Hommage Sz. Lehelné Júlia általános iskolai földrajz-biológia szakos tanárnőnek és Ungár István középiskolai zenetörténet tanárnak.
„Nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar – és vannak gerinctelen kétlábú csótányok is.”
A 2005. esztendő tavaszán, a rendszerváltoztatás munkanélküli áldozataként – kényszerlakhelyemen, egy újpalotai szükséglakásban – zenehallgatással és alkoholizálással múlattam az időt. Középiskolai zenetörténet tanáromra való tisztelettel teljes emlékezésemet aláfestendő belehelyeztem CD-lejátszómba egy klasszikus zenei válogatást. A hangrögzítőn helyet kapott két orosz géniusz: Rimszkij-Korszakov és Mogyeszt Muszorgszkij egy-egy zeneműve. Az „orosz ötök” jeles auktorainak a Dongó és Az egy kiállítás képei címmel elhíresült szerzeményei szép emlékű tanárom és egy özönvíz előtti Tesla lemezjátszó jóvoltából kerültek be az én zenei félműveltségem tárházába.
Lehunyt szemekkel, múltamba merülve, áhítattal hallgattam a halhatatlan komponisták marandó műveit. A bódító alkohol és az andalító muzsika hatására észrevétlenül elszenderültem. Álmomban diákéveim színterén jártam, s találkoztam régi játszótársaimmal. Ezalatt az ébrenlét valóságában zenei utazásom véget ért. Lejárt a lemez, s a korszerű készülék önmagától kikapcsolt.
Félálomban azonban továbbra is hallani véltem komandante kompozitor Korszakov előadói virtuozitást igénylő hegedűdarabját, amely egy megkergült darázs vad zümmögését interpretálta. Elnehezült koponyám szeszgőzben párlódó agyammal lebicsaklott kovácsfújtatóként szelelő mellkasomra, s ekkor hirtelen felriadtam szendergésemből. Kinyitottam szemeimet, és megpillantottam a zenei parafrázis alkalmi előadóját: egy óriás méretű, acélkék fémdarazsat.
Zenei rögtönző rovarhegedűsöm feltehetően a résnyire nyitva hagyott bukóablak nyílásán repülhetett be a szobába, s most tanácstalanul tévelygett faltól-falig szálldosva. Több ízben nagyot koppant az ablaküvegen, de azután sem hallgatott el. Végül elfáradhatott kilátástalan kísérletei közepette – mert elcsüggedt enerváltsággal, de azért méltóságát megőrizve – leereszkedett az ebédlőasztal Esterházy-kockás mintázatú viaszos vászon terítőjére, miként egy F-16-os vadászgép a Nimitz repülőgép-hordozó anyahajó fedélzetére.
Szerencséje volt, mert személyemben egy állatbarátot, a reggeli kávézás csészelenyomatában pedig éhét s szomját oltó csemegét talált. Közelebb léptem hozzá, és tüzetesen szemügyre vettem hívatlan s váratlan vendégemet. Úgy éreztem magam, mint egy földtörténeti szemügyre vettem hívatlan s váratlan vendéget. Úgy éreztem magam, mint egy földtörténeti őskorban élő Gulliver, aki egy óriás aspektusából figyeli a törpék országának repülő sárkánygyíkját.
Acélkéken csillogó tökéletes testfelépítése még magasból szemlélődve is lenyűgöző látványt nyújtott: potroha akár egy forgácsoló gép marta fémspirál, mellvértje s a nyaknélküli fej a két összetett szemmel, mintha csak a lovagi tornák legyőzhetetlen kék páncélos bajnoka állna sorompóba lehúzott sisakrostéllyal.
Kiegyenesítette órarugóra emlékeztető szipókáját, és az utolsó cseppig elfogyasztotta az édes kávészirupot. Felrémlett szemlélődve gondolkodó elmémben egy másik tanítás, drága biológia tanárnőm, Sz. Lehelné Júlia által belém plántált aforizma, miszerint „nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar”. Júlia tanárnőm nemcsak az általa tanított tantárgyakat szeretette meg velem, de bájos és kedves egyéniségével magát a szebbik nemet is.
Szép emlékű sikerélmények megéléséhez is hozzásegített engem: az élővilág tanulmányi versenyre való felkészítésével lehetővé tette, hogy második helyezést érjek el a kerületi döntőben. A hetedik osztályban az általam kreált rovargyűjteményt mely a honi ízeltlábúak színe javát reprezentálta – egy országos kiállítás keretein belül is bemutatták.
Nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam, s miközben a szárnyas szépségben gyönyörködtem, felötlött bennem egy gondolat. Retro rovargyűjteményt fogok készíteni drága tanárnőm emlékének adózva. Levettem a könyvespolcról egy fémfedeles befőttes üveget, lecsavartam a tetejét és ez hirtelen mozdulattal ráborítottam varázslatos darázszsákmányomra. Magam elő helyeztem becses foglyom kristálykóterét, és megelégedetten szemlélgettem a rabul ejtett, kóbor lovagot.
Ezalatt őkelme többször is megpróbált kitörni kényszerlakhelyéből, de mindannyiszor visszaesett a lezárt fémfedélről. A sokadik próbálkozás után megadta magát sorsának, s szárnyait összezárva hevert szilícium tömlöcének padozatán.
Ahogyan néztem őt a megadás pózában, szárnyalásának szabadságától megfosztva, megszólalt a takaréklángon égő, de azért még élő lelkiismeretem.
„Képes lennél – kérdezem magamtól – a természetnek ezt a gyönyörű, repülő remekművét elpusztítani egy soha vissza nem térő élmény emléke miatt?”
Felemeltem üvegbörtönét és szélesre tártam az ablakot, s letettem foglyomat a bádogpárkányra. A letekert tetőt szimmetrikusan a forrasztóvonallal elfelezve, felfelé fordítva elhelyeztem az üveghenger mellé. Óvatosan kicsúsztattam darazsamat a meggypiros fémfedélre. Olyan volt őkelme összezárt szárnyaival, mint egy meghajló, kékdresszes levegőakrobata a cirkusz piros porondján. A reáhulló napsugarak és a friss virágillatú szellő felélesztették tetszhalott állapotából. Megszárította gyűrött szárnyait a szélben, kiegyenesítette gerinctelen testét és büszkén szárnyalni készen ágaskodott az imént még reszketeg ízelt lábain. Meglibbentette hártyás szárnyait, és elrugaszkodott a szabadulás trambulinját jelentő, alkalmi kifutópályáról: lassan méltóságteljesen szállt fel igazi lételemében, a végtelen fellegekbe.
Hosszasan néztem a repülő kék ékkövet, amíg teljesen el nem tűnt a hófehér nyári felhők ködében. Gondolatban a „szabadság kék darazsának” kereszteltem el, s egész bensőmet eltöltötte egy elemelő, eufórikus érzés. Lelkem megtisztult, szellemem szabadon szárnyalt, miként az elbocsátott rovarkirály.
Tündér tanítóim, köszönöm tinéktek, hogy annak idején elvetettétek hótiszta gyermekelmém termőtalajára a tudás magvait „nemzetünk napszámosaiként”, és felvérteztettek engem a hit és az erkölcs áttörhetetlen kitinpáncéljával, megtanítottátok a muzsika értő, élvező szeretetét, tisztelni társaimat a teremtésben – élővilágunk csodás lényeit.
És amidőn, és ahogyan azt a ma már nem létező szocializmus egykori nagy ideológusa, V. I., avagy „hatodik” Lenin mondta vala, „a tudás hatalom és a meggyőződés felemel”.
Ám hogy mindezek ellenére nem lett belőlem semmi, az már nem tirajtatok múlott, de a jó öreg Iljics erre is tudott filozófiát, miszerint, „ami nem megy, azt ne erőltessük”. Azért a tudást, amit adtatok, újra és újra megköszönöm néktek, mert tudom, hogy most már soha senki nem veheti el tőlem.
2013 április
2. díj
