Kezdetben, amikor a Jó megteremtette a fényt, nem teremtett árnyékot. Erre nem volt szükség, mert ahogyan a Jó öröktől fogva létezik, úgy vele egyidős ikertestvére, a Gonosz is öröktől fogva létezik. Csak egymásnak ártani nem tudnak, s amíg meg nem teremtette a Jó a világot, addig a Gonosz másnak sem tudott ártani, mivel nem volt kinek. Az ám! de amint megjelent a fény, a Gonosz rögtön az útjába állt, így létrejött az árnyék. Ettől fogva verseng a Gonosz a Jóval, s minél több élet, fény, energia és jóság teremtetik a világban, a Gonosz annál többet és többeknek tud ártani.
(Hogy miként zajlott régen a Jó és a Gonosz küzdelme, azt megírták a szent könyvekben. Azonban a szent könyvek írását ezer évekkel ezelőtt abbahagyták, talán azért, hogy a szent könyvek helyett inkább történelemkönyveket írjanak. A diákok szerint ez is a Gonosz műve lehet, mert igen rossznak tartják a történelem tantárgy tanulását.)
Ezért történt, hogy amikor a Jó megteremtette a boldogság kék madarát, a gonosz, aki a fény útjában állt és árnyékot vetett, megtermékenyítette ezt a vetett árnyékot, aki megszülte Lúdvércet, a halhatatlan és gonosz varázslót. Ez a Lúdvérc sok gonoszat tudott tenni a születése óta, de a leggonoszabbat akkor tette, amikor százötven évvel ezelőtt elfogta és kalitkába zárta a boldogság kék madarát. Azóta az emberek csak azt érzik, hogy évről évre egyre boldogtalanabbak, ha néhanap jut nekik csekélyke öröm, azt annál nagyobb baj és keserűség követi. A háborúk, járványok, szörnyű katasztrófák szinte már megtörték az emberek életerejét, s csaknem megrendítették a Jó iránti hitet és bizalmat. Ezért tegnap reggel így szólt a kék madár Lúdvérchez, amikor az némi friss vizet és madáreledelt öntött a kalitka edénykéibe.
„Olyan nagy már az emberekben a boldogtalanság, a félelem és a keserűség, hogy jövő csütörtökre már mind meg fognak halni. Kinek fogsz te ártani akkor? Hogyan teljesíted apád parancsát, aki maga a Gonosz? S kinek tud majd ártani a Gonosz, ha csak nem egyedül neked?”
„No, azért még neked is tud majd ártani.” morogta Lúdvérc, de azért elgondolkodott. Az ő számításai szerint még nem pusztulnak el az emberek mind jövő csütörtökig, majdhogynem a fele kibírhatja karácsonyig is, sőt, a tizede akár jövő húsvétig is megélhet. De hajaj! Fele annyi ember = fele annyi gonosz cselekedet. S mi van, ha többen pusztulnak el a rosszra hajlók közül, mint a Jóhoz közelebb állók közül? Morcosan nézett a madárra, de végül mégis megkérdezte: „Mit javasolsz, mit tegyek?”
„Engedj szabadon. Ha némi boldogsághoz hozzájutnak, tovább fognak élni.”
„Te nem az apám lánya vagy véletlenül?” derült föl Lúdvérc. Hiszen számára a tovább élni azt jelentette, hogy hosszabban szenvedni.
„Mit tudsz te ostoba Lúdvérc! – kiáltott a kék madár. „Élni öröm! Amikor nem szenvedsz szükséget, amikor viszont szeret, akit szeretsz, amikor reggel ragyogó napra ébredsz, ereidben árad az életerő, amikor az elvégzett munkád eredménye hasznodra van! Mit tudsz te a zsendülő tavaszról? A nyári éjek rejtelmeiről? Az illatos ősz százféle gyümölcséről? A zord telek meghitt estéiről?”
„Az emberek vagy gonoszak, vagy maflák. Az előbbiek jól kihasználják és megalázzák az utóbbiakat. Ennyi.”
De azért szöget ütött a fejében a gondolat, hogy mégiscsak jobb lenne tovább élvezni a túlszaporodó emberiség kínjait jövő húsvétnál.
„Jól van, egy napra elengedlek. De holnap reggelre megtérj, mert ha nem, akkor még a jövő csütörtököt sem éri meg az emberiség, aztán lesheted, kinek csiripelhetnél boldogságot.”
Azzal kinyitotta a kalitka ajtaját, a kék madár pedig egy szó nélkül kiugrott az asztalra, majd a nyitott ablakon át kiröppent a kora őszi napfénybe. Lúdvérc csak akkor gondolta meg, hogy a madár bizony nem ígért meg semmit.
Szállt a kék madár, gyorsabban, mint a gondolat, mert tudta, hogy nagyon rövid az ideje. Röptében magasról dalolt az emberekre, mert tudta, hogy aki hallja csodálatos énekét, annak szívébe költözik a boldogság. Megtalálja igaz szerelmét, ha keresi. Ha beteg, felgyógyul, ha szegény, tisztes jómódba kerül, ha félénk, felbátorodik, ha buta, megokosodik.
Még a délelőtti órákban megpihent egy pazarlóan gazdag kert pazarul felépített villájának ablakában. Az ablak mögött éppen első kávéját kortyolgatta az egyik multinacionális cég főrészvényesének középkorú felesége. Boldogtalannak látszott, mégpedig azért, mert nagyon boldogtalan volt. Nem szerette a férjét, a férje sem szerette őt. Amikor összeházasodtak, még úgy gondolták, nem a szerelem a fontos, hanem a vagyon. Mindketten igyekeztek gyarapítani a közös vagyont. Ám minél többjük volt, annál többet akartak. Minél többet harácsoltak, annál irigyebbek voltak másokra, akiknek még több volt, meg egymásra, mert irigyelték egymástól, amit a másik megevett, megivott, cipőre, ruhára, szeretőre költött. A kék madár kipihenve magát, megsajnálta a boldogtalan asszonyt, aki ráadásul már azt is sejtette, hogy férje hamarosan lecseréli őt egy szintén multi gazdag, ám ifjabb és még vagyonosabb asszonyra. A nő hiába tudta, hogy a neki jutó vagyonrészből Nigéria egész lakosságát eltarthatná száz évig, mégis előre fájt neki, hogy férje és jövendő új asszonya sokkal több vagyonnal rendelkezik majd, mint amiről ő valaha is álmodhatna. Dalra fakadt hát a jószívű kék madár, énekétől minden élőlény szívét átjárta a boldogság. A sziámi macska, akit csak flancból tartottak ennél a dús, ám boldogtalan háznál, megkínálta méregdrága húskonzervjéből a szomszédos templom egerét. A szintén csak flancból tartott pedigrés kutya szeretettel megcsókolta a mindörökkön utált és üldözött macskát. Csak a ház asszonyát futotta el a pulykaméreg. Felkapott egy újságot, összesodorta és bősz lendülettel az ablakpárkányon önfeledten daloló madárra sújtott. Azaz csak sújtott volna, mert a kutya és a macska egyszerre ugrott föl az ablakpárkányra, hogy mentsék a madárkát. A felugró házi kedvencek lesodorták a madarat a párkányról, jutalmul összeüthették a kobakjukat és még asszonyuk újságja is az ő fejükön csattant.
„Ó, hogy az isten minek teremtett ilyen gusztustalan libát!” rikácsolt az asszony. „Ti meg igazán ügyesebbek is lehetnétek, ha már ugráltok az ablakpárkányomra, legalább elkaphattátok volna!” utóbbi szavait a valójában gyűlölt házi kedvencekhez intézte, abban a hitben, hogy ők is a madarat akarták bántani.
A kék madár tehát megúszta az újság csapását, kicsit riadtan felröppent az égre, de újból dalra fakadt, hogy aki hallja énekét, boldog lehessen. Estére szinte az egész földet bejárta már. Újból pihenésre vágyott, leült tehát a Városligetben egy terebélyes fa ágára. A fa alatt két hajléktalan ember kortyolgatott valami ronda illatú löttyöt egy műanyag flakonból.
„Az a két szelet zsíros kenyér jóformán semmi se volt.” sóhajtotta az egyik.
„Én is éhes vagyok.” morogta a másik. A kék madár megszánta őket. Először az egyikük vállára röppent, úgy dalolt boldogságot az éhezőnek, majd átugrott a másik ember kezére, s ott trillázott teli torokból, gyönyörűen.
„Micsoda boldogság!” suttogták az emberek áhítatosan. Gyöngéd kezek fogták le a kismadarat, szinte gyöngéd volt a mozdulat, mellyel kitekerték a nyakát. A közeli, elhagyott épület mögött bújtak el tüzet rakni. A megnyúzott madarat alaposan átsütötték, majd nagyon gyorsan letakarták a kis máglya maradványait a közeli játszótérről hozott homokkal.
Ma reggel Lúdvérc hiába leste az eget, a kék madár nem tért vissza hozzá. „Gondolhattam volna. Hiszen nem ígért meg semmit.”
Nekünk viszont jó lesz megjavulni. Hiszen ma csütörtök van, tehát egy hét múlva lesz a jövő csütörtök.
2014 Szeptember, 2. díj
