Egyik nap, mikor elmélyülten dolgoztam az íróasztalom mögött, sietve a feleségem nyitott be és ezt mondta:
-Egy furcsa ember van itt, és téged keres. Próbáltam elküldeni, de nem tágít és folyton csak azt hajtogatja, hogy veled kell beszélnie. Mégpedig okvetlenül!
-Nem mondta a nevét? Nem is mutatkozott be? -tudakolóztam, hátha közelebb kerülök a titokzatos idegen kilétéhez. Még az is megeshet, hogy névről ismerem. Gondoltam.
-Nem. Csak, mint már említettem, azt mondja, hogy sürgős és halasztást nem tűrő ügyről akar veled beszélni.
-Hát, akkor engedd be kérlek. Ha, olyan sürgős az a dolog, amiért felkeresett.. (?)
Kisvátatva, egy alacsony köpcös kis emberke lépett be. Az öltöny, amit viselt egy kissé szűknek tetszett és ez az ó divatú szemüvegével, még mulatságosan komikus figurává is varázsolta a nem különben, esetlen külsejét.
-Bocsánat. Elnézését kérem, hogy zavarom uram.
-Foglaljon helyet. Mi az a halaszthatatlanul fontos ügy, amiért felkeresett? –tudakolóztam. Leült és folytatta a mentegetőzést.
-Higgye el uram, zavarban vagyok kissé, hogy erre a látogatásra vállalkoztam, s csak így magára törtem az otthonában. De, okvetlenül beszélnem kell valakivel, és csak… csakis feltétlenül önnel… Nos. Összeszedtem minden bátorságomat… Nem is tudom, hogy hol is kezdjem a mondanivalómat…?
-Gondolom, az elején kellene.
-Attól tartok, mihelyt neki kezdek, majd azt hiszi rólam, hogy bolond, vagy őrült vagyok.
-Nem kizárt, de az attól függ, hogy mit mond.
-Hát, éppen ez az uram! A mondanivalóm, ami különös. De, kérem szépen. Ne higgye rólam egy pillanatig sem, hogy őrült volnék, hiszen én magam figyelmeztettem rá az imént, hogy meghökkentő dolgokat fogok majd mondani.
-Kezdjen csak hozzá bátran! –segítettem neki, hogy végre elkezdje azt, amiért felkeresett.
-Uram. Engedje meg, de én egy cseppet sem vagyok őrült. De úgy hiszem, annak látszhatom. Mint mindazok, akik többet elmélkednek bizonyos dolgokon, mint embertársaik. És csak valamivel, egy aprócska hajszállal jutottak túl az átlaggondolkodás határain. Hiszen ahogyan én észrevettem, ebben a világban, a mi világunkban, szinte senki sem gondolkodik. Akkor, hát mivel is foglalkoznak az emberek? A saját ügyes-bajos dolgaikkal, a karrierjükkel, a hobbijaikkal, s nem ritkán csak önmagukkal. Egyszóval, e rohanó világban csak a nyomorúságos életükkel. Élnek, halnak, gondolat nélkül. Teljes egészében felemészti őket a pénz utáni rohanás. Megöli őket a mindennapok gyötrelmes nyűge, melyet nap-napután magukkal kell cipelniük, amíg csak élnek. De, kérdem én. Ki az, aki gondolkodik? Szinte senki! Pardon. Ez így nem teljesen igaz! A karom mondani: – majdnem szinte senki! Bocsásson meg, de nagyon eltérek a tárgytól, ha így folytatom. Vagyis a mondanivalómtól, amiért ide jöttem. Máris rátérek.
-Idestova, már vagy tíz éve, hogy erre lakom. Jól tudom, nem ismer engem, de én nagyon is jól ismerem önt… Engem sohasem látni a közeli bevásárló központok kasszáinál, nagy ritkán csak a postán. Az ivókat sem járom. Igen zárkózott ember vagyok. Az időm javarészét a város melletti völgyben töltöm. Imádom a völgyet. Csendes és békés ott minden, akárcsak a madarak élete, ég és föld között. Olyan nyugodt és csendes ott minden. Ott a világ peremén. Néha úgy tűnik, hogy az idő is megszűnik létezni ott számomra, ha nem is tovább, de néhány pillanatra. Elnyúlok a virágokkal teli tisztáson a napsütésben, élvezem a levegő illatát, hallgatom a természet hangjait. A gondolataim hullámoznak ebben a tengernyi színben, illat óceánban… Megért engem?
-Teljesen. Igen, tökéletesen.
-Nem bánja, ha megkérdezek öntől valamit?
-Nem. Persze csak, tessék.
-Miként vélekedik ön arról, hogy vannak-e élőlények valahol egy tőlünk távoli világokban is? Más bolygókon? Valahol nagyon messze, valahol a végtelenségben?
-Minden bizonnyal. Igen, úgy hiszem, vannak. –vágtam rá habozás nélkül, mint akinek semmifajta kétségei sincsenek a létezés ijedtén megnyilvánulásai felöl.
Az emberke kitörő örömmel fogadta a választ, amit adtam kérdésére. Felpattanva viharos örömét alig palástolva, arcán derűs mosollyal díjazva huppant vissza a helyére és a lelkesedésétől nekibuzdulva folytatta:
-Hogy ez micsoda szerencse! El sem tudja képzelni, hogy milyen nagy öröm ez számomra uram! Végre megnyugodhatom. De, hogyan is kételkedhettem én önben?… Az aki nyitottan és értelmesen gondolkodik, az természetesnek tartja, hogy a végtelen térben lévő más égitesteken is vannak értelmes élőlények, civilizációk. Csak az együgyű ostobák hiszik azt, hogy a milliárdnyi fénylő égitestek, melyek körülvesznek bennünket a végeláthatatlanul nagy univerzumban, csak azért van, hogy ámulatba ejtsen bennünket, hozzá képest a porszemnél is kisebb halandókat. De kevesen látják meg azt a valóságot, hogy a mi naprendszerünk a mindenségben csupán néhány molekulányi rövid csillagzat élet. Semmi több. Nézzen fel az égre és lássa a tejutat! Ezt a csodálatos csillagóceánt, és gondoljon bele… gondoljon csak bele, hogy nekünk embereknek milyen nagy, szinte értelmünkkel felfoghatatlan végeláthatatlan csillagmező. És mégis, csupán egy aprócska pont az is ebben az irdatlan térben! Gondoljon erre öt percig, érezzen bele ebbe a gondolatba, és azonnal meg fogja tudni, hogy miért nem tudunk semmit. Miért nem látunk ebből szinte semmit, és hogy miért nem fogunk fel belőle semmit, amit oly nyilvánvalónak hiszünk mi emberek. Mégis azzal hitegetjük magunkat, hogy értjük, tudván-tudjuk azt a dolgot, amiről voltaképpen halvány sejtésünk sincs még. Gondoljon csak bele. Hogy megdöbbennénk, ha hírtelen valaki lerántaná a leplet, ha megmutatná és megmagyarázná nekünk ezt a titkot, ami ott leledzik a végtelenben, azt a határtalan sok életet ott túl a mi csillagzatunkon! De nem… most én is ostobának érzem magam. Egyszerűen fel sem foghatnánk mindazt, ami ott van, mert intelligenciánk formulái saját korlátai közé szorított búgócsigaként viselkedik, mely csak saját tengelye körül képes önmagát, ön-ön ciklusait fenntartani. Olyan korlátok közé szorult, akár az életünk. Meghatározott időre ide van láncolva ehhez a sárgolyóhoz, ahol élünk, és hordoz bennünket körbe és körbe, és újra meg újra. Látja milyen ostoba is az ember? Beleértve természetesen magamat is. Milyen szűk látókörű. Mindent a maga által felállított mércéhez viszonyít!
Igen. Ilyen az ember. Csak ennyi telik tőle, hogy a földet, mely az életet adta számára kíméletlenül kifossza, halálra ítélve ezzel önmagát is. Még csak nem is olyan régen kezdtük el döngetni a körülöttünk lévő világűr kapuit, holott a saját érdekünkben ezt már jó pár ezer évvel ezelőtt meg kellett volna tennünk mindahhoz, hogy túléljük saját pusztulásunkat, amit mi magunk okozunk saját magunknak. És ha csakugyan felsőbbrendű lények lennénk, akkor már az álmainkat is réges régen valóra kellett volna váltanunk, legyőzve minden körülöttünk lévő akadályt. De csak most kezdtünk el sejteni valamit abból, ami körülvesz bennünket. És itt nem csak a minket körülölelő végtelenségre gondolok. Hanem mindarra, ami itt van a közvetlen környezetünkben. Mindjárt megpróbálom elmagyarázni, hogy mire is gondolok voltaképpen. De előtte bátorkodom feltenni még egy kérdést. Egyet ért ön velem mindabban, amit most ez idáig elmondtam önnek?
-Igen. Hogyne.
-Ennek igazán örülök. Tulajdonképpen két dolgot szeretnék önnek elmondani. Íme az egyik:
-Kérem húnnya le a szemét és képzelje el, hogy ott messze keleten már pirkad, kettéhasítja az éjszakát a hajnal. A csillagok fényei elhalványodnak, mert sebesen közeledik egy új nap. Enyhe szellő kezd lengedezni, mely a víztükör felett imbolygatja a könnyű ködpárát. Lassan a nap hevétől feloszlik, a parton a hullámok lágy tajtékot vernek a sziklákon. Mozgásban van minden. Ugyanúgy, mint ahogy odakint a világűrben az izzó napok megszámlálhatatlan serege. Minden mozgásban van, minden változik az idők kezdete óta, s ez a folyamat örök, nem szakad meg soha, hanem tart az örökkévalóságig. És ez a kis világ melyet itt a földön láthatunk magunk körül, nem épp oly csodálatos, mint a naprendszerek a galaxisok végtelen sora a világmindenségben, ahová a képzeletünk szárnyán ellátogathatunk? Igaza volt Shillernek, a nagy német költőnek, amikor így szólt a csillagászokhoz: „Nem csupán az óriási méretekben, a végeláthatatlan térben rejtőzik a fenséges.”
Ma már nagyon jól tudjuk, hogy a földön a legkisebb testeket és parányi lényeket is milliárdnyi atom alkotja. Ezek az atomok csoportosulva, bizonyos rendszer szerint molekulákat alkotnak. Ám de, a molekulákat alkotó atomok a rendszeren belül irdatlan gyors, és ott nagy nyomáson állandó mozgásban vannak. Ez a mozgás öröktől fogva tartó és jelen van mindenhol. Úgy egy lábainknál heverő kődarabban is, mint egy fűszálban a réten, de még az ereinkben keringő vérben is. Tehát a lábainknál heverő kavicsokat és homokszemeket is ugyanilyen apró atomvilágok, atomnapok, körülöttük keringő részecskebolygók, atomvilágok milliárdjai alkotják. Képzelje el… Képzelje csak el uram, hogy mi a leges legkisebb baktériumnál is milliárdszorosan kisebbek vagyunk, és mondjuk egy fűszálban keringő atomnyi bolygón élünk. Igen valószínű ez esetben, hogy a fűszálban keringő atombolygónkról éppen ugyanolyan képet nyernénk, ha feltekintenénk az égre, mint mi itt, amikor a tejutat nézzük. Ott lent, ugyanolyan irdatlan távolságban elosztott keringő naprendszereket alkotnak. Az atombolygón lakó lény, valószínűleg csak a saját világát tartaná olyannak, mint ahogy mi tartjuk a miénket földlakók. Így mi, ahogyan ő is, csak a saját bolygóján tudja elképzelni az életet, más égitesteken nem. Ha el tudta képzelni mindazt, amit itt most elmondtam, láthatja, hogy a végtelen természetben nincs határ. Tehát, nem mondhatjuk, hogy itt kezdődik a parányi, és itt végződik a hatalmas. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a mi általunk látható tejút-csillagrendszerünk jelentősebb, mint akár egy homokszemben keringő atomvilág. Kérem, bátran szakítson félbe, ha untatnám.
-Nem. Kérem, folytassa csak nyugodtan tovább. Kezd érdekelni ez a dolog.
-A másik, amiről szólni szeretnék. –Fészkelődött egy kicsit a székében, majd így folytatta:
-Ó igen. Igaz csak egy példa, de mégis úgy vélem, hogy idevág… Mondja? Foglalkozott ön már a naprendszerünkkel? Azon belül is a Marssal?
-A Marssal?
-Igen, a Marssal.
-Miért pont a Marssal?
-Igen, vagy nem?
-Bizonyos értelemben, igen. Mármint, ha a tudományos érdeklődéseimet annak tekinthetjük. –válaszoltam.
-Mondhatnék róla önnek egy-két szót? Meg engedi?
-Persze. Szívesen meghallgatom.
-Hajlandó arra, hogy feltételezzük, ezen az égitesten egykor volt élet? Netán még ma is van?
-Természetesen. Számos jel mutat ebbe az irányba.
-Helyes. Akkor, tehát a marsbeli lény sokkalta régebbi kell hogy legyen, mint a földi, és az élet talán még manapság sem halt ki rajta teljes egészében. De, nagyon előre szaladtam a mondanivalómmal… Először arra szeretnék rávilágítani, persze csak elméletben, hogy a Marson volt valaha élet.
Ha ezt az égitestet innen a földről alaposabban megnézzük távcsövön keresztül, nagyjából szinte pontosan ugyanazt láthatjuk, mint azt az ott élt civilizáció láthatta a mi földünket onnan valaha, talán nem is olyan régen. Csak ott kisebbek voltak az óceánok és nagyobb szárazföldek ékelődhettek közéjük. Földrajzilag nagyon is változatos bolygó lehetett egykor, míg valamilyen természeti katasztrófa, vagy más egyéb számukra végzetes esemény nem végezhetett az ott lakókkal, a növény és állatvilággal. Ezen túlmenően, meglepő, de nagyon hasonlítanak a nappalok és az éjszakák változásai a miénkéhez. Egy marsi nap, huszonnégy órából és harminchét földi percből áll. Tehát az eltérés csupán harminchét perc. Vagyis, az ott élt lények ugyanúgy végezhették a napi tevékenységeiket, éppen ugyanúgy kelhettek és feküdhettek, mint mi itt a földön. Egykoron életre alkalmas légköre is volt, mert folyómedreket, kiszáradt tómedreket fedeztek fel rajta. Minden kétséget kizárva, tehát folyóvíznek is kellett lennie valaha a felszínén. Az északi és déli sarkokat hósapkák fedik, amely cáfolhatatlan bizonyítéka a víz jelenlétének. Pardon. A volt nagytömegű víz jelenlétének azon a bolygón. Aktív vulkanikus tevékenység is volt ott egykoron, erre utalnak az érintetlen vulkáni kürtők. Vagyis, a légkörrel is rendelkeznie kellett. Itt még, meg kell említenem a holdjainak a számát. Kettő. A Demiosz és a Phobosz. Tehát az akkori óceánjainak, tengereinek ár-apály tevékenységében is részt kellett hogy vegyenek. Ezeket összegezve, arra a következtetésre kell, hogy jussunk, hogy a marsi élet kialakulásának semmilyen akadálya sem volt.
-Már megbocsásson uram. –szóltam közbe.- De, ott a gravitáció sokkal kisebb, mint a mi földünkön…
-Igen. Igen. Számítottam erre az észrevételre. Mindjárt rátérek erre is. De előtte, hadd szabadjon feltennem egy újabb kérdést:
-Hallott ön már a híres Mars csatornákról? Amelyeket Schiaparelli fedezett fel még a XIX. Század vége felé?
-Persze hogy hallottam. Ki ne hallott volna róla.
-És a semmivel sem összetéveszthető gúla alakú objektumokról, a híres Mars arcról és egyéb mesterséges alakzatokról?
-Hogyne! Sokat olvastam is róluk.
-Jó! És most arra kérem nagy tisztelettel, hallgasson végig türelmesen, és nagy figyelemmel.
-Úgy lesz. –bólintottam rá.
-Nos. 1884-ben, amikor a Mars a legkisebb távolságba került szembe a szülőbolygónkkal, a földdel, Schiaparelli egy csomó egyenes és tört vonalakat fedezett fel, melyek kontinenseken át összekötik a Mars óceánjait. Mértanilag megrajzolt, véges-végig egyforma csatornahálózatot fedezett fel. Jelenlegi tudásunk szerint, ilyen, de még csak hasonló képződmények a természetben sehol sem fordulnak elő. Aztán ott van az előbb már említett gúla és a Mars arc, és még számosan sok más dolog, amelyek maguktól egyszerűen semmiféleképpen nem keletkezhettek. Íme egy csokorra való bizonyíték, hogy valamikor, igen is, értelmes élőlények lakhatták azt a bolygót. No persze, mindezt az asztal alá is söpörhetjük kedvünk szerint, ha nem veszünk, vagy nem akarunk tudomást venni a tudományunk által drekvarált tényekről. Pedig kellene! De akkor az ottani lényeknek, bizony, szárnyakkal kellett volna, hogy közlekedjenek.
-Ezt mire alapozza?
-A Mars átmérője, csaknem fele a földének. A felszíni gravitációja a földinek csupán 0,38 –szorosa. Vagyis, egy kilogramm víz, ott mindössze csak háromszázhetven grammot nyom. Továbbá a két holdjának a sebessége arra enged következtetni, hogy súlya a földünk súlyának a tízed része. Egészen pontosan, annak a 11% -a. Ebből az, az egyszerű következtetés vonható le, hogy a Marson mindennek csekélyebb volt, van, a súlya. Az életnek ott egészen másféle törvényszerűségekkel kellett, hogy kialakuljon. Másképpen kellett hogy alkalmazkodjon az ottani viszonyokhoz. Ezek az adottságok, feltételek minden bizonnyal kedvezhettek az ott élt szárnyas lényeknek. Ott repültek az egyik földrészről a másikra, szinte már-már testetlen lényként, és talán sokkal könnyebben el is szakadhattak tőle, mint mi emberek, akik csak a gépeink segítségével tudjuk legyőzni ezt az akadályt. Habár… Nos, uram képzelje el ezt az égitestet úgy, ahogyan számunkra ismeretlen, minden képzeletünket felülmúló növények és állatok népesítették be. Milyenek lehettek egykoron azok a lények, akik ott röpködtek, csodaszép városaik, üvegtornyaik, síkságaik felett az aranyló levegőben, akár az angyalok. Mit gondol? Talán, valóban ők voltak azok az angyalok, akik testetlenül ma is közöttünk járnak, vigyázzák minden lépésünket, s oly sokszor segítenek is rajtunk?…
Hírtelen elhallgatott, lehunyta a szemét, majd alig hallhatóan tovább folytatta:
-Ha eddig még nem, most már bizonyára majd őrültnek fog tartani, ha elmondom, hogy egyik este… azt hiszem, megláttam őket! Bizonyára tudja, hogy a nyárvégi csillaghullás időszakában vagyunk. Különösen tizennyolcadikáról, tizenkilencedikére virradó éjszaka figyelhető meg ez a csodás látvány az égbolton minden évben. Lehet, hogy ilyenkor, még ha mi nem is tudjuk, de egy széthasadt bolygó darabkái között haladunk el végtelen vándorlásunk folyamán. A völgyben néztem ezeket az aláhulló kis világokat, s olybá tűnt, mintha én magam is részei lettem volna mindezeknek. Úgy szitáltak az éjben, akár a tovaröppenő szentjánosbogarak a fák lombjai közt, feltűnve, újra, meg újra. Hírtelen a fejem felett egy áttetsző égitestet és repdeső szárnyakat pillantottam meg. De az is lehet, hogy csak sejtettem a szárnyakat az éjszaka bizonytalan homályában. Ez az égitest, aztán kacsázva, bukdácsolva repült cikk-cakkban akár egy sebzett beteg madár. Titokzatos zajjal keringett, úgy, mintha már nehezen kapna levegőt. Mintha haldokolna ott fent az éji égen. Így szisszenve tova a fejem felett, de most leginkább egy óriási kristálygömbre emlékeztetett. Benne elmosódott alakokat láttam, alig sejthetően. Nekem úgy tűnt, hogy már-már odavész valahol a dombok között, de nagy hírtelenséggel egy éles görbét leírva az utolsó pillanatban mégis megállapodott a tó víztükre fölött néhány méternyire. Úgy lebegett ott, mint valami égi tünemény, valami megmagyarázhatatlan de egyben csodás dolog. Majd, mint aki elunta a mókát, méltóságteljesen lassan alámerült az alatta lévő habokba…
Egyébként, rajtam kívül, többen is látták a városban ezt az attrakciót. Csak azt nem, hogy hová bújt el az angyalokkal teli gömb. Ezt csak én… csak én láttam. Igen, láttam azt az égi hajót, amelyet nem e világi lények irányítottak. Azt az űrhajót, melyet a messzi végtelenből érkezett. Bravúros mutatványaikat a géppel, fittyet hányva a fizika törvényeinek, és mércét állítva nekünk embereknek.
Majd ismét szava halk lett, nagy levegőt vett és folytatta:
-De az is megeshetett, hogy csak egy hulló csillagot láttam, ahogy magához ragadta a föld, és csakis azért, hogy így kedveskedjen nekünk földlakóknak ezzel a szemet és elmét megcsaladtató nem mindennapi tűzijátékával. Ha így volt, akkor én mégis csak egy bolygó kis világot láttam, amely pusztulásra ítéltetett…
Ennyit szerettem volna csupán elmondani önnek. Minden jót uram. Ne mondjon, kérem semmit. Csak gondolkodjék, csak gondolkodjék az elhangzottakon. És esetleg, ha úgy gondolja, írja meg egyszer… hátha mást is gondolkodásra késztet majd.
Azzal semmire sem várva felállt és elment. Döbbenten néztem utána, és azon gondolkodtam, vajon hová is siethetett el ilyen gyorsan. A tekintetem az órára tévedt. Este tíz is elmúlott már. Kint rég lement a nap is, így semmi kétségem nem maradt a felől, hogy hová is siethetett olyan nagyon. Azt hiszem visszament a völgybe, ahol a tó is van, oda abba a bolygó kis világába…
Likes
Nincs hozzászólás