Az irodalmi köztudat a mai napig így tartja számon Lovik Károlyt (1874-1915), az írót és a „lótudomány”, a hippológia legnagyobb magyarországi szakértőjét. Ha A kertelő agár (1907) című regénye alapján próbálnánk elhelyezni az osztálylétrán, habozás nélkül dzsentrinek nyilvánítanánk. Viszont, ha az Aranypolgár (1908) című műve alapján ítélkeznénk, egyértelmű lenne, hogy aki ennyire ismeri a régi Pestet, csakis polgár lehet. Nézzük meg alaposabban ezt a két művet!
A kertelő agár alapkonfliktusa egyenesen komikus. A felvidéki Ágotán egy agárversenyen összeméri erejét a két nagy és ősi agarászfamília. A Balsaiak és a Baltaváriak. Ősi riválisok ők az agárversenyeken, az elsőség dolgában azonban évszázadok óta nem jutnak dűlőre. Eleresztik a nyulat, megindul a verseny. Úgy tűnik, a Balsaiak Kormos nevű agaráé lesz a dicsőség, hiszen már a szájában makog a rémült tapsifüles, amikor rettenetes szavak hangzanak el a fiatal versenybíró, Bogdány Balázs szájából: a kertelő agár pedig leejtődött! Micsoda??? Hogy a Balsaiak agara szabálytalankodott és emiatt kizárják a versenyből? Ez legalábbis vért kíván! Tanácskozásra ül össze a família, a bosszú számtalan formáját tervezik, de minden kísérlet visszafelé sül el, sőt, végül Bogdány Balázs még Balsai Klárika kezét is elnyeri. A vérmes pater familias, Balsai Kázmér csak akkor békül meg, amikor még éppen, hogy totyogó kis unokája az ölébe kapaszkodik, majd az asztalon heverő agarászostorért nyúl és nagyot csördít vele. Balsai vér ez!
Előttünk a mikszáthi világ – egyébként is az a hivatalos vélemény, hogy Lovik összekötő kapocs Mikszáth és Móricz, valamint Krúdy között ”, ennek érzékeltetésére egy kis részlet: „Az urak a délelőtt a deres gyöpön három nyulat fogattak, aztán bevonultak az ebédlőbe, amelyet azon a réven, hogy négy hivatalosan leszerelt mordály, egy rozsdás pajzs és egy inszurrekciós kard lógott benne, fegyverteremnek szerettek hívni.” Egyetlen mondat és benne az egész dzsentri világ.
Egészen más történet az Aranypolgár, ezzel kapcsolatban például Vargha Kálmán Jókait emlegeti. Van is oka rá, a túlzottan hóbortos, különc alakok szürreális, filmvászonra kívánkozó világába lépünk be, akik egymást és önmagukat bosszantják gyermeteg módon. De mit is mond a már említett Vargha Kálmán? „A mai olvasó számára a régi pesti környezet a legmegkapóbb a regényben, az egykori terézvárosi utcák hangulata, vaskos polgárházaival, széles kapubejárataival, egymásba torkolló tágas és áttekinthetetlen udvaraival, a pinceraktárak vasajtóival, a testesen terpeszkedő plébániatemplommal, a kerület szélén a városligeti sétányok útvesztőivel, a rejtélyes pesti ügyvéd „fuit” feliratú sírkövével (amelyhez Ambrus Zoltán és Krúdy regény hősei is szívesen zarándokoltak el.)” Azért egy picit becsempészi Lovik Károly a dzsentrivilágot a városi környezetbe, amikor az Aranypolgárban keveredik a répatermelő sváb ősök fukarsága a dzsentritől eltanult perlekedési hajlammal. Összegezzen helyettünk Vargha: „Az aranypolgár mégis több mint naiv szórakoztató történet: a századforduló egyik legjobb novellistájának megelevenítő és múltat idéző tehetsége ebben a művében is megnyilvánul.” Bizony novellistaként is jó színvonalon alkotott. Hosszú évek elhallgatása után Illés Endre fedezte fel újra 1956-ban, amikor A néma bűn címmel válogatott egy kötetnyit Lovik elbeszéléseiből.
De térjünk vissza a kettős életre. Lovik Károly 1874 március 9-én született Budapesten. Édesapja jól menő ügyvéd, édesanyját korán elveszítette, ezért gyermekkorát Eperjesen töltötte. Itt ismerkedett meg a vidéki életmóddal, ami esetében nem tehénganajt és libapásztorkodást, hanem agarászást és kilovaglást jelentett. Később jogi tanulmányokat végzett. Döntő fordulatot jelentett életében, hogy 1904-ben, Kapus nevű lovával elnyerte a nemzetközi lovas életben is fontos eseménynek számító Szent István-díjat. Bérczy Károly, Puskin Anyegin-jének fordítója felfigyel rá, hiszen ő a Vadász és Versenylap főszerkesztője, a magyar sportújságírás vezére, maga mellé hívja a laphoz.
Hatására válik Turgenyev rajongójává, az első igazán szép méltatásokat Lovik írja Csehovról. Az egész világon ismerik lovas körökben Mr. Charles Lovik nevét, a világhíres Tornyai-istálló szakmai vezetője, maga is nemzetközi hírű lovas, a hippológia tudományának az angol Bruce Lowe mellett legismertebb világtekintélye (legutóbb 2000-ben adták ki újra a Lovassport története című munkáját). Mágnások körében forgolódik itthon és külföldön, ha szóba hozza főúri körökben irodalmi munkásságát, csak legyintenek rá, míg az irodalmárok a legjobb esetben is tehetséges sportújságírónak és dzsentrinek tartották. De lehet-e egy dzsentrinek színésznő a felesége (Somló Emma, 1877-1928), rokonszenvezhet-e a nők egyenjogúsításával, a proletárok életkörülményeinek javításával? (Lovik tagja volt a Demokrata szabadkőműves páholynak.)
„1874-ben születtem Budapesten, itt is jártam iskolába, két esztendőt kivévén, amikor Eperjesen diákoskodtam. Életemben semmi különös nem történt velem, jogot végeztem, és korán írogatni kezdtem, amit utólag eléggé sajnáltam, ráértem volna később a tollhoz nyúlni. Sokat foglalkoztam lótenyésztéssel, az utóbbinak köszönhetem, hogy az irodalom terén szabadon mozoghattam, mert nem kellett a napi kenyérért küzdenem.” Így kezdi 41 éves korában önéletrajzát, ami néhány hét múlva váratlanul bekövetkezett halála miatt kereknek, lezártnak tekinthető, és együtt jelenik meg a Nyugatban Szini Gyula nekrológjával.
Mi nem sajnáljuk, hogy korán kezébe vette a tollat.