Huzella Péter sokoldalúsága nehezen fér rá egy névjegykártyára: Kossuth-díjas énekes, zeneszerző, előadóművész, szerkesztett és vezetett TV-ben gyermekműsort, játszik csapatban, és garabonciázik magányosan. Tavaly december óta a Fedél Nélkül 20 éves születésnapjának házigazdájaként is hivatkozhatunk rá. A dalnokvándort ültettem interjúasztalhoz.
Édesapád zeneszerző és karmester, édesanyád festőművész volt. Te építészként képzelted el a jövőt. A dalnokvándort mi vonzotta oda?
Nem voltam elég tehetséges a zenében, sőt, irodalomból is gyenge voltam. Apám viszont érezte, hogy van bennem zenei tehetség, kristálytisztán énekeltem, nagyon kreatív voltam, de lusta voltam a zongorázáshoz, és a kezem se volt olyan mozgékony. Anyámtól bár örököltem a rajzkészséget, de nem tudtam kifejezni magam általa, tehát igazi rajztehetség sem voltam. Azt mondtam magamban: keressünk valamit, ami az apámmal szembeni lázadásnak is eleget tesz, legyen tehát valami rajzolós téma, de akkor legyen építészet. Nagy épületeket, koncerttermet tervezni, ahol apám zenéje is megszólalhat! Szóval ez ilyen romantikus gondolat volt.
A Középület-Tervezőnél dolgoztál, őrzi emléktábla a neved valamely patinás épületen?
Azt azért nem, de három olyan épülethez is közöm van, amire nagyon büszke vagyok. A KÖZTI-ben mint szerkesztő dolgoztam, pontosan meg tudtam rajzolni bármit egy skicc után. Kiss Pista, aki apám halála után kvázi apapótlékom is volt, kisebb feladatokat önállóan rám bízott. A Miskolci Egyetem sportcsarnokának kommunális melléképületét önállóan terveztem meg földbe süllyesztve, ami azóta is áll. Vicces, mert most az uszoda főbejáratából kijőve pont ezt látod, a trafót meg a gázvezetékeket. Ott még a WC- és zuhanycsoportokat is én terveztem. A Budapest Sportcsarnok rajzolásában is közreműködtem. Rettenetesen büszke vagyok rá. Amikor leégett, elmentem Kiss Pistához, hogy Pista bátyám, azért ez életed főműve volt. Erre ő lelkesen: „Péterkém, ötszörösét bírta a tervezett tűzterhelésnek, ötször annyi idő után omlott csak össze! Ebből rengeteget tanul a szakma!”
Álltatok büszkén a romokon.
Gyakorlatilag igen.
’75-ben pályát módosítottál, 26 évesen Kaláka tag lettél, s tartott 20 évig. Hogy kezdődött?
A Kalákásokkal egy iskolába jártunk, a Móricz Zsigmond gimnáziumban Gryllus Danival egy padban ültünk. Az általánost ugyanitt jártuk, de apám, mivel nem értett egyet a gyerekek Kodály-módszer szerinti tanításával, engem a sima általánosba járatott és külön vettem szolfézs órákat, nekem meg vérzett a szívem 8 éven keresztül, mert a zeneisek mindig énekelve mentek el mellettem a folyosón. Gimiben már összekerültünk.
Negyvenesként lettél szabadúszó, új zenei vizekre evezve. Mi késztetett rá?
Engem nagyon érdekelt, hogy önállóan is megmutassam magam, ami már a Kaláka alatt is elkezdődött az 1992-es Túloldalon c. lemezzel, mely Zalán Tibor költővel máig tartó együttműködésünk első termése. Azt szerettem volna, hogy valaki kifejezetten nekem írjon számokat, Tiborral hetekig beszélgettünk, ezekből jött össze az első lemez. De a kilépésben nem csak a „hiúsági kérdés” játszott szerepet, hogy önmagam kicsit jobban megfogalmazzam, hanem Gryllus Dani a Kalákát nagyon egy személyben vezette, én pedig szerettem volna a nem zenei tevékenységből is jobban kivenni a részem, hogy legyünk egy nagyon jó vállalkozás, csináljuk együtt az üzletet is. A lemezborító legyen az egyikünk feladata, másikunk szervezze meg a jegyértékesítést, stb. Tehát az üzleti részében döntési jogunk nem volt. Az is igaz, hogy Kalákásként zavart, hogy a Zalán Tiboros önálló dolgaimat nem vette elég komolyan a közönség.
Pedig elég „komoly” dalaitok vannak. A közönség nem lendült át a váltáson?
Nem lendültek át ezen, teljesen új közönséget kellett meghódítani. Én úgy képzeltem, hogy van a Kaláka halmaz a hagyományos rajongóival, van a Zalán Tibor halmaz, akik a versek, ellenzékiség, vörösbor, nők szerelmesei, és a Rátonyi Robi rajongók, aki meg a jazzes hangzást és publikumot hozza – és ez a 3 halmaz majd összeadódik. De máshogy működnek a dolgok az életben, a három halmaz kivonódott: a jazzisták a folkos hangzástól tartottak, a Zalán olvasók a verseket könyvben érezték magukénak, a Kaláka-rajongók pedig Huzellát a csapatban szerették volna látni. Akkor sikerült nagyobb közönséget megnyerni, amikor ismét a gyerekeknek kezdtem el játszani.
Melyik közönség előtt érzed magad otthonosabban?
Nagyon szeretek közönség előtt játszani, élőben nem prekoncepcióim vannak, hanem élvezem, ahogy jászom. A stúdióban meg akarok felelni a nagy elődöknek, ott máig keresem a hangom. Élőben viszont nincs mese, megtalálom a hangot a legnehezebb közönséggel, pl. a kamaszokkal is. Bár a Kaláka után tudatosan nem akartam gyerekdalokat játszani, a közönség követelte, és ma már több a gyerekfellépésem, ami valóságos feltöltekezés. Gondolj bele, van 100-200 partnered, hogy te is gyerek lehess újra! Megkérdezhetem őket, hogyan viszonyulnak az élethez, és ez egy csoda. Nem lehetek unalmas, mert a gyerekek rögtön visszajeleznek; figyelem őket, és változom az igényeik szerint. Az érdeklődést eddig mindig megtartottam. A felnőtteknél manapság sokkal nehezebb, hogy hosszan koncentráljanak komoly, irodalmi színvonalú versekre. És akkor bizony előveszem a gyerekverseket.
Hogy éled meg most a függetlenséget? Garabonciás Péter milyen kedvvel garabonciázik?
Ha otthon „prüncögök” a gitáron, akkor boldog vagyok, ha el kell menni a világ végére, akkor vagyok a legboldogabb. Ha menni kell, bárhova elutazom, múltkor Sopronból mentem Aradra. Sokszor ingyen, mert a Kossuth-díj felelősség is. Ám nem csak a munka mennyiségére, hanem a minőségére is figyelni kell. Édesapám még Erkel-díjat sem kapott, pedig az ő teljesítményéhez képest az enyém nem mérhető. Nagyon élvezem a szabadságot, de nem könnyű. Ugyanakkor olyan „felelőtlen” gondolkodású ember vagyok, hogy pontosan tudom, hogy ahogy a keresztények mondják: „a Jóisten megsegít”. Mert csomószor már-már a katasztrófa szélén vagyok, aztán jön valami egész konkrét felkérés, telefon.
Milyen zenei elfoglaltságaid, terveid vannak?
Szívesen csinálnék gyerekrádiót, kidolgoztam egy műsortervet az egész művészeti spektrumra. Ma már az interneten tudnám elképzelni. Rengeteg zenével lehetne, segítségnyújtással, pszichológiai tanácsadással, akár éjszaka is. Azt még nem adtam föl, csak nem vagyok elég elszánt. Mert talán még jobban érdekel, hogy leülök a gitárhoz, és „prüncögök” rajta, ami úgy szétteríti a vágyaimat. De a műsorterv be van adva, csak épp évek óta válasz nélkül hever a MTVA-nál. Ez borzasztóan elkeserítő, de én nem vagyok elkeseredve. Addig is színházakban vannak gyermekdarabjaim, próbák, korrepetálások, önálló fellépések, a Neil Young Sétány formációban koncertezünk Rátóti Zoliékkal – nem unatkozom.
Úgy tudom, a zene szeretetét tanárként is próbáltad átadni.
Egy darabig az Igricképzőben tanítottam, akkor még ez teljesen gyerekcipőben volt, és elkezdtem szolfézst tanítani, gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Egy idő után viszont nem találtam a diákok között nyitottságot, érdeklődést. Én elkezdtem volna Tinódival, nézzük meg, honnan jön ez az egész, kell ez a nyitottság. De ha valaki rögtön AC/DC témákat akar, az másról szól. Fejlődni csak úgy lehet, ha az alapokat építjük.
Nem zavar, ha nem vagy divatos?
Ami nem divatos, az nem lesz poros. Örök érvényű dolgok, és itt nem csak a szerelemre lehet gondolni, hanem a hűség, a kitartás, a világ komolyan vétele. John Lennon dalai vagy Neil Young stílusa olyan emberekhez kötődik, akik még hittek abban, hogy egy dallal meg tudják változtatni a világot. Én ebben részt szerettem volna venni, és mennyire komikus ma már, amikor ma ezt gondolja magáról valaki. Nem időszerű a kinyilatkoztatás. Aki ebben hisz ma alkotóként, az komikusan hat.
Ez ellen öniróniával éltek, a legutóbbi lemezed, A konszolidáció nemzedéke c. CD-d Zalán Tiborral sem egy „megmondós” lemez, tele van játékossággal.
Az egy érdekes sztori, a versek és a dalok is a kiadás előtt vagy 10 évvel születtek, mégis aktuálisan hathat. Örülök, ha így hallod.
Akkor még mindig a zenében tudod leginkább kifejezni magad?
Meggyőződésem, hogy a zene a legmagasabb rendű emberi tevékenység. Nem azért, mert jobb, mint a matematika, festészet, stb. Én úgy gondolom, hogy van Isten, és ő leginkább a zenén keresztül tud velünk kapcsolatba lépni. Direktebben jön, közvetlenebb. Amikor már nem tud mit mondani az ember, akkor kezd el énekelni. Mint a falusi siratóasszonyok, vagy amikor állatira berúg valaki, jókedve csúcsán akkor is énekel. Amit ti csinátok a Fedél Nélkülnél, az terápia, a művészet így mindenkié. Akkor van baj, ha valaki tehetségtelen, de komolyan veszi magát, és kinyilatkoztat. A rossz művész visszaél azzal a nyelvvel, aminek azt hiszi, birtokában van.
A Fedél Nélkül rendezvényét nem elsősorban gitáros előadóművészként, hanem házigazdaként vállaltad. A Kossuth-díj felelőssége ez is?
Egyszerűen arról szól, hogy egy olyan karitatív tevékenységbe való bekapcsolódás volt, ami nem kamu. Keveset tudtam a lapról, de tudtam, hogy igazi, bele vannak vonva azok is, akikért zajlik. Ez elől nem lehet kitérni. Nem volt bennem kérdés. Amikor azon a hóviharos március 15-én fellépő ruhában egy tornateremben töltöttem az éjszakát századmagammal, ha már ott voltam, csináltam egy kis ünnepi műsort, s amikor most a település polgármestere visszahívott erre hivatkozva koncertezni, nem volt kérdés, hogy ingyen teszem, jó szívvel. Mert én is kaptam: amíg ott rekedtünk, a helyiek tejben-vajban fürösztöttek minket.
Természeti katasztrófáknál működik a szolidaritás…
Igen, ezt kéne átmenteni.
Köszönjük, hogy segítesz ebben, köszönöm az interjút!
