a világ iszonysúllyal nyom
az elmének látása túl élessé vál –
belső szerveid rámcsavarodva tiszta
iszony – képzelt, valósnál súlyosb
jelenléted Munch-tól a sikoly
körültem a lét nyomorúsága
éhes beállt belőtt emberek
torzak kívül belül csúfak
ereimben tűzként száguld
a szerelem érted s a
világ minden szomorúsága
könnyeim befelé patakzón
az ember a legnyomorultabb rom
se bor se sör se pálinka
sem boldog szerelem sem drog
(a kávénál komolyabb) csak
az üres gyomor káprázata
kísértetek árnya a
múltból és a jövőből s
belső szerveim lázadása
csontok halálra vágyva
viciózus circle a zárka
nyílása (cirkli…) a halál
az életbe bezárt ma és
a kulcsot eldobva
vagyok kárhoztatva
borotvaélen táncra
a metrum a világ mélyén
lobogó élet lángja
(mélyedben az ovum…)
méreg az itt nem novum
ez iszonyú zord világéj
ellen vagyok olthatatlan,
a sötét ellenében lobogó fáklya –
egy fekete lyuk gravitációs
kútjában hermetikusan
örökre bezárva…
recsegve ropogva égve hiába
kínban jajgatva lobogón,
irtóztató tiszta fénnyel
világítva vakon –
agyonrágott megkopott
szavak szavak után
halmozva egymásra…
nézek rád mint Krisztus
hitetlen Tamásra
de meg nem bocsátón
s már nincs szükségem
hajnalhasadásra…
már több vagyok mint költő
túl szűkké váltak a poézis keretei
szavakkal hiába váglak hátba
s minden már rég leégett rólam
mi negédes szende csak a lényeg
az emberi állati lét a kvantumfizika
maghasadás és fúzió minden keserve…
feleslegesen lettem szerelemre teremtve
elloptál tőlem mindent mi gyenge
felittad mint mohó szivacs
s mondjuk, metafizikai határodon át
ozmózissal a pokol
legmélyebb bugyraiba került… hát
tiszta szikár erő vagyok
csupasz bőrtelen
a való s bennem a velő
s állok előtted
meztelen bűntelen
nyomd ki a szemem –
asse legyen
fektess a térdedre
paskold el a fenekem –
előtted mindig újszülött vagyok –
minden csillag közepén én vacogok
mert nem a te űröd vesz körül
(amúgy cirkuszi bohóc bűvész
á la késdobáló – találomra
lazán a szavakat:
mindig célba találón…
s ennek a költészetnek párja nincs
mert ki párom lehetne
annak nem vagyok kincs…)
s parttalan áradás
buzogok ki mint ősforrás
nem méricskélek kicsinyest
(mérföldfaló léptek)
szótömböket hajigálva az égre
áthelyezve hegyeket míg
egy kavicsban is fölbotlok…
tisztelettel nézek egy légyre
bugyborogva fullad a torkom
előtted vérbe…
(örök Próteusz…)
s nyílsz ki még nékem
mint indiai lótusz…
(vagy végem)
most könnyen beszélek:
ittam és ettem, nem szédülök
éhen (depriváció…)
holnap, lehet eltűnök
a mélyben…
hogy micsoda billeg itt
egy pengeélen…
egy szó mint száz és ezer,
húzhatod mint a rétestésztát::
az a konfrontáció elkerülhetetlen…
örökké nem működik
az az ütközőzóna…
rádfröccsen még a vérem
mint Cyrano orrából a takony
(próbáld látni
a szövegben a képet!
akármilyen groteszk…)
néha úgy érzem
hátam mögött az élet
úgy bolyong erre arra lengve
mint egy kopott kokott…
de előttem imbolyognak fények,
sziluetted – jó kérdés lehetne: nem
láp fölött inog míg föl-föl ragyog-e?
Tudod, (furcsamód
engem megnyugtat:)
cirka amennyire kívánlak
tőled épp annyira félek…
Tartok attól amit
önkéntelen is árthatok…
úgy érzem hiába vagy
látszólag erős,
kicsi vagy és törékeny…
(lelkileg, úgy értem)
s a sebek, mit kaphatok –
rá, amiket már adtál…
még mindig csodálkozol
hogy ily vonzó lehet
néha nekem a halál?!
2013 Október, első díj
