491. szám Széppróza

A fejvadász

Szerző:

Akkoriban, harmincötéves férfiként, az egyik legnagyobb magyar külkereskedelmi cég Humánerőforrás Osztályának vezetője voltam. Ma már egyszerűbben fejvadásznak neveznének, aki felkutatja, és a céghez csábítja szakterületük legkiválóbb koponyáit. Mindegy, munkahelyem viszonylag békés átmenet volt az üdülő és az őrültekháza között: amennyiben cégünknek új ember kellett, azt a lehető legrövidebb idő alatt meg kellett találnom. /A Vezér ilyenkor a nyakamon ült és két-háromóránként rám telefonált; ám ha nem, azzal foglalkozhattam az irodámban, amivel csak akartam./ Lehet, hogy megmosolyognak, de ilyenkor leggyakrabban szonetteket, balladákat írtam… pusztán a magam szórakoztatására.
Áldott, jó idők!
A borzalmak július ötödikén, délelőtt kezdődtek: nyílt az ajtó és személyesen a Vezér lépett be az irodámba. /Ilyen se történt, amióta feltalálták a kereket./ Mikor hellyel kínáltam, nem ült le, csak gondterhelten topogott az íróasztalom előtt.
– Ember kell! – szólt tompán, megránduló vállal – nézze, tudom, hogy Cégünk munkaerő-szükségleteit az ön által vezetett osztály mindeddig tudta biztosítani… de most különleges esetről van szó – mondta, és megtörölte homlokát. Cégünk léte forog kockán – és itt az én, és az ön személyes sorsára is gondolok – folytatta – amennyiben nem talál nekem, nekünk, egy olyan embert, aki… Nos, az utasítás a Hadügy- és a Külügyminisztériumtól együttesen érkezett, elég azt tudnia, hogy nemzetbiztonsági és nemzetgazdasági ügyről van szó – komorodott el – kérem, jegyezze!
Soha nem érzett hideg fuvallat ütötte meg a szívemet, és gyorsírással papírra vetettem, amit a Vezér mondott:
– A felkutatandó személy olyan magas, bal lábára bicegő, ötven év körüli, nőtlen magyar férfi legyen, aki tud svédül, szerbül, portugálul, járatos a teológiában, ért a geodéziához, a robbanóanyagokhoz, valamint konyít a gyémántbányászathoz és a kazánfűtéshez.
…elefántidomár ne legyen?! – morogtam magamban, és miután lejegyeztem a követelményeket, lopva a főnökömre pillantottam. Feszült volt, zaklatott, de épelméjűnek látszott.
– Nos, a feladat adott… egy hónapja van! – fejezte be és magamra hagyott.
Nincs mit tenni – gondoltam – itt csak az Internet segíthet. Hoppá!! – ütöttem a fejemre – 1979-et írunk, még nincs is Háló. /Mindenesetre egy cédulára felírtam: Internetet felfedeztem, kidolgozását, elterjesztését a későbbiekben elkezdeni!/ Ettől kezdve az életem pokollá változott:
Felkerestem hazánk valamennyi teológiával, geodéziával foglalkozó egyetemét, felekezetét, bazilikákat, templomokat, sekrestyéket látogattam, hospitáltam a Geodéziai Kutató Intézetben, hadügyminisztériumi engedéllyel részt vettem a katonai tűzszerészek munkájában és végül még egy kazánfűtő tanfolyamra is beiratkoztam. Eközben svéd, szerb, portugál nyelvet egyaránt beszélő férfi munkatársat keresve – állást kínáló apróhirdetéseket jelentettem meg a legnagyobb példányszámú újságokban, és… semmi, semmi, semmi! Végső kétségbeesésemben kiálltam Budapest legforgalmasabb köztereire, és minden bicegő férfit megszólítottam: /a végén már az sem számított, hogy az illető melyik lábát húzza./
– Bocsánat, hogy zavarom, de véletlenül nem olyan svédül is beszélő férfi ön, aki ért a gyémántbányászathoz? A legtöbben furcsán néztek rám, és azonnal faképnél hagytak. Egyszer, egy esős napon, amikor egy úrtól megkérdeztem, hogy véletlenül nem olyan teológus-e, aki ért a robbanóanyagokhoz, az illető fejbe ütött egy esernyővel, és utánam kiabált:
– Édesanyáddal szórakozz, ne egy rokkanttal!
Egyetlen érdeklődő ember akadt a megszólítottak között, aki szokásos kérdésem után megmérte a pulzusomat, aztán elégedetten bólintott és bemutatkozott:
– Dr. Vasváry Zoltán klinikai pszichiáter vagyok Uram, huszonöt éve praktizálok, de higgye el nekem, egy mániás depresszióval kevert akut hipochondriával még nem találkoztam. Kérem, keressen fel magánrendelőmben – nyújtott át egy névjegyet – az ön számára anamnézisének felvétele és minden egyéb vizsgálat térítésmentes, egyben arra kérem, hogy a szeptemberi, genfi Pszichiátriai Világkongresszusra – demonstráció céljából, az én költségemre – kísérjen el engem. Nos, akkor, ott megszakadt valami bennem és idegösszeroppanással az X. kórház megfigyelőjébe kerültem. Egy hét altatás, gyógyszerezés után az osztályvezető főorvos az irodájába hivatott:
– Foglaljon helyet Uram! – intett az íróasztala előtt álló fotel felé, és átható tekintetét rám függesztette: Nos, érdeklődtünk Ön iránt a munkahelyein és a legkiválóbb referenciákat kaptuk. Ritka az olyan agilis, akadályt nem ismerő szervező, aki izlandi bálnavadász – szakembert tud egy közép-európai cég számára megszerezni. Ön megtette. Tudjuk, hogy a budapesti Tavaszi Fesztiválra hazánkba szerződtette az egyik világhírű riói szambaiskola vezető koreográfusát. Túl ezen, tisztában vagyunk vele, hogy Placido Domingo és az Egyesült Államok kosárlabdaválogatottja – az ön szervező munkájának eredményeként – évek óta a Balatonon töltik nyári szabadságukat. Ám! – emelte fel mutatóujját – vannak olyan megbízások, amelyeket képtelenség megoldani, végrehajtani. Márpedig a főnök által önre testált munkaügyi feladat pontosan ilyen. Önben, mint lelkiismeretes szakemberben, a meg nem oldott – és meg nem oldható – feladat nyomán keletkezett sikertelenségi érzet oly fokú frusztrációt, lelki traumát eredményezett, mely félő, hogy rövid időn belül identitászavarhoz vezet. Amennyiben így folytatja, amennyiben nem tud abszurd feladatától megszabadulni, végképp össze fog roppanni.
Kérem, jegyezze meg, hogy az élet bármely területén az lehet sikeres, aki nem arra koncentrál, ami nincs, hanem arra, ami van. Ön már éppen elég, lelketlennek tűnő feladatot oldott meg briliáns módon… hallgasson rám, ezt az utolsó megbízatását úgy rázza le magáról, mint kutya a vizet. Vagy ezt teszi – s ez esetben meggyógyul – vagy – legyintett – innen csak a zártosztályra vezet az út. Ott aztán már senki és semmi nem segíthet magán.
A főorvos szavai megrémítettek, de éreztem, hogy rögeszmés keresési kényszeremtől nem tudok szabadulni; lementem a kórház kertjébe, leültem egy padra, és egyik cigarettát szívtam a másik után. Amikor egy magas, ötven év körüli, bicegő férfi leült mellém és tüzet kért tőlem, nem tudtam uralkodni vadászösztönömön és megkérdeztem tőle:
– Megbocsásson Uram, de véletlenül nem olyan portugálul is beszélő ember ön, aki ért a kazánfűtéshez?
– Véletlenül igen. – válaszolta nyugodtan – Három évig egy brazíliai gyémántbányában dolgoztam, és a hajóút költségeit – potyautasként – kazánfűtősegédként törlesztettem.
– Micsoda?! – szimatot kapott vadászkutyaként ugrottam fel – netán ön a svéd nyelvet is bírja?
– Anyanyelvi szinten – bólintott – Apám a magyarországi svéd nagykövetség kulturális attaséja volt.
– Nem lehet igaz! – kiáltottam. Uram, kérve kérem, beszélne nekem röviden az életéről?
– Az életem érdekli? Ugyan! – legyintett – Meglehet az én történetem sok ember számára érdekes lehet, de nekem… mindegy, ha ennyire érdekli, üssük el az időt. Beleszívott a cigarettájába, aztán beszélni kezdett:
– Nagyszüleim a gazdasági válság sújtotta Magyarországból a két világháború között emigráltak Svédországba. Nagyapám – mélyen vallásos ember – jó módú textil-nagykereskedő volt és vagyonának nagy részét sikerült új hazájába menekíteni. Édesapám már Svédországban született, a legjobb iskolákba járatták, és az egyetem elvégzése után a ragyogó tehetségű fiatalember diplomáciai pályára került. A svéd nagykövetség kulturális attaséjaként került Magyarországra, és itt, egy jótékonysági rendezvényen ismerkedett meg édesanyámmal, aki a Vajdaságban elharapódzó magyargyűlölet miatt hazánkba menekült zongoraművésznő volt.
Az általános iskola elvégzése után szüleim – vallásos érzületüknek megfelelően – egy piarista gimnáziumba írattak be, ahol dicséretes eredménnyel maturáltam. Az érettségi után felvételt nyertem az ELTE geodéziai karára, ahol négy szemesztert abszolváltam. Sínen volt az életem, egészen addig, ameddig bele nem szerettem egy évfolyamtársnőmbe. Életemben először – és azt hiszem utoljára – voltam vadul, menthetetlenül szerelmes. Maradjunk annyiban, hogy a lány nem viszonozta az érzelmeimet. Hallottam, olvastam arról, hogy a szerelem beszűkült tudatállapot, de más az elmélet. És más volt ezt a saját bőrömön megtapasztalni. Nem tudtam feldolgozni magamban az elutasítását, márpedig láttam őt az előadásokon, és napról-napra jobban kínlódtam.
Aztán – értelmem utolsó fellobbanásaként, vagy éppen őrületem első jeleként – úgy döntöttem, hogy kitörök az ördögi körből. Nem látni őt, minél messzebbre kerülni tőle – talán meggyógyulok – megtakarított pénzemből Franciaországba utaztam. Miután elfogyott a pénzem, Marseillesben felszöktem egy Brazíliába tartó hajóra… a többit már tudja.
– Drága uram! – kiáltottam a nyakába borulva. Ön meggyógyított engem! Ön felér tíz Sigmund Freuddal! Még csak annyit áruljon el nekem, hogy ez a bicegés születési rendellenesség, vagy…
Miután elmondta, hogy az egyik gyémántbánya külszíni fejtésén történt robbantás során egy szikladarab zúzta össze a bal lábfejét, minden mozaik a helyére került.
Határtalan megkönnyebbülést éreztem.
– Megmentőm! Barátom! – eufórikus hangulatban, ökölbe szorított kézzel csapkodtam a levegőt, miközben körbeugráltam. Figyeljen rám… még a mai napon itthagyjuk ezt a bolondokházát, és holnap reggel a munkahelyemen olyan állásajánlat várja Önt, hogy minden gondját-baját elfelejtheti.
Másnap délelőtt a Vezér előtt álltunk.
– Ecce Homo! – mutattam rá büszkén felfedezettemre. – Íme az ember, aki az összes megkívánt feltételnek megfelel.
Az igazgató – kissé zavartan – átterelt belső irodájába.
– Nos – mondta – nagyra értékelem az erőfeszítéseit, de azóta a felsőbb hatóságok három ízben változtatták meg terveiket velünk kapcsolatban. A kívánt munkakör egyelőre nem került betöltésre. Átmenetileg egy portás állást tudok biztosítani az ön emberének.
– Mi az, hogy az én emberemnek?! – suttogtam elfehéredve. – Én tűvé tettem érte az országot, maga meg portásnak akarja tenni?! Ez az ember, túl azon, hogy megfelel minden követelménynek, még biceg is… és a bal lábára biceg Uram!
– Meg kell mondanom – válaszolta szigorúan a Vezér – én azért csalódtam az emberében. Biceg, biceg, de nem eléggé!
Na, akkor ismét megszakadt bennem valami. Ezt a feljegyzést a Központi Elmemegfigyelőből írom, ahol egy kedves ápolónő mindennap tisztába tesz, és ha hihetetlennek tűnő történetembe kezdek, fejcsóválva, jóságos mosollyal megsimogatja a homlokomat

2013 március, első díj

Kapcsolódó írások