Egy éve vettem feleségül Ildikót, aki köztudottan macskarajongó volt, és ennek megfelelően egy kilenchetes, felemás szemszínű /zöld és kék!/, Gézengúznak elkeresztelt perzsa macskakölyköt hozott magával házasságunkba.
Frigyünk annak ellenére reményteljesnek indult, hogy én kutyás családban nőttem fel, és egy féléves magyar vizslával költöztem be e családi fészekbe. Bocsássák meg nekem, de születésemtől fogva valamilyen atavisztikus utálat élt bennem a macskák iránt, és a feleségem sem a kutyák iránti rajongásáról volt híres. /mentségére legyen mondva, a kutyámat önmagában még talán elviselte volna, de a hőn szeretett macskájával történő kényszerű együttélés oly fokú véleménykülönbséget, rivalizálást, féltékenységet eredményezett, ami hosszú távon semmi jóra nem vezethetett. Nem is vezetett… Feleségem vegyésztechnikus volt, én egy természettudományos folyóirat rovatvezető újságírójaként dolgoztam, és az egyre élesebbé váló összetűzéseink után házasságunk megmentése érdekében „kultúremberekként” úgy döntöttünk, hogy egyszer s mindenkorra megnyugtató módon tisztázzuk kutya-macska problémánkat. Óvatos diplomaták módjára leveleket írtunk egymásnak – a beszédkontaktus itt már nem segített… melyekben részletesen kifejtettük álláspontunkat.
A diplomáciai jegyzékek közül először ismerkedjünk meg feleségem levelével:
„Férjecském!
Vágjunk a dolgok közepébe, mert már egyre nehezebben tudom elviselni, ahogy Gézengúzhoz viszonyulsz.
Annyit rögvest leszögeznék, – s remélem, ebben egyetértünk –, hogy a macskatartás esztétikai élvezetet nyújt, nemcsak gazdájának, hanem egy kívülállónak is. Aki nem képes élvezni, amikor egy macska hullámzó teste a bokájához simul, az ölébe bújuk és valósággal beleolvad puha bundájával, amikor dorombolásával varázslatosan rezegteti a levegőt, mit tudnak azok a szépségről, a lélek mélyéről, az érzékiségről?
Egy macskát nézni olyan, mintha páholyban ülnél egy soha véget nem érő csodálatos balett esten. „A legkisebb macska is műremek” – tudod ezt Leonardo da Vinci, mondta, aki nem győzte rajzolni ezeket a vadászó, játékosan verekedő, hátukon hempergő, leírhatatlanul kecses lényeket. Hogyan is lehetne ezeket a tökéletes teremtményeket a kutyákhoz hasonlítani?! Annyit mondhatok: ha a kutya a próza, akkor a macska a költészet. Tökéletlen életünkben kevés tökéletessel találkozunk, legfeljebb a macskával. Túl ezen, felettébb izgalmas dolog macskát tartani. Ez a lény született ragadozó, nézd csak meg, amint lelapul, farkát behúzza, testét egyetlen vonallá nyújtja, és mint kilőtt nyíl vágódik zsákmányára. Kiváltságos lényként egy tigris mozgását láthatod.
Egy vadászó, egerésző macska nem más, mint az ősi harcművészet autentikus mesetere, az erő, a szépség kvintesszenciája. Ezenkívül ez a lény ízig-vérig szabad szellem, képtelen megalázkodni, megnyalni azt a kezet, amelyik megüti. /Kedvesem, elmondható-e ez a kutyákról?/ nem idomítható, nem hajlandó apportírozni, nem hagyja magát pórázon vezetni; – számomra büszkébb és okosabb állat, mint a kutya. Nem véletlen, hogy Nagy Sándor és Napóleon egyaránt gyűlölte a macskákat: egy hódító egyetlen dologtól fél – attól, ami nem hagyja magát leigázni.
A macska befelé forduló lény, mely a saját szabályai szerint él. Sok ember zavarba jön, elbizonytalanodik ekkora függetlenség láttán és lelkük mélyén attól félnek, hogy a macskák kiválóbbnak tartják magukat az embereknél. Kérdem én, miért baj ez? – mindig is a nálam kívülállóbbak társaságára vágytam, ezért is élvezem a macskatartás minden pillanatát. Barátja lehetek egy ilyen teremtménynek, ura sohasem… és ez így van jól.”
Természetesen én is tollat ragadtam:
„Asszonykám!
Leveled elolvasva büszkeség és bánat fogott el. Büszke vagyok rád, mert képes vagy körömszakadtáig védeni imádott „csodalényedet”, ugyanakkor elszomorít, hogy észérvek felsorolása helyett emocionális síkra tereled problémánkat. Ám legyen… ez esetben én is /jobbára/ érzelmi alapon sorakoztatom fel ellenérveimet:
Tudod-e mit vésetett Byron, a nagy angol költő – igen, ő, aki fiatal életét adta Görögország szabadságáért – kutyája sírkövére? „Szépség, de nem hiúság, erő, de nem arcátlanság, bátorság, de nem vadság – övé volt az ember minden erénye, de nem ismerte bűneit.” Robert Louis Stevenson pedig, amikor azt kérdezték tőle, van-e a kutyáknak lelkük, és a mennyországba jutnak-e, válaszul ezt írta: „Szavamra, előbb lesznek ott, mint akármelyikünk.” Nem véletlenül vélekedtek így – és nemcsak ők! – , hisz az ember és a kutya története nagyon régen összefonódott. Már a tizenötezer évvel ezelőtti barlanglakók is véstek kutyafigurákat az emberalakok mellé. /Megjegyzem, hogy a macskákkal kapcsolatos legrégebbi ábrázolások mindössze ötezer évesek/. A kutya, amióta világ a világ, őrzi az ember házát, tereli nyáját, vezeti a vakokat, megfogja, és ártalmatlanná teszi a bűnözők egy részét, és ha kell, élete árán is megmenti gazdáját. A kutyának nem számít, hogy gazdája gazdag-e, vagy szegény, feltétel nélkül osztozik sorsában. A kutya képes gazdája sírján éhenpusztulni; ez az állat a hűség és önzetlenség mintaképe. Nem szolga… igazi barát! Amikor Odüsszeusz tizenkilenc évi távollét után koldusnak öltözve hazaérkezett, csak egyetlen élőlény ismerte fel: vén kutyája, Argosz, mely „farkcsóválva tekintett rá”, majd kimúlt. A macskatermészettől mi sem áll távolabb, mint az önzetlenség. Hideg, távolságtartó lények, és akik nem tudják méltányolni ezt az érzelmi ridegséget, szívtelenséget, azoknál a macskák gazdái azt mondják, hogy az ilyen emberek nem tudják megérteni ezeket a „csodalényeket”. Nem is akarom megérteni őket… önző, kétszínű teremtmények, lelkifurdalástól mentes, haszonleső, hideg gondolkodású állati bűnözők! Ezerszer jobban szeretem a kutya érdes szőrzetét, mint a macskatest bársonyos tapintását, ezerszer jobban a boldog farkcsóválást, mint a kígyótekergőzést, ezerszer jobban a lelkes ugatást, mint az önelégült dorombolást! A kutya hálásan, tele élettel nyalja meg nap-mint nap a kezedet, a macska – ez a született rabszolgatartó – klinikai precizitással köp szembe és aláz meg téged – a gazdáját – ha kell, minden nap, kénye-kedve szerint. A kutyákból szeretetet és elismerést meríthetünk, megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell érzelmeket adni és kapni… mondd csak kedvesem, kaphatunk-e ilyesféle dolgokat valaha is egy macskától?”
Na, ennyit a levelezésről; meg kell mondanom, hiábavalónak bizonyult, nem tudtunk zöldágra vergődni, a helyzet egyre jobban elmérgesedett, és amikor a perzsa származású szörnyeteg egyszer vágtatva, hátát meggörbítve vizslám elé ugrott és a szemét készült kikaparni, én úgy rúgtam oldalba a macskát, hogy a szemközti falig repült. Ezt látván a feleségem nekem esett, és véresre karmolta az arcomat. Akkor lett elegem az egészből: asszonykámat macskástól felpakoltam és becsöngettem anyósomhoz:
– Nem kell… egyikük sem. – mondtam és sarkonfordultam. Egy idő után csak hiányozni kezdett a feleségem és elhatároztam, hogy teszek még egy kísérletet házasságunk megmentésére. Jó – gondoltam – Ildinek ne legyen macskája, nekem ne legyen kutyám, de mi lenne akkor, ha egy kutymacsot tartanánk? A megoldás kézenfekvő: keresztezni kell a kutyát a macskával, és akkor egy olyan hibrid lény jön létre, mely ellen teljes mértékben egyikünknek sem lehet kifogása. Íme, a tökéletes kompromisszum. Igen, egy ilyen teremtménnyel fogunk együtt élni a lakásunkban! Rögvest fel is kerestem egy állatkísérletekkel is foglalkozó orvos-genetikus ismerősömet, aki – miután előadtam neki problémámat – kivitt magával egy szigorúan zárt kísérleti telephelyre.
– Nézd, ilyen lény már létezik – mondta – mindjárt meg is mutatom. Se semmi jót ne várj tőle. Ez az akármi egy genetikus úton létrehozott torzszülött. Félelmetesen intelligens, de mindkét faj legrosszabb tulajdonságait hordozza magában.
Aztán hátravitt a telep végébe és kinyitott egy körülbelül két négyzetméteres ketrecet. A ketrecből borzalmas lény mászott a kifutóra, egy tacskóval keresztezett sziámi macskaféleség kacsázott elém; fekete gombszeméből /egy volt neki!/ megdöbbentő értelem és gyűlölet sugárzott felém.
– Hozzá ne érj! – figyelmeztetett az orvos.
– Hát, nincs is kedvem hozzá – válaszoltam iszonyodva. De hát mégis, mit tud ez a…ez a…?
– Ez?! Rögtön meglátod… azzal egy harminckét dobókockából álló, egyenként az ABC betűivel külön-külön feliratozott kockahalmot dobott a kutymacs elé.
– Kezdődik a kirakós játék… figyeld csak! – szorította meg karomat a genetikus.
Volt mit figyelnem: a szörnyeteg hörögve, nyálát csorgatva, ugatva-miákolva a dobókockák közé ugrott, fél perc alatt kiválasztott nyolc betűt, sorba rendezte őket, aztán egyenként a lábam elé gurította a kockákat. A kirakósdi értelmes szót eredményezett: „LESZARLAK” – éktelenkedett a felirat a lábam előtt. Döbbenten meredtem először a kockákra, aztán a torzszülöttre; a kutymacs tekintetében gúny villant, aztán minden figyelmeztető morgás nélkül a torkomnak ugrott. Rémült ordítással söpörtem le magamról, és menekülőre fogtam; a pánikszerű hátraarc közben megcsúsztam, hanyatt estem és úgy megütöttem magam, hogy egyszeriben észhez tértem.
Felébredtem… lakásunk, családi fészkünk hálószobájának padlószőnyegén kuporogtam, és fájó derekamat tapogattam. Átkozott rémálom – gondoltam – hát emiatt kellett leesnem a kanapéról?
Aztán körbenéztem, és határtalan megnyugvást éreztem: vizslám mellettem szuszogott a szőnyegen, Ildi – macskájával összekuporodva – a nagy ágyon aludt. Lábujjhegyen odamentem hozzájuk és mindkettőjüket átöleltem; először Ildit simogattam, puszilgattam, aztán – hitemre mondom – azt az átkozott macskát is megcsókoltam.
2013 május
2. díj
