Magam sem tudom, mi váltja ki nálam, de időnként nem tudom abbahagyni a beszédet. Csak mondom, mondom, partnerem-hallgatóm egy ideig türelmesen érdeklődést tanúsít, majd egyre idegesebb lesz, szeretne már szólni, reagálni az elhangzottakra, eleinte csak a szemén látom, készülődik félbeszakítani, majd egyre sűrűbben apró mozdulatokat tesz, de én nem engedem, mondom, mondom, majd hirtelen abbahagyom. Fontos pont ez, akkorra időzítem, amikor a szavak, a beszéd hipnotikus hatása megtette a magáét, itt lenne a lehetőség, ő következne, de csak valami erőtlen hümmögés, letört helyeslés telik tőle. Megtört, feladta, szinte tehetetlenül várja a újabb szózuhatagot. Kezdődik elölről az egész, megint szeretne megszólalni, ellenvetést tenni, más oldalról megvilágítani a témát, valamit, vagy az elhangzottakhoz kapcsolódó régi emléket feleleveníteni, de én szigorú vagyok. Figyelek, az újabb szünet akkor következik, amikor már nem tud összpontosítani – na, nem az én szavaimra, hanem saját kinyílni készülő mondanivaló bimbójára –, ismét csak tétova szavak, akadozva hagyják el ajkát. Ilyenkor koncentráltan rá figyelek, ettől még inkább időre lenne szüksége, hogy kutasson elveszett gondolatai után, de többnyire nem találja meg, vagy mire az kezdene körvonalazódni, már ismét enyém a szó. A végén úgy alakítom az utolsó szünetet, hogy ő is bekapcsolódhasson, ritka reakcióim pozitív megerősítést sugároznak, végül mindketten elégedetten állunk fel az asztaltól, milyen jót beszélgettünk, gyakrabban kéne összejönnünk.
Próbáltam én ezt a képességemet anyagilag is kamatoztatni, voltam ügynök, közvetítő, marketinges, vagyis vigéc, de ezen a téren nem arattam sikert. Akinek próbáltam valamit eladni, vagy rábeszélni őket valamire, amiből pénz lesz, türelmesen, nagy figyelmet tanúsítva hallgattak végig, de aztán többnyire elutasítottak. Persze ismerték ezt a trükköt, bár ők iskolában tanulták, nem voltak született őstehetségek.
Próbálkoztam a médiában is, de ott csak úgy hemzsegtek a hozzám hasonló alakok. A túl sok az eszkimó, kevés a fóka problémája. Pedig szavakkal sok mindent el tudtam érni. Egyszer egy – már nem létező – kereskedelmi rádióban feltettek a hallgatóknak egy zenei kérdést Al di Meola közelgő koncertjével kapcsolatban. Lassú romantikus gitár zene hallatszott, közben záporoztak a megfejtési kísérletek, volt minden, Beethoven, Ravel, Presser Gábor, a műsorvezető jól hallhatóan, egyre szaporábban, türelmetlenül szuszogott a mikrofonba, a képtelenebbnél képtelenebb válaszok hallatán. Elhatároztam, beteszem neki a kaput, hátha valami verbális durvaságra ragadtatja magát. A telefonszám beprogramozva, gomb megnyomva, rögtön adásban.
Szerintem Rimszkij Korszakov A dongó című darabját halljuk. Gyerekkoromban falun egyszer láttam bikát megvadulni, bögöly került a fülébe. Iszonyatosan tombolt, hatalmas erővel fújtatott. Erre emlékeztetett az a hang, amit a rádióból és a telefonból egyszerre hallottam. Körülbelül húsz másodpercig tartott a szaggatott, orkánszerű süvöltés, majd rövid, legalább ezer volt feszültségű válasz: Nem, ez nem az.
Akkor ez valószínűleg egy másik zene – adtam meg a kegyelemdöfést. Villámgyorsan kikapcsoltak, vagy másfél percig nem került újabb hallgató adásba. Gondolom, a műsorvezetőnek ennyi időre volt szüksége egy robbanásszerű káromkodáshoz, légző-gyakorlatok végrehajtásához, hogy ismét a szokásos csipkelődő, laza, de mégis összeszedett stílusához vissza tudjon térni. Mint minden zeneértő számára nyilvánvaló, az általam említett mű egy virtuóz hegedűdarab, igen nehéz lenne átdolgozni akusztikus gitárra, andante utasítással. Hatvan százalékosra ítéltem teljesítményemet, mivel a káromkodás – élő adásban – nem hangzott el.
Még egy rádión keresztüli találkozásom volt ezzel a műsorvezetővel, azt a feladatot adta a jelentkezőknek, hogy felhívott egy véletlenszerűen kiválasztott telefonszámot, és a versenyzőnek egy percig szóval kell tartani a vonal másik végén lévőt. Veszít, ha az illető a vonal másik végén megszakítja a kapcsolatot. Akkor indult a játék, első versenyző voltam, mondanom sem kell, fényes sikerrel teljesítettem a feladatot.
Aztán telt-múlt az idő, dolgoztam bankban, szórtam röplapokat postaládába, szereltem biciklikereket, árultam piacon, de valahogy egyik munkakörben sem tudtam verbális tehetségemet igazán kihasználni.
A napokban összeakadtam egy ismerősömmel, aki már különféle kocsmákban többször fültanúja volt szózuhatagaimnak. Választások közelednek – mondta jelentőségteljesen, majd némi puhatolózó bevezetés után közölte, pártjának aktivistákra van szüksége, akik meggyőzik a tétovázó embereket, hogy rájuk kell szavazni, mert akkor lesz szőlő, lágy kenyér. Tejjel-mézzel folyó Kánaánná válik országunk hatalomra kerülésük esetén, és egyáltalán, úgy lesz, hogy nem lesz így. Hirtelen hatalmas távlatok nyíltak meg előttem, láttam, ahogy lakásokba csöngetek be, hatásos kommunikációm eredményeképpen minden család átnyújtja nekem a kopogtatócédulákat, minden ajtó megnyílik előttem, a panelházak lépcsőházaiban és a körfolyosókon. Kitárulnak a kertvárosi házak kapui, ruháskosárban szállítom az ajánlószelvényeket a pártirodába, a piacokon és bevásárlóközpontokban szónokolok, telefonon buzdítok és tartom a kapcsolatot. Láttam magam a szavazókörben, ahol választási bizottsági tagként ismerősen köszöntöm az állampolgárok százait, akik azért jöttek, hogy megbeszélésünk szerint pártomra voksoljanak. Győzni fogunk, és biztos vagyok benne, hogy akkor új feladatok várnak rám. El tudom képzelni magamat például szóvivőként, de vereség esetén is bőven van tennivaló, hiszen le kell leplezni a győztesek aljas manipulációit, és különben is: lesznek még választások.
Habozás nélkül igent mondtam ismerősömnek – mit ismerősömnek, barátomnak, velem azonos nézeteket valló eszmetársamnak – mobilszámot cseréltünk, majd lelkesen, a színes jövőről álmokat szőve, gyors léptekkel haladtam tovább utamon, amikor egyszer csak megtorpantam.
Mindent megbeszéltünk, mindent elrendeztünk szellemi ikertestvéremmel, egyvalamit kivéve. Elfelejtettem megkérdezni a mi nagyszerű pártunk nevét.
Likes
Nincs hozzászólás