Réges-régen, a nagy főníciai birodalomban, élt egy gazdag kereskedő, akit Xalumbitilnak hívtak. Az öreg mesteri hévvel igazgatta, gyarapította birodalmát; kereskedő flottájával nyers drágaköveket, szőnyegeket, szőtteseket, illatszereket szállított a Földközi tenger medencéinek nagyvárosaiba, ahonnan ékszereket, nemes acélból készült fegyvereket, réz-bronz tárgyakat, gabonát és olivaolajat hozott magával. Az üzlet virágzott, de az öreg boldogságát beárnyékolta, hogy egyetlen fia – a húszéves, jó eszű, jó kiállású Arisztophán – a könyveket bújta, csillagászattal, matematikával foglalkozott, növényeket gyűjtögetett, szárítgatott, ragasztgatott albumaiba, és vajmi kevés érdeklődést mutatott a kereskedői pálya iránt.
Hiába kérte fiát minduntalan az öreg, hogy ugyan kísérje el már őt valamelyik útjára – az ifjú minden alkalommal szelíden kitért az invitálás elől.
– Nem lesz ez így jó! – dohogott az öreg. – a Szárnyas Istennőre esküszöm, hogy csillagászatból nem lehet megélni! Na jó, ez lesz az utolsó utam, hogy nélküle megyek, aztán visszatérve ráncbaszedem a fiút.
És így is lett: roskadásig rakatott egy nagy hajót áruval, és vitorlát bontott a távoli pun birodalom felé. Már Egyiptom felé közeledtek, mikor is különös dolog történt: egy delfin követte órák óta a hajót, hatalmas ugrásokkal ki-kiemelkedve a tengerből – a matrózok, bár sokszor láttak már ilyent, elgyönyörködtek a látványban – ámde egyszer túl közel kerülve a hajóhoz, az állat rosszul mérte fel a távolságot, és hatalmas szökkenéssel a fedélzetre zuhant. Gyönyörű, kékesfekete teste az öreg kereskedő lába előtt vonaglott.
– Ritka szép példány! – kiáltott fel elragadtatásában az öreg, aki amúgy is nagyon szerette a delfineket – de nézzétek csak a farkuszonyán ezt a nagy fehér négyszöget; istenemre, ilyent még nem láttam! – azzal a delfin fölé hajolt.
Ebben a pillanatban halk, füttyögésszerű, mégis érthető mondatfoszlány úszott át a vitorlák alatt:
– Öreg, segíts visszajutnom a tengerbe, … s megígérem, hogy a fiadból király lesz.
A kereskedő jó méter magasra ugrott döbbenetében, aztán megrázta a fejét:
– Méghogy beszélő delfin! – mormogta – átkozott napszúrás! – azzal egy vizes kendőt tekert a homloka köré és ismét az állat fölé hajolt:
– Na, figyelj csak ide, te fehérfarkú delfin! – suttogta – nem kell nekem semmilyen szemfényvesztés, nem kell nekem semmit ígérgetned, amúgy is visszasegítelek a tengerbe – azzal hat matrózával egy halászhálóba hengergették a delfint, felemelték a hajókorlátra és visszadobták a tengerbe. A pompás állat mégegyszer, utoljára kiemelkedett a vízből, éles füttyögő hang hagyta el a torkát, aztán fehér farkuszonyával szinte búcsút intve lemerült, és többé nem is látták.
Midőn a kereskedő a nagy hasznot hajtó út után hazatért, maga elé rendelte a fiát:
– Arisztophán! Megöregedtem, többé nem kelek útra. Családunk ősi mesterségét azonban folytatni kell, és ez a feladat – mint egyetlen fiamra – terád vár. Mostmár bizonyítanod kell: kapsz tőlem egy áruval megpakolt gyorsjárású hajót, elvitorlázol nyugatra, eladod a készletet, és legalább ezer arannyal jössz vissza.
Most még nem kell csereárukkal terhelt hajóval visszatérned; még nem kell adnod-venned, csereberélned; egyelőre arra vagyok kíváncsi, hogy képes vagy-e jó áron eladni a készletet, és az aranyakkal visszatérni házamba.
Így is lett: a hajó, mint óriási lepke, kibontotta selyemvitorláit és repült keresztül a nagy tengeren. Az út közepén azonban egy mór gályával találkoztak, melyből sírás és jajveszékelés hallatszott.
A fiatal kereskedő közelebb sodródott hajójával a gályához, és átkiáltva megkérdezte a mórok kapitányát:
– Ugyan, miféle sírás és zokogás ez a vitorlásodon?
– Rabokat szállítunk – válaszolta az. Foglyul ejtettük, és most vasra verve visszük őket idegen földre eladni. Ezért sírnak….de mi közöd neked ehhez?!
Megsajnálta az ifjú a szerencsétleneket és így szólt a kapitányhoz:
– Ne kóboroljatok piacról-piacra, adjátok el nekem a rabokat.
A kapitány – némi gondolkodás után – beleegyezett. Megalkudtak, hogy az ifjú átadja összes áruját a rabokért cserébe. A legközelebbi kikötőben a mór kalózok partra rakták a rabokat, átpakolták hajójukba az ifjú kereskedő áruját és továbbálltak. A legény levetette a rabok bilincseit, mindegyiktől megkérdezte, kicsoda és honnan való, majd szélnek eresztette őket, hogy térjenek vissza erőben-egészségben övéikhez. Csak két nő maradt a hajón: az egyik öregasszony volt, a másik gyönyörű, fiatal leány.
Kérdezte őket:
– Ti honnan valók vagytok? – és miért nem akartok innen elmenni?
Az öregasszony így válaszolt:
– Ez a lány király lánya, én meg a dajkája vagyok. Egy nap kimentünk sétálni a tenger mellé, ezek az átkozott hitetlenek meg elragadtak bennünket és vitorlásukra hurcoltak. Oly messzire kerültünk most otthonunktól, hogy nem tudjuk, hogyan térjünk vissza. Ha már egy jót tettél velünk, tegyél még egyet: vigyél minket magaddal, hogy ne bolyongjunk magunkban, mint a bűnös lelkek.
A legényt megragadta a lány szépsége, útközben megtapasztalta, hogy a lánynak nemcsak az arca szép, hanem a szíve is jó; megszerette a leányzót, és ott, még az úton feleségül vette. Nem volt káprázatos esküvő, de az apja árukészletéből megmentett, két gyémántberakásos, arany jegygyűrűvel mégis örök hűséget fogadtak egymásnak.
Apja, mikor meglátta, hogy fia üres kézzel tért haza, kérdezte, mi történt az árukkal. Az ifjú elmondta az igazságot: hogyan adott oda mindent, hogy segítsen a foglyul ejtetteken, és hogyan házasodott össze egy királylánnyal, aki nem tudott hazatérni.
Az apa összecsapta a kezét és felkiáltott:
– Szerencsétlen! Eltékozoltad vagyonom egyharmadát! Mindennek tetejében pedig házamba vezetsz két asszonyt, koldusszegényen…..
Így fortyogott, zsörtölődött az öreg, de végül is lenyelte haragját: mit tegyen, mit is lehetne tenni, hisz Arisztophán az egyetlen fia. Így aztán megrakatott még egy hajót áruval, és ismét a fiára bízta. Bár ne tette volna!
A fiú most egy csoport börtönre ítélt parasztot mentett meg, akik nem tudták megfizetni a királyi sarcot. A fiú eladta apja árukészletét, és az aranyakból kiváltotta a fizetésképtelen szerencsétleneket. Midőn ismét üres kézzel tért haza, az öreg éktelen haragra gerjedt:
– Te élhetetlen! Eltékozoltad immár vagyonom kétharmadát,… én többé semmit nem bízok rád! Kapsz tőlem egy üres hajót, és ezzel a két nőszeméllyel együtt azonnal elhagyod a házamat! Adok még száz aranyat, ami átsegít a kezdeti nehézségeken, de ide nyomorult csavargóként ne térj vissza! Te….te, csillagász! – hát most meglátod, hogyan boldogulsz apád nélkül…
Mit volt mit tenni? Az ifjú férj elvett egy aranyat az örökségéből, és kifaragtatta egy szobrászmesterrel szépséges felesége bronzképmását, – a mű olyan tökéletes lett, hogy a megszólalásig hasonlított a királylányra – és a domborművet a hajó orrára erősíttette.
– Vezess csillagom, hozd meg nekünk a jószerencsét! – ölelte meg asszonyát a férfi, és az arcmás felé mutatott. Aztán három matróz kíséretével útnak indultak ismeretlen partok felé.
Eleinte minden szerencsésen alakult, néhány nap múlva azonban szörnyű szél kerekedett, az ég beborult, és olyan sötét lett, hogy az ember nem tudhatta, nappal van-e, vagy éjszaka.
A tengerészek kikötötték a kormánykereket – maguk sem tudták, hogy merre hajózzanak – még a csillagok állásából sem tudták megállapítani, hol vannak. Hegyeknél magasabb hullámok emelkedtek, felkapták a hajót, aztán lehajították a mély hullámvölgyekbe, ismét magas, tajtékos hegyhátakra emelték őket – s így ment ez végtelenül, napokon keresztül. Az ifjú férj – az orkán legszörnyűbb óráiban – a fedélzeten segített a matrózoknak, mikor is egy gigászi erejű széllökés a tengerbe röpítette. A hajó megvadult paripaként száguldott tovább…. Arisztophánon senki sem segíthetett.
A hajó vakon hánykolódott ide-oda, s végül, mikor már mindenki feladta a reményt, s elbúcsúzott életétől, a vihar váratlanul elcsitult. Ezen a hajnalon a messzeségben ismeretlen föld tűnt fel. Törött árbóccal, darabokra tépett vitorlákkal sodródott be a hajó egy tengerparti város kikötőjébe. Ott a városlakók – köztük a király is kíséretével – a partra sereglettek. Nézte, nézte a király a hajó orrára erősített bronzképmást, sírva fakadt, felismerte egyetlen szülötte vonásait, és egy bárkával sietve a hajóhoz evezett. Lányát épségben találta, aki mindent elmesélt neki, s a történet végén keserves sírás közepette adta édesapja tudtára, hogy férje a tengerbe veszett.
Ám a fiatal férfi nem fulladt a vízbe. Utolsó erejével küszködött a hullámokkal, amikor érezte, hogy egy hatalmas, izmos test úszik a háta alá, felemeli a víz fölé, és szélsebesen úszni kezd vele egy, a tengerből kiemelkedő sziklacsoport felé.
Végül egy sziklákkal övezett lakatlan szigetecskén tért magához. Hosszú-hosszú ideig ez a földdarabka lett az otthona; csak azzal tudott táplálkozni, amit a tenger adott: halakkal, rákokkal, kagylókkal – mindent nyersen evett és egy kis forrásból ivott vizet. Naphosszat egy magas sziklán ült a szerencsétlen, és nézte a végtelen tengert, hátha megpillant egy hajóvitorlát. De bizony soha nem volt szerencséja; az egyetlen élőlény, akit látott, egy fehér farkú delfin volt, amelyik minden alkonyatkor feldobta magát előtte az öbölbeli szikláknál. Telt-múlt az idő, de a sziget környékén egyetlen lélek sem mutatkozott. Az ifjú ruhái elfoszlottak, a silány táplálkozástól lesoványodott, megfeketedett a tűző napsugaraktól, szakálla megnőtt…..s ahogy nézegette arcmását a forrás vizében, bizony alig ismert magára.
Ám egy reggel, ahogy felmászott a sziklára, a tengeren halászcsónakot vett észre. Egy ősz szakállú aggastyán ült benne. Az ifjú integetni és kiabálni kezdett örömében, mint egy bolond. A halász meghallotta és a közelébe evezett:
– Miért kiabálsz, fiam? – kérdezte.
– Szépen kérlek apó, vigyél el engem erről a szigetről lakott földre.
– Lehet róla szó. Csakhogy mit fizetsz érte?
– Jaj, nincs nekem semmim, csak ez az eljegyzési gyűrűm maradt meg. Ettől azonban soha meg nem válok… – tördelte kezét az ifjú.
– Na jó…!…de akkor írd alá, hogy egy év múlva átadod nekem felét annak, amid lesz. Itt a toll, tinta és a papír.
A legény szíves-örömest aláírta, aztán a halász megmarkolta az evezőket, és egy idegen föld partjához vitte az ifjút. A király veje és örököse pedig elindult mezítláb, szakállasan, éhesen-szomjasan az ismeretlen földön. Ment házról házra, faluról falura, városról városra. Könyörületes emberek megetették, egyik nadrágot adott neki, a másik inget. Ki tudja mennyi bolyongás után végre a székvárosban találta magát. Leült szegény a királyi kert sövénye mellé és – jobb híján – koldulni kezdett.
Egy idő után látja: nyílik a palota kapuja, s jön felé a király, oldalán szépséges lányával. Amint elhaladtak mellette, látván szánalmas külsejét, mindkettő hullatott neki néhány garast. Ám, amikor az ifjú kinyújtotta kezét, hogy a királylány adományát felvegye, az felismerte a koldus ujján elveszettnek hitt férje jegygyűrűjét. Azonmód letérdelt a koldus elé, és egy ideig vizsgálgatta az arcát, aztán férje nyakába borult, és ölelte-csókolta azt úgy, ahogy volt, rongyosan és mosdatlanul.
Az emberek köréjük sereglettek, mindenki, aki hallotta történetüket ámult-bámult, és határtalan volt az örömük. Lett is nagy ünneplés: a király elrendelte, mindenki díszítse fel házát tarka szőnyegekkel és virágokkal, öltse fel legszebb ruháját, így üdvözöljék az ifjú pár ismételt egymásra találását. S olyan mulatság kezdődött, hogy egy egész hétig tartott. Rá egy évre az öreg király meghalt, de halála előtt veje fejére hagyta koronáját. Igen, eltelt egy év, és íme, jöttek a szolgák és jelentették az ifjú királynak, hogy egy öreg halász érkezett a palota kapuja elé, és be szeretne jönni. Az öreg belépett, maghajolt és a király térdére helyezte azt a bizonyos papírost.
A király ráismert aláírására, felugrott, jobban megnézte a halászt, aztán felismervén hajdani megmentőjét, megölelte, és így szólt:
– Na, apó, ahogy látod, én közben király lettem, de szavamat vissza nem vonom. Ülj ide, és kezdjük meg az osztozást, ahogy megállapodtunk.
Jobb oldalára ültette az öreget és papírt hozatott. Először is a városokat kezdték elosztani.
– Ezt nekem, ezt neked – aztán a falvakat, erdőket, mezőket, folyókat, hegyeket, és minden mást, míg csak a kincstár utolsó aranyát is meg nem felezték. Mindent rávezettek a papírra – kinek mi a része.
Ekkor az öreg halász fogta a papírt, darabokra tépte, és így szólt:
– Felséges király! – sok boldogságot és hosszú uralkodást kívánok neked. Én egyszerű ember vagyok és már sokat éltem. Nincs szükségem nekem erre a nagy gazdagságra és hatalomra, elég nekem már néhány arasz föld sírnak és egy darab fehér vászon szemfedőnek. Azért jöttem, hogy emlékeztesselek a szavadra, és lássam, hogy midőn ilyen gazdag és hatalmas lettél, vajon megtartod-e, amit szegényen ígértél. Most megtudtam, hogy becsületes ember vagy és jó király leszel.
Így szólt az öreg és indulni készülődött. De az ifjú király nem engedte el, ott marasztalta a palotában, hogy velük éljen élete végéig, és mindenkor megszívlelte tanácsait. És mivel saját bőrén próbált ki oly sok gyötrelmet és nyomorúságot, bölcsen és nagylelkűen irányította birodalmát késő öregségéig.
Likes
Nincs hozzászólás