Interjú Mészáros Gyula lovasoktatóval,
a Lóközpontú Ló és Lovas Kiképző Iskola alapítójával
Talán sokan emlékeznek A suttogó című amerikai filmre, amelyben Robert Redford alakítja azt a különleges képességgel rendelkező címszereplőt, aki ért a lovak nyelvén, gyógyítja a nyughatatlan és kezelhetetlen állatokat. A suttogás módszere, a bizalmon és szereteten alapuló lovas okatás ma már nem csak a tengerentúlon ismert, hanem itthon is vannak követői. „A lovak többet érdemelnek!” – vallja Mészáros Gyula, „a magyar suttogó”, a Lóközpontú Ló és Lovas Kiképző Iskola alapítója. Interjúnkban őt kérdeztük gyermekkorról, vallásról és természetesen a lovakról.
Az indulása meghatározta azt, hogy ma lovakkal foglalkozik? Hogyan telt a gyermekkora, milyen családban nevelkedett?
Nagyon jó gyerekkorom volt. Kellemes, ideális körülmények között nevelkedtem vidéken, Gödöllőn. A nagyszüleim még messzebb laktak, édesapám révén Zalában, Nemessándorházán, édesanyám révén pedig a Mátra túloldalán, Heves megyében, Bodonyban. Már kiskoromban is a természet von-zott, sokkal jobban, mint mondjuk a város. Ugyan Gödöllőn kertvárosban laktunk, de ez kevés szabadságot nyújtott számomra. Még ennél is jobban szerettem volna a természetben élni, ezért mindig nagy öröm volt, amikor valamelyik nagyszülőmnél lehettem, akik maguk is tartottak állatokat. Nagyon szerettem a természetben és az állatok közelében lenni.
Főleg lovak közelében?
Teljesen mindegy volt, hogy milyen állattal foglalkoztam. Nagy szeretet volt bennem irántuk. De igen, később mégis valahogy a ló került a középpontba. Ha jól emlékszem, olyan 4-5 éves koromtól kezdődően.
A szülőknél vagy nagyszülőknél voltak lovak?
Az igazság az, hogy sehol sem volt ló. Sem a nagyszüleimnél, pláne nem Gödöllőn a kertvárosban. Bizonyságtételemkor is éppen erre gondoltam vissza, hogy mi sem bizonyítja jobban Isten jelenlétét, mint az, hogy nem volt előttem egyértelmű példa. A családom nem tartott lovakat, és mégis a lovakhoz vonzódtam.
És mégis hogyan történt ez a válasz-tás?
Csak úgy jött. A nagyapámék a legszélső házban éltek Bodonyban a TSZ mellett. Egyik reggel, a nagyszüleim éppen a reggelit készítették, amikor figyelmesek lettek az eltűnésemre. Azt hitték, elvesztem. Persze csak idézőjelben vesztem el, mert valójában átmentem a házunk és a TSZ szélső istállója közötti szántáson a legszélső épületig, amely a csikóistálló volt. Végül ott találtak meg.
Ekkor kezdett lovagolni?
Ez ennél hosszabb folyamat volt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. De ez a bizonyos eltűnésem volt az első említésre méltó eset. Úgyhogy így kerültem a lovak közé. Viszont kilenc éves koromtól állandóan körülöttük vagyok. Ekkor történt, hogy nagyapám bemutatott a gödöllői egyetemi lovarda akkori oktatójának, Tóth Istvánnak, aki nagyapám nagyon jó barátja volt. Pista bácsival való találkozás óta elmondhatom, hogy állandóan lovakkal vagyok. Visszakanyarodva a családhoz, felnőttként jöttem rá, hogy igazából milyen nagy szeretetben nevelkedtem. A gyerekeket általában valamilyen mértékben mindig korlátozzák a szülők, de az én szüleim hagyták, hogy abba az irányba nyíljak ki, amelyik irányba én szeretnék, amelyik irányba úgy éreztem, hogy vonzalmam volt.
Támogatták a szülei abban, amit szeretett volna?
Igen, abszolút.
Milyen iskolát végzett végül?
Az általános iskolát Gödöllőn végeztem, aztán Vácon az akkori Táncsics Mihály Mezőgazdasági Szakközépiskolába jártam. Mindenhol, mindenféleképpen állatok körül szerettem volna lenni, és ez tűnt a legjobb lehetőségnek, hogy egy érettségit és egyben szakmát adó intézménybe járjak. Ráadásul közel volt Gödöllőhöz is. A középiskolából két évet végeztem itthon, mert édesapám egész életében arra törekedett, hogy öcsémmel együtt nyelvtudást szerezzünk, ezért 1986-ban, hatalmas áldásként, két évre kiköltöztünk Új-Zélandra. Ott fejeztem be a középiskolát, ott érettségiztem, és ott végeztem el egy főiskola-szerű oktatási központnak egy félévét, ahonnan átvettek itthonra, a Pannon Állattudományi Egyetem Kaposvári Állattenyéztési Intézetébe, általános állattenyésztő szakra. És persze ott volt mellette a lovasakadémia! Tehát a lovak körül lehettem. Később középfokú edzői képesítést szereztem. Utána visszamentem még egy évre Új-Zélandra. Különböző farmokon dolgoztam, hogy több ta-pasztalatot és még több gyakorlatot szerezzek. A munka mellett a diplomamunkámhoz gyűjtöttem anyagot. Az Új-Zélandi military lovassport eredményességének hátterét vizsgáltam. Ebben mesterem, Monspart Gábor volt a segítségemre, aki a sportág elkötelezett híve volt, és akinek nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Amikor hazajöttem, befejeztem a tanulmányaimat Kaposvárott, majd a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre kerültem, ahol lótenyésztést tanítottam és vezettem az egyetemi lovardát. Mindeközben pedig elvégeztem a gazdasági mérnöki szakot is.
Új-Zélandon kívül sok helyen járt még a világban?
Igen, nagyon sok helyen jártam már. Úgy éreztem, hogy a tanulásból és a tapasztalatszerzésből sosem lehet elég. De mindig szerettem volna gyakorlatba átültetni a megszerzett tudást, ahogy mondják, „felváltani aprópénzre”. Édesapám, aki nagyon bölcs ember volt, és mai napig magam mellett érzem, mint bölcs segítőt, mindig azt mondta: „akkumulálni kell kisfiam, akkumulálni!”, ami azt jelenti, hogy még tanulni, még dolgozni, még tapasztalatot szerezni, és aztán, amikor a Jóisten úgy alakítja a helyzetet, akkor nemhogy apró pénzre lesz váltva ez a megszerzett tudás, hanem az Úr bőséggel ellát minket!
Ahogy hallom, ön hívő ember. Istennel hogyan került kapcsolatba?
Úgy, hogy kialakult bennem a hit. Szerintem nincsen olyan pillanat, amikor a teremtő Isten nincsen ott. A munkámnak köszönhetően olyan mélységeket és egyben magaslatokat éltem meg, hogy mindezt látva, egyszercsak megértettem, hogy tulajdonképpen minden, amit csináltam, Jézushoz vezetett el. Minden út végén Ő várt rám, és minden kérdé-semre Ő volt a válasz és a megoldás. Ettől a ponttól kezdve folyamatosan értek a bizonyosságok. Véleményem szerint az élet nem arról szól, hogy milyen köveket mozgatunk meg, hanem ez már önmagában egy tökéletes dolog. Ez a hit bennem napról napra egyre jobban erősödik és sűrűsödik. Ahogy a keresztény testvérek, pásztorok szokták mondani – például amikor valakinek a hithez való viszonyáról beszélek – „bízzuk Istenre, majd Isten kimunkálja”. És ez így is van. Ma már hálás vagyok azért, hogy engem nem később, hanem legalább ennyi idős koromra kimunkált. Történhetett volna később is, de hál’ Istennek, már megtörtént. Mára elmondhatom, hogy nagyon sok mindennel találkoztam a munkám során, nagyon sok emberrel, az embereken keresztül nagyon sok vallással, okkultizmussal stb. Akkora szerencsém volt, hogy mindegyikből és mindegyiken keresztül mindig Jézus volt a megoldás, és Jézus volt mindig a utak végén. Azt is megtapasztaltam, hogy az emberek mindig a boldogságra és a szeretetre vágynak. Ez az, ami hiányzik sok ember életéből.
Ez bizony igaz. Nekem valaki egyszer azt mondta, hogy te Jézust személyesen soha nem fogod látni, de valaki képében meg fog jelenni a 23. óra 59. percében, és segíteni fog. Ekkor tudni fogod, hogy ezt az Úr cselekedte. Erről mi a véleménye?
Osztom ezt a véleményt, illetve ma már tudjuk, hogy ugye két dolog együttesen létezik. Az egyik az, hogy Isten így működik, hogy embereken keresztül nyilvánul meg. Viszont mi, akik keresztények vagyunk, minekünk személyes kapcsolatunk lett Istennel és Jézussal. Befogadtuk a szívünkbe, mostantól Isten gyermekeiként Jézussal közvetlen kapcsolatban vagyunk. Ezért ismerjük őt. Ez a válaszom arra, hogy Istennel milyen kapcsolatban is vagyok. De ez a válaszom annak is, aki azt mondja, hogy Jézust nem ismerhetjük meg. Ez így van, nem kell megismernünk újra, mert már régen ismerjük.
Ugyanakkor egyetértek azzal az állítással, amelyet ön is említ, hogy Isten mindig valakin keresztül és kialakított helyzetekben mutatkozik meg. Ő mindig gyengéden próbálkozik. Folyamatosan az életünk során. Az Ő hangja mindig kedves és kellemes, az ördögé pedig mindig erőszakos, és többnyire annak dőlünk be.
Még annyit szeretnék kérdezni, hogy a pályafutása során, hány embert képzett ki, hány embernek adott segítséget a lovászathoz?
Igazából sosem mértem. Mindig az számított, hogy ezt szeretném végezni, ez a célom. Ha majd fentről nézek le a mennyországból, vagy ha mondjuk már nem foglalkoznék azokkal, akikkel eddig tettem, akkor is szeretném követni az életüket. Titokban egy bokor mögül figyelném őket, boldog lennék, ha azt látnám, hogy jót cselekszenek. Mindig ez volt a célom. Mára el lehet azt mondani, hogy több száz, több ezer emberhez tudtam eljutni.
Tulajdonképpen ez is a feladatunk a földön, hogy az igazságot terjesszük. Semmi sem a miénk. Mindent az Úr teremtett. Nekünk annyi a felelősségünk, hogy ezt a legkisebb torzítással átáramoltassuk magunkon. Olyanok leszünk, ahogyan cselekszünk, és amit teszünk mások számára. Ez tesz minket boldoggá. Boldoggá válunk, és ha azok vagyunk, akkor van lehetőségünk arra, hogy elmondjuk az igazságot. Ez a módja és útja. Ráerőltetni másra nem szabad semmit.
Volt tapasztalata hajléktalanokkal?
Igen.
És mi volt róluk a véleménye? Később változott?
Az idők folyamán talán kis mértékben változott. Keresem a jó szót rá, mert nem a legmegfelelőbb az, hogy sajnálom. Életem egyik meghatározó pontja volt az a mondat, amelyet nagyapámtól hallottam. Emlékszem, 9 éves koromban történt, éppen a Bütyök nevű pulikutyával játszottam, amikor nagyapám kilépett a házból, és így szólt hozzám: „Sose bántsd őt! Mert ő nem tehet róla”. Ennek a mondatnak és a jelenetnek csak később lett jelentősége, és akkor hatalmas módon meghatott. Tulajdonképpen ugyanúgy hangzik, mint amit Jézus mondott a kereszten, hogy: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Úgyhogy igazából később vettem észre, hogy már gyerekkoromban megkaptam az üzenetet. Ma már tudom, hogy az igazság bajnokaként kell élni egész életemben, és mindig meg kell próbálni a legjobbat cselekedni, és segíteni az elesetteken.
Sajnos nagyon sokan vannak, és mindig úgy éreztem, hogy ez egy szomorú dolog, hogy ez a társadalmunknak egy nagyon nagy problémája.
Sajnos nem csak a lovakkal, hanem mi emberek egymással is rosszul bánunk. Pedig ahogy a ló és lovasa között, úgy az emberek közötti kapcsolatnak is a kölcsönös tiszteleten, szereteten és egymás elfogadásán kellene alapulnia. Az emberek többet érdemelnek!
Igaz. Végül szeretném megkérdezni, hogy ön házas ember, van családja?
Van egy 6 éves kislányom. Egészséges.
Köszönöm az interjút. Én hivatásos katona voltam, és nem tértem meg az Úrhoz. Nálunk úgy szokták mondani, hogy „erőt, egészséget, magánéletében sok boldogságot!”.
Az Úr áldja. Köszönöm szépen.
