mit? – mondta némi hezitálás után – hálából a szép mesékért, legyen most úgy, ahogy kívánod.
Azzal továbbot intett a kocsisnak, és a násznép késő estére végre céljához ért.
Lett is nagy öröm: az ifjú pár ölelte-csókolta egymást, s az éjféli esküvő után heted-hét országra szóló lakodalmat csaptak. Kora hajnalban, miután a vendégsereg hazatért, Zoé gyengéden karjába emelte hitvesét és belépett a hálószobájukba. Alig ültek le az ágyra, mikor is a Dadus – kezében egy hosszú bottal – kopogtatás nélkül berontott a szobába.
– Mit merészelsz?! – kiáltott rá dühösen Zoé. Lehetsz te százszor is a Dadus, ezért megbüntetlek!
Az öreg szolgáló rá se hederített, felkapaszkodott egy székre és botjával egy ijesztően nagy, szőrös pókot piszkált ki a függönytartó mögül. A rusnya állat a szőnyegre pottyant, a Dadus meg lekapta a papucsát, és egy jókora ütéssel kipenderítette a hátborzongató lényt a szobából.
– Honnan tudtad, hogy itt lapul? – kérdezte Zoé, miután szólni tudott és magához ölelte reszkető feleségét.
Akkor a Dadus mindent elbeszélt neki a ládába zárt, bosszúszomjas mesékről. Az ifjú férj először tágra nyílt szemmel hallgatta, aztán lehorgasztotta a fejét és elgondolkodott.
– Jól van, Dadus, jól van… – mondta végül és átölelte az öreg szolgálót.
Attól fogva Zoé minden este elmesélt egy-egy történetet a feleségének, s a mesék máig is élnek.
S ne gondoljátok, hogy szemernyi túlzás is van ebben a történetben: hisz valamennyien hallhattátok, olvastátok gyermekkorotokban ezeket a gyönyörű meséket.
Likes
Nincs hozzászólás