487. szám Interjú

A kiszolgáltatott embereken mindig segíteni kell – Beszélgetés Braun Róberttel

Szerző:

2012. december 13-a van. Ülünk a tágas iroda társalgójának foteljeiben, és ha kinézünk, a kopár fák alakjában látszik a tél, igencsak előrehaladott állapotban. Azzal a céllal jöttem fel – máris egy a paradoxon – a Rózsadombra, hogy interjút készítsek veled, a Braun & Partners cég tulajdonosával az FN, vagyis a Fedél Nélkül című újság számára – a hajléktalanságról. – Ismered a lapot?
Persze. Vásárlója vagyok. Mint autós ember, általában a lámpánál vásárolom.
Eszerint kialakult képed van a lapról. Megosztanád velem a véleményedet?
Szerintem ebben nincsen nagy különlegesség. Mint világon bárhol, a lap egy platform a hajléktalan létről beszélni, és platform azoknak, akik segíteni akarnak. Részben, hogy ismert emberek interjút adnak, részben, hogy valami módon megpróbálnak segíteni. Következésképp bárki segíthet, például, hogy vásárolja a lapot.
Konkrét kérdés: hány forintot szoktál adni az árusnak? Van állandó hely vagy személy, ahol, és akitől vásárolsz?
Nincs törzshelyem, és általában kétszáz forintot adok.
Az FN tartalmi része mit jelent számodra?
Nézd, nem mondom, hogy az első betűtől az utolsóig elolvasom a lapot. Átlapozom, s ha találok számomra érdekes témát, arra odafigyelek, aztán vagy tetszik, vagy nem.
Amikor készültem a veled való találkozásra, bementem a könyvtárba, hogy újra kézbe vegyem a Holocaust-könyvedet, és azt az információt kaptam, hogy a Holocaust-irodalmat szisztematikusan lopják a könyvtárakból. A jelenséghez csatolt vélemény szerint, egyes emberek úgy gondolják, hogy a Holocaustról jobb nem tudni.  Megdöbbenésem után – lehetséges, hogy túl merész párhuzamot vonok –, összevetettem ezt a szegénység, illetve a hajléktalanság társadalmi nyilvánosságban elfoglalt szerepével. Aktuálisan az önkormányzatok, és a Területi Felügyelet illegálisnak tartja és bünteti a közterületen tartózkodó hajléktalan embereket, miközben az AB (Alkotmány Bíróság) ezt jogsértőnek minősítette. A kormány válasza, hogy van elég férőhely a meglévő hajléktalanszállókon. Marad tehát egy olyan zóna, ahol az anomália tetőzik. A választás lehetősége tehát a bujdosás –, vagy a beszorítás – a gettó. Szerinted ez a réteg miért nem megy be, inkább a fagyhalál, a szállókba, menhelyekre?
A hajléktalanság – én a gyerekeimmel szoktam erről beszélgetni: hogy értsék –, az ember kiszolgáltatottságának egyik szélsőséges formája. És nemcsak az a kiszolgáltatottság, hogy hideg van, az összes holmiját magával kell cipelnie, hanem, hogy semmilyen eszköze nincs, hogy megvédje magát kinn az utcán, és nincs a szállókon sem. Hogy a kormány vitatja az AB döntését, elfedi csak az igazi problémát.
Azt gondolom egyébként, hogy addig nem lesz előrelépés hajléktalan-ügyben, amíg a társadalom nem ébred rá, hogy a hajléktalanság nem magánügy, vagy valaki más ügye, hanem – az ő problémája. A hajléktalan ember – nekem is fáj. Mert minden egyes kiszolgáltatott ember fáj. És ha nekem van, mert amim van a tehetségemmel, tudásommal, ügyességemmel – és sok-sok szerencsével elértem, akkor is kell tudni lemondani bizonyos mértékben annak érdekében, hogy a minimum másnak is jusson. Ezt hívják szolidaritásnak. És ez nem egyszereplős történet. Nem az önkormányzat, nem az állam, nem csupán a szociális szektor intézményei, a karitatív szervezetek, hanem  maguk az emberek, az állampolgárok mindannyian kell részt vegyenek benne.  Az, hogy elmozduljon a hajléktalanság megoldatlan ügye, olyan többszereplős összefogást és együttműködést igényel, amelyben mindenkinek megvan a maga területe, szaktudása és feladata. Másfelől ma ott tartunk, hogy már segítés lehet az is, hogy elfogadjuk az aluljárókban, köztereinken hajléktalanok is vannak.
Ráadásul az emberek a kisebbség-többség viszonyokban hajlamosak homogenizálni a csoportokat; azt mondják, hogy a hajléktalanok, a cigányok, a zsidók – és amint a kérdésedben erre utaltál, kiderül, hogy nem így van, a hajléktalanság is rétegzett és sokféle világból tevődik össze. Így alakul ki, hogy nemcsak a hajléktalanokat kell megvédeni a nem-hajléktalanok által elkövetett atrocitásokkal szemben, hanem a hajléktalanokat is a hajléktalanoktól.
A jó, szerencsétlen hajléktalanokat – ha lehet ilyen hülyeséget mondani –, a rossz, agresszív hajléktalanoktól.
Amit felvázolsz, az egy olyan finoman cizellált rendszer, amelyben a hajléktalan ember mint személy kerül látótérbe, az őt magát meghatározó tapasztalati mezőben. Nagyon megragadott, hogy a gyermekeiddel szoktál beszélgetni ezekről a fajsúlyos, kemény kérdésekről. A társadalmi felelősségvállalás szocializációja, vagy éppen a szociális érzékenységre való nevelés napjainkban nem tartozik senkire – éppen ezért tartozik személy szerint mindenkire. Van olyan valóban, hogy a menedékhely egyesek számára zsákmányterület, van hierarchia, uzsorakamat, maffia. És vannak a szociális ellátórendszernek parazitái is. Az ipari kamerák, a széfek az intézmény falain kívül, vagy az emberek lelkében, jellemében folytatódó hajléktalan-létet nem figyelhetik meg.
Másfelől a társadalmi felelősségvállalás fogalma heterogén: a szociológiai-politikai, az etikai és a gyakorlati érvényesítés, a cselekvés fogalmilag hibrid szinten és mozzanataiban rakódik össze benne – az, amikor kinyitod az ablakot és vásárolod az újságárustól a lapot. Az, amikor egy járókelő cipőt visz a hajléktalannak – függetlenül most ennek demagóg médiabeli reprezentációjától. Az, hogy e kérdésekről beszélgetsz a gyermekeiddel. Nevelhető-e ez? Nem szükségeltetik-e az együtt-élés reflektálatlan tapasztalatait értelmező, az életvilágból kiinduló  társadalom ismeret?
Persze. De ez sem csak az iskola feladata. Ha nincs szülői példamutatás, ha nincs a kortárscsoportban kontroll, ha nincs az intézményben adaptálható tudás, nyitottság a befogadóban, akkor ez aligha tud működni. Vagyis felelős gondolkodásra van szükség minden érintett fél részéről – akkulturációra. Hiszen ez végső soron nagyrészt kulturális kérdés. És az egész rendszer megbicsaklik, ha bármely fél nem megfelelően jár el. A hajléktalanság kérdése, hogy van-e olyan intézményrendszer, amelyik segíti a hajléktalanokat visszakerülni a lakással, munkával rendelkező hétköznapi egzisztencia viszonyaiba. A hajléktalanság önmagában sem egyetlen probléma, hanem számos probléma sűrítménye, gyűjtőneve és fogalmi lefedése. Hiszen talán egyetlen olyan ember sincs, aki szándékosan, tudatosan választja ezt az életformát. Sokkal inkább belesodródásról beszélhetünk, amit maguk a résztvevők eleinte átmenetinek gondolnak, és benne maradnak, mert nem találnak belőle kiutat. Ha valami sok problémából halmozódik föl, a visszavezető út sem lehet homogén, mert a reintegráció is soktényezős sokféle feladat. A hajléktalanság velejárója a munkanélküliség, a család széthullása, a magány, a betegség, a teljesítőképesség leromlása. Nem elegendő, hogy a hajléktalan számára szociális bérlakást biztosítunk, hiszen azt fenn kell tartania, és ha nincs bevétele, nincs miből a költségeket fizetnie. Ezek nagyon összetett kérdések.
A probléma mélyén szerintem két dolog van. Az egyik a kiszolgáltatottság felismerése – mármint kívülről nézve –, hogy ezek az emberek önhibájukon kívül, vagy akár azzal együtt, de bizonyos, hogy nem a saját akaratukból kerültek ebbe a helyzetbe – és a kiszolgáltatott embereken mindig segíteni kell. A másik az, hogy ezek komplex kérdések, és az út nem áll meg a kétszáz forintnál, melegedőnél, a szociális bérlakásnál, hanem egy olyan rendszert kell kiépíteni, amelyik a lehető legtávolabb kíséri a hajléktalan embert azon az úton, ami visszavezeti őt a hétköznapi élet terepére. Ráadásul, ismétlem: a véleményem szerint ez nem kizárólag az állam dolga. Csak egy olyan állam lehet szolidáris, amelynek a tagjai szolidárisak.
És ez nem a parlamenti szavazás során dől el.
A parlamenti szavazás csak egy eszköz arra, hogy egy társadalom kulturális, mentális állapotát leképezze. És minél több a kiszolgáltatott ember, annál több az indulat, minél több az indulat, annál több az áldozat.
Miközben a gondolatmenetedre figyeltem, Gönczöl Katalin Bűnös szegények című könyve jutott eszembe, melyben felveti, hogy a hajléktalanság azt a funkciót tölti be,  riogatni lehet vele a dolgozó munkavállalókat. Ott van a szemük előtt, eleven példaként, hogyha nem fogadják el a munkáltató részéről támasztott elvárásokat, akkor könnyen ott találhatják magukat is. Ez egyébiránt, az egzisztenciális félelmen túl, mintegy tudattalan motivációja lehet a hajléktalan emberek iránti, ellenségességnek, vagy másfelől a részvétlenség kialakulásának. Tehát megint csak a társadalompolitikához jutunk, pontosabban társadalomlélektani vetületéhez, melyben megmutatkozik, hogy miként és kiken karikázik majd csattan az ostor vége azok kezében, akik az ostor nyelét fogják.
Ez kevésbé a politika, inkább a modernitás drámája. Erről írt Foucault, amikor az elmegyógyintézetekről írt: mi, akik kívül vagyunk a bolondokházán, azt gondoljuk, hogy rendben vagyunk, akik be vannak zárva, ők nincsenek rendben. A börtönök története is erről szól, hiszen a jókat és a rosszakat különbözteti meg; akik kívül vannak, hogy is mondjam, azokat mintegy megáldják. Ez érvényesül a hajléktalanok vonatkozásában is; a hajléktalanok a rosszak, és ti, akik nem vagytok hajléktalanok, ti vagytok a jók. Tehát a modern társadalmaknak szüksége van a saját aktuális állapotának valamilyen legitimálására, azáltal, hogy vannak olyanok, akiket kirekeszt ebből. Ebben mindenképpen nagy változásra van szükség. Én egy olyan világban hiszek, ahol a legitimáció belülről fakad, nincs szükség arra, hogy valamilyen létező vagy generált ellentét tükrében lássuk és határozzuk meg magunkat. Éppen ezeket a határokat kell átlépni, ezeket a falakat kell lebontani. Említetted a Holocaustot és a gettót – természetesen az is nagy felismerés, hogy a gettófalak egy idő után mindig két oldalról épülnek. Mert nemcsak a többségnek lesz érdeke a gettófalak építése, hanem a kirekesztett társadalmi csoportoknak is, mert arra a következtetésre jutnak, hogy nem szeretnének, nem akarnak, nem érdekük részt venni az úgynevezett normális világ működésében. És ahogy a börtöntársadalmakban, a kórháztársadalmakban, nyilvánvalóan a hajléktalan társadalmi rétegcsoportokban is kialakul valamilyen anti-kultúra, valamilyen a normálisnak tekintettel szembenálló értékrendszer, norma. És ez mindig a mi felelősségünk, hogy lebontsuk a falakat.
Az ellenálláson, sőt a puszta negáción túl a másság, az alternatív lehetőségek keresése körvonalazódik bennük, amely társadalomkritikai éllel és a változtatás igényével bír.
És mindez felerősíti az önmagát normálisnak tartó társadalmi többségben azt, hogy – lám, lám –, ezek mások. Miközben ezt maga idézte elő, azzal, hogy kirekesztette őket.
Javaslom, hogy legyen ez a végszó, hiszen egy abszurd kör – az önbeteljesítő jóslat köre – ezzel bezárult. Nem marad más hátra, mint hogy megköszönjem a beszélgetést.
Köszönöm az alkalmat, és a lapnak sok sikert kívánok.

P.S.  A diktafon kikapcsolása után, a lap művészeti pályázati rendszeréről beszélgetve, Braun Róbert felajánlotta, hogy művészeti pályázatunk pénzdíjainak egyhavi költségigényét mint adományt a lap számára elkülönítve átutal, mint magánszemély. Köszönet érte.
Átsétálok a Margit-hídon, és számomra új jelentőséget kap az a tény, hogy Buda és Pest között van híd.

Kapcsolódó írások