Én nem mindig értem a madarakat. Az elmúlt télen hetente egy lapátnyi maghéjat söpörtem össze az erkélyünkön. Ugyanilyen gyakorisággal töltöttük föl unokámmal együtt a madáretetőt. Március vége felé jó idő volt. Nem nagyon fogytak a magok és az erkély takarításakor sem találtam jelentős menynyiségű szemetet. Ezért úgy döntöttünk, hogy befejezzük a madáretetést. Következő hétvégén kiültem az erkélyre dohányozni. Cinke szállt az erkély korlátjára, az orromtól alig 50 centire. A lélegzetemet is visszafojtottam, nehogy elriasszam. A cinke nem volt ijedős. Először félrehajtott fejjel alaposan megnézett magának, majd veszekedős hangon csipogott a maga sajátos anyanyelvén. Ezt még tudtam értelmezni. Valószínűleg az elmaradt étkezéseket reklamálta. Miután jól beolvasott nekem, átröppent a szemközti ház tetejére, és onnan figyelte, mit fogok tenni. Természetesen villámsebesen elővettem az eleséget és bőven szórtam belőle az etetőbe. Rögtön elnyomtam a csikkemet és igyekeztem befelé, hogy a madárkáknak legyen bátorsága igénybe venni az etető tartalmát. Még a lábam se tettem a szobába, reklamáló cinke már ott volt az etetőnél. Amikor találkozott a pillantásunk, rövid, csirregő hangot hallatott. Ezt úgy értelmeztem: „Na, azért!”
Áprilisban a munkahelyemen kipottyant egy rigófióka a fészekből. (Az udvaron álló fenyőfán szoktak fészkelni.) Ez még nem nagy gond, a szülők a talajon csövező fiókát is etetik. Sajnos egy varjú kiszúrta a csetlő-botló kisrigót és úgy döntött, jó lesz neki ebédre. A szülők természetesen odaszáguldottak a gyerekük segélyhívására, próbálták megvédeni, de nem nagyon bírtak a jókora madárral. A nagy csirregésre, károgásra fölrohantam az alagsori melegedőből. Fogalmam sincs, mit tettem volna a varjúval, hogy mentsem a fiókát, de a nagy madár úgy döntött, nem tesz próbát, melyikünk az erősebb, pánikszerűen elrepült. Sajnos a fióka megsérült és másnapra meghalt. De volt még a fészekben másik fióka is. Ez a kis buta valahogy leszédelgett a melegedőbe, a szülők viszont oda már nem mertek utána menni, hogy etessék. Nappali melegedőnk egy ügyesebb látogatója megfogta (előlem virgoncan elmenekült a kismadár) és fölvitte az udvarra. Természetesen a szülők nagy lármával igyekeztek rávenni minket, hogy engedjük szabadon az utódjukat. Ezt megtettük. Néhány hét elteltével a mamarigó azt gondolta, egyedül vagyok az irodánkban (ez a napi zárás után történt, hat óra magasságában) és besétált a nyitott ajtón. Kioktatóan magyarázott valamit, amit sajnos nem értettem. Székely Rozi éppen ott volt. Amikor meglátta őt a rigóné, valami bocsánatkérés félét cserfelt, majd villámsebesen kirohant az irodából. Sajnos nem tudtam megfejteni a madár mondanivalóját. Rozi meg is jegyezte, hogy soha nem tapasztalt ilyesmit. Egy vadon élő madár ennyire közel jönne egy emberhez!
Szokás szerint az otthoni erkélyen füstölgettem. Már olyan jó idő volt, hogy a mosott ruhát is kitehettem száradni. Lehetséges, hogy ugyanaz a cinke, aki ételt követelt, de lehet, hogy egy másik, odaröppent a ruhaszárítónkra és nagyon elszántan próbált elmagyarázni nekem valamit. Kevesebb, mint egy méter távolságra tőlem! Természetesen egy szót sem értettem. Viszont csöndesen megkértem: légy szíves ne szard le a mosott rongyaimat. Cinke engedelmesen átröppent a korlátra és onnan folytatta a szövegelést. Továbbra sem tudtam, mit magyarázott.
Nemrégiben a munkahelyemen élő rigópár újabb fészekalját nevelt serdülőkorúvá. Ez a két kiskamasz is idő előtt hagyta el a fészket. Birtokba vették az egész udvart, hol itt, hol amott fölbukkanva. Annyira nem zavartatták magukat, hogy egy alkalommal majdnem ráléptem az egyikre. A talpam alól menekülés közben visszafordult és szerintem csúnyákat mondott rám a maga sajátos rigónyelvén. Nem sokkal később fölfedeztem a háztetőn ólálkodó varjút. Sanyi bácsit, a rigók egyik felelős gyámolítóját kérdeztem, hol vannak a fiókák. „A bokor alatt láttam őket”. Ez jó hír, remélhetően a varjú nem mer odajönni, hiszen nyitvatartási időben látogatóink közül sokan tartózkodnak az udvar legzöldebb sarkában. Biztonság kedvéért bekukkantottam a bokor alá, de nem láttam semmit. Nem számítottam válaszra, de azért megkérdeztem: itt vagytok? Nagyon halkan, szinte súgva csirrentett az egyik fióka. Na és a testvéred? kérdeztem. Húsz centivel távolabbról jött a szintén alig hallható válasz. Ezek tudják, hogy aggódom értük?! A varjú túl messze volt ahhoz, hogy elérje a vízi pisztolyom ható- és vízsugara. Szerencsére egy idő után elunta a várakozást és egyéb táplálék után nézett. Nem tudom fölérni ésszel, hogy létezik, hogy a madarak szinte mindent megértenek, amit mondok nekik, én viszont csak akkor értem őket, ha ételt követelnek, vagy azt jelzik, hogy biztonságban vannak.
Likes
Nincs hozzászólás