Valamikor, réges-régen, egy nagy kerek erdő közepén élt egy szegény ember, aki egyedül nevelte egyetlen fiát, a kis Pipitért.
Bizony, csonka család volt az övék, mert Pipitér édesanyja, beleunva a szegénységbe, gondolt egyet, csatlakozott egy vándor-színtársulathoz, és végleg otthagyta gyerekestől, férjestől a nagy kerek erdőt. Ugyan mi szórakozása lehetett az anya nélkül cseperedő kis legénynek?
Gondtalan életről, jólétről álmodozott, és egész nap várt édesapjára, aki az erdőn túl járt napszámba egy módos gazdához. Hogy teljék az idő, Pipitér bújta az erdőt, kergette a mókusokat és lejárt a patak partjára színes köveket gyűjteni, homokvárat építgetni.
Na, egyszer éppen hazafelé indult, mikor is az erdei ösvényen találkozott egy különös szerzettel. A kis embernek gondozatlan ősz szakálla volt, piros kaftánt viselt, a fején meg egy hosszú, csillagokkal kivarrt sipkát hordott. A hóna alatt egy félig teli pálinkásbutykost szorongatott, s bizony, nagyon részeg volt.
– Hukk….! – csuklott egyet, mikor megpillantotta Pipitért – én a Részeges Varázsló vagyok, és nem kell tőlem félni. Tőlem aztán nem… – legyintett, és nagyot húzott a flaskából. Örülök, hogy összefutottunk, s holnap, ha jobban leszek, ugyanitt találkozhatunk. Majd mondok neked egy-két mesét, hisz egyedül én is csak unatkozom.
Így is lett, és Pipitér hamarosan megkedvelte ezt a furcsa Varázslót, aki sok-sok mesét tudott.
– Tudod öcsém – tárulkozott ki egyszer a Varázsló – rontás van rajtam. A Hegy Szelleme megátkozott, hogy mindaddig a szederpálinka rabja maradjak, míg nem találok valamit, egy olyan dolgot az életemben, ami eldobathatná velem azt az átkozott italt. De hát sok száz évet éltem, és mindig csak a pálinkához tértem vissza. Mindig mocskos részeg leszek tőle – a másnaposságról nem is beszélve – de még mindig jobb, mint józanul élni ebben a cudar világban. Mert az élet, szép öcsém, ezerszer durvább, mint a legkomiszabb bundapálinka. Sokat láttam, megkérgesedtem, nem hatódok én meg már semmin, pedig úgy szól az átok, hogyha mégegyszer, valaha tiszta szívvel sírni tudnék, eltűnne a rontás a fejem fölül. De hát mikor lesz ilyen?! – legyintett a Varázsló és ha szomorúan is, de újabb mesébe kezdett:
– Hát, hogy halld, még a nagyapám beszélt nekem egy városról, amelyik olyan magas hegy tetején épült, hogy még a madár is elfáradt, mire odaért. S hej, mi tenger gyémánt, arany, ezüst volt ott!
A város lakói az utcákat aranylemezekkel borították, a házukat gyémántsziklákból vésték ki, a hajóikat ezüstből faragták, de nem élvezhették igazán elképesztő gazdagságukat, hisz nem tudtak senki idegen ember előtt eldicsekedni mérhetetlen jólétükkel.
Hogyan is tudhattak volna?! – nem volt élő ember, lett-légyen bármilyen ügyes is, aki képes lett volna feljutni a hegy tetejére. Pedig de sokan próbáltak szerencsét!
– Jaj, varázsló uram! – mondta csillogó szemmel a legényke – ismeri-e maga azt az utat, amelyik ahhoz a csodavároshoz visz?
– Ismerem, – bólintott az öreg – de nem tanácsolom fiam, hogy szerencsét próbálj!
– De hát miért, mondd már miért…?!
– Hát csak azért, mert ha ki is bírnád ezt az utat, olyan hatalmas ellenségek támadnak rád mindenfelől, hogy azokat soha le nem győzöd. S ha legyőznéd is, mit érnél vele? Mire a Kincsek Városához érsz, olyan beteg, megtört öregember leszel, hogy semmi örömöd sem lesz a tenger gazdagságban.
– Varázsló Uram! Ne is mondj nekem többet, mutasd meg az utat, s én elindulok, akármi is vár útközben, akármi is vár rám az út végén.
Így is történt… ki tudja mennyi ideje bolyongott már a fiú, mikor is egy irdatlan széles folyóhoz ért, melynek partján egy csónak volt kikötve. Hát, abban meg egy hínárhajú, torzonborz viziszörny ült.
– Üdvözöllek, csúf szerzet! – köszöntötte Pipitér – mondd csak, jófelé megyek a Kincsek Városához?
– Bizony, hogy jófelé, csak előbb át kell jutnod ezen a széle-hossza nincs folyón. Ez csónak nélkül lehetetlen, de azért ne fordulj vissza, egy aranyért átviszlek.
– Hát honnan vennék én egy aranyat?! Bizony, ilyen szegény kisfiút ingyen is átengedhetnél.
– Sajnálom fiam, de ingyen nem vihetlek át. A világon semmi sincs ingyen, így valamilyen vám megfizetése nélkül, bizony az innenső parton maradsz.
– De hát miféle vámot fizethetnék én neked?
– Lenne egy megoldás: ha beleegyezel, hogy a szívedből kivágjak egy darabot, istenuccse átevezek veled.
Pipitér elborzadva nézett rá, egy darabig hallgatott, majd toppantott egyet, és széthúzva ingét intett a szörnynek: az habozás nélkül kimetszett egy darabot a fiú szívéből, aztán átevezett vele a túlsó partra.
A fiú mostmár egészen közelről látta a Kincsek Városát, szeme káprázott a szertelen ragyogástól, és észre sem vette, hogy ingét a piros vér elborította. Ha egyre nehezedő léptekkel is – de mégis elindult – minden ember vágya, a gazdagság felé. Talán még húszat sem léphetett, mikor is a semmiből egy óriási hegy tornyosult föléje. A hegy alján egy horgas csőrű, metsző tekintetű griffmadár állt őrt.
– Hová, hová gyerek? – állította meg a strázsa.
Mondta a fiú, hogy hová.
– Ohó! Hát pénzed van-e? Hogy nincs?! Na, akkor vagy kicsípek a szívedből egy darabot, vagy innen nem mész tovább.
A kisfiú elszörnyedt az újabb embertelen adó hallatán, lehorgasztotta a fejét, de aztán toppantott egyet és vérző mellkasát a griffmadár felé fordította:
– Vágj hát belőle… – mondta, és nagyot sóhajtott.
A griff lenyelte a borzalmas vámot, aztán belevájta karmát az ifjú ruhájába, átrepült vele a hegyen és ledobta a város kapuja elé. Már csak egy lépés kellett volna, s a fiú bent is van a Kincsek Városában. De ezt a lépést már nem tudta megtenni; a kapu előtt összerogyott. Amint ott hevert, a földön egy kőből faragott szívet pillantott meg. Utolsó erejével a kőszív után nyúlt, és betette a mellé a darabocska vérző hús mellé, ami a szívéből megmaradt. Ettől valamelyest erőre kapott, bement a városba, s amerre csak járt, bizony mindenütt szanaszét hevert a rengeteg kincs.
– Hisz semmi egyéb nincs ebben a városban! – jajdult fel egy idő után szegény feje – csak hideg csillogású drágakő, és selymes fényű arany… és ezekért cseréltem el a szívemet!
Mit ér ez az üres gazdagság!!… Istenem, ha mégegyszer visszakaphatnám a szívemet!
Szomorúan bolyongott a városban, barátokat keresett, de egyet sem talált. Itt mindenkinek kőből volt a szíve és kinevették, hogy az ő szívének egy része még élő, érző hús volt. Eszébe jutott édesapja, akitől el sem búcsúzott, és egyszerre nagyon fájni kezdett mellében az a kicsinyke megmaradt húsdarab. Utoljára pillantott körbe a városban, fel nem vett egyetlen aranyat sem a földről, hanem összeszedte maradék erejét és hazafelé indult. Egyre nehezebben vonszolta magát; a kőszív szörnyű fájdalmat okozott, de az a kis szívdarab, ami az övé volt, boldogan dobogott.
Mikor végre meglátta édesapját, sápadt arcát elborították a könnyek, – nagy erőfeszítéssel még elbeszélte pokoli utazását a Kincsek Városába – aztán összeesett és eszméletlenül terült el a földön.
Kis teste vonaglani kezdett, hideg veríték ütött ki homlokán, édesapja pedig – mivel semmiképpen nem tudott segíteni – keserves sírásra fakadt.
A jajveszékelés hallatán a Varázsló – ki tudja honnan – Pipitér mellett termett.
Miután végighallgatta az apa elbeszélését fia szörnyűséges útjáról, meszszire hajította pálinkásüvegét és két kövér könnycsepp gördült alá szeme sarkából.
Aztán Pipitér mellé térdelt, kezét a fiú homloka fölé tartva érthetetlen varázsigéket mormolt, miközben patakokban folyó könnye az ifjú mellkasára hullott. S lássatok csodát! A könynyek hatására a kőszív megrepedt, majd darabjaira hullott, s az utolsókat dobbanó kis szív helyén, egy új, egészséges szív született. A varázsló mosolyogva nézte, ahogy visszatér a szín a fiúcska arcába, aztán egy csókot nyomott Pipitér homlokára, megölelte édesapját, és felpattanva táncolni, énekelni kezdett:
Hej…!
Medvebunda, rókaháj
Varázserőm oda már…
Vércsetoll és tigrisvese
Meghatott egy gyerekmese!
Nincs több rontás, nincs több átok:
Tiszta szívvel nézek rátok!
Bizony, így énekelt ez a furcsa varázsló, aztán búcsút intett és futva indult a folyó felé. Amint a pálinkásüveg mellé ért, nagyot rúgott bele és piros kaftános, törékeny alakja egy pillanat múlva eltűnt az erdő fái között.