Ki hinné, ki nem, volt egy pásztorbot a nagyvilágban, ami úgy csengett, mintha száz manócska csengetne, százhangú csengővel. Valami csodálatos hangja volt! S aki egyszer a hangját meghallotta, soha el nem felejtette.
A hétéves Ábris a falu kis pásztora volt. Édesapjával kora tavasztól, késő őszig legeltette a juhokat, fent a hegyekben. Volt egy kis kutyájuk úgy hívták, hogy Pamacs. Pamacs segített a juhok legeltetésében és egyben Ábris játszótársa is volt.
Egy reggelen elindult Ábris Pamaccsal a hegy csúcsára. A hegyek csúcsai még ködruhájukat viselték, s bizony ilyenkor hamar eltéved az erdőben ember is, állat is egyaránt. Ábris és Pamacs nagyon jól ismerték az erdő minden útját, hiszen kiskoruk óta mindég együtt voltak. Játékos jókedvvel vágtak neki az útnak, ahol egyszer Ábris, egyszer Pamacs rohant előre, egymást kergetve. Egyszer csak, amint Pamacs rohant előre, egy szakadék szélére ért. Megtorpant, megállt a nagy mélység láttán! Gondolt egyet, visszarohant Ábrishoz, elkapta bokáját és a földre rántotta. Pamacs! Pamacs! Kiáltott Ábris, de a kutyus keresztülfeküdt a lábán s nem engedte Ábrist felállni. Elkezdett ugatni és okos nézésével akarta mondani, kis gazdája ne rohanjon, mert nem messze onnan, veszély fenyegeti. Ábris megsimogatta bozontos fekete fejét kis kutyájának. Pamacs örömében, hogy gazdája megértette őt, kaparni kezdte a finom puha erdei földet. A gödör egyre mélyült. Ábris figyelte és már ő is odaguggolt a gödör széléhez, hogy Pamacsnak segítsen. Aztán Pamacs mind lejjebb dugta az orrát, majd vad csaholásba kezdett. Ábris is szaporán követte a kutyus mozdulatait, mert azt gondolta, Pamacs biztosa vakondokszagot érez, és meg akarja keresni földalatti folyosóját, hogy kicibálja a fekete, bársonyos bundájú kis állatott. De tévedtek! – mert Ábris keze egy kemény valamibe ütközött. Pamacs, állj meg! – itt nem vakondok lakik. Pamacs lehasalt, piros nyelve lihegve lógott a fáradtságtól, így hát pihent és várt.
Ábris felállt letisztította a földet Pamacs bozontos képéről, s aztán két tenyerébe fogta Pamacs fejét, és okosan magyarázni kezdett neki. – Pamacskám, találtunk valamit, gyere, hozzunk egy vastag faágat, és azzal kiemeljük, ami ott van a gödörben. – Mit gondolsz Pamacs, mit találtunk? Pamacs örömében rohangálni kezdett Ábris mellett, s megugatta még a csiga-bigát is, mely egy vastag fűszálon igyekezett valahová. Ábris megtalálta a vastag botot és nekilátott a kemény tárgy kiemeléséhez.
Pamacs segített, és folytatta a kaparást. – Itt kapard kis kutyám, mutatott Ábris egy helyre a gödörbe, mert érezte, hogy egy keskeny hosszú ládikó van a földbe elásva.
Ábris hiába erőlködött, nem bírt a ládikóval. Mérgében rávágott egy nagyot és a botja eltörött. Ekkor vette észre, hogy egy vasládikót rejt a föld. Ezt ő ugyan egyedül kiemelni nem tudja. Leguggolt hát a gödör szélére, karjára támasztotta fejét, hogy gondolkozzon. Pamacs viszont nem bírt jókedvével, oly erővel futott Ábris hátának, hogy az hasra esett és beletenyerelt a friss földkupacba. Pamacs most lesben állt és várta a hatást, hogy ezért a csínyért kikap-e kis gazdájától? Ábris nem bántotta, miért is bántotta volna, mikor igazi féltő jó barátok voltak. Ábris feltápászkodott, oda hívta Pamacsot és így szólt: – Jól figyelj! – Itt maradsz a gödör mellet, én hazaszaladok édesapámért, majd ő kiássa ezt a vasládikót, ami benne van, azon megosztozunk. A kutyus megértette és a gödör szélére hasalt, hosszú bozontos szőre mögül megértően pislogott Ábris felé.
Ábris felé igyekezett a völgybe és út közben a kezében maradt törött botjával, a bokrokat zörgette és a vidám rigófütyülésre füttyével felelt vissza.
Édesapám! Édesapám! Kiáltotta Ábris, amint messziről apját meglátta. Édesapja feljebb tolta kalapját, fütykös botjára támaszkodva, nevetve így szólt: – Na, mit találtál már megint, te hegykukac? Mert Ábris a szabadidejében, örökösen mászta a hegyeket Pamaccsal együtt.
Csak nem Pamaccsal van baj? Kérdezte aggódóan, mert látta, hogy a kutyus nem követi gazdáját.
Nem – nem, nincs baja – szólt kipirulva Ábris, és nagy izgalommal mondta el a történteket. Hej, az árgyílusát! Te gyerek! – Ha rátaláltál egy láda kincsre, vagy éppenséggel egy darab vasra.
És ha a király vagyona van benne? Édesapám? – Vagy tele van aranypénzzel? Akkor mit csinálunk?
Egyenlőre azt, hogy betereljük a juhokat a karámba, aztán majd felmegyünk, s megnézem én azt a csodaládát. A juhokra ki vigyáz addig? Hisz nincs itt Pamacs és a farkasok, ha észreveszik, akkor megtépik a nyájat. Ne félj! Ilyenkor nem jönnek ide, no meg feljebb élnek, a hegyek túloldalon. És a róka? Na, ne nyugtalankodj! Látom van gondod a nyájra, igazi juhász leszel, ha megnősz. Gyújtok tüzet, szórunk rá nedves falombot, az majd füstöl, s nem mer idejönni se róka, se farkas.
Mindent megcsináltak és végre elindultak kis hegyi ásójukkal a vállukon. Pamacs már messziről meghallotta az ismerős lépteket, s vidám csaholással eléjük szaladt.
Pamacskám, megvan még a ládikó? De meg ám! – Vakkantott nagyokat a kutyus.
Itt van, ni! – mutatott Ábris a gödörre. Ez valóban vasból van, mondta Ábris édesapja, amikor ásójával megböködte a ládikót.
Lássunk neki fiam, mi lesz a szerencsénk. Körbeásták, majd óvatosan kiemeltek egy hosszú rozsdás vasládikót. Még óvatosabban próbálták felnyitni a tetejét. Ábris izgalmában elkiáltotta magát, – vigyázzon kend édesapám, boszorkány van benne! Ábris édesapja, aki nem volt félős, hirtelen meglepődött és visszaengedte a láda fedelét. Ebben a pillanatban, halk csengőhang, száz változatban hallatszott a ládikóból. Majd lassan, ismét felemelték a fedelet. Igazán elcsodálkoztak, mikor a ládikóban nem kincset, nem is aranyat találtak, hanem egy egyszerű, fából faragott pásztorbotot.
Édesapja kiemelte, forgatta, nézegette, s nem értette, hogy milyen csengőhang is szólt a ládikóból.
Ekkor megszólalt Ábris: – had nézzem meg én is közelebbről édesapám!
Abban a pillanatban, ahogy Ábris megfogta, a pásztorbot elkezdett csilingelni, mintha száz manócska csengetne, százhangú csengővel. Jaj de gyönyörűen cseng, ez csodálatos! Édesapám, talán ez lenne az a csengő pásztorbot, amiről hallani a mesékben? Meglehet! Felelte az édesapja. Ugye az enyém lehet? – kérdezte Ábris. Édesapja megsimogatta Ábris fejecskéjét és így szólt: – kisfiam, szorgalmas, becsületes és szófogadó vagy, bebizonyítottad, az állatokra is van gondod. Megérdemled, hogy a pásztorbot a tiéd legyen!
Ráadásul ti találtátok, Pamaccsal. Ábris nagyon megörült, és megköszönte édesapjának, hogy ez a mesés kincs az övé lehet. És természetesen, Pamacsnak is, hogy megtalálta a csengő pásztorbotot. Hazafelé menet, egész úton gyönyörűen csengett a pásztorbot. Pamacs is boldogan futkározott, ugrándozott örömében. Ábris meg azon gondolkodott, hogy hogyan is jutalmazza meg Pamacsot, hiszen azt ígérte neki, hogy amit találnak, azon megosztoznak. Aztán magában úgy határozott, hogy Pamacs, a legfinomabb falatokat fogja kapni, ha hazaérnek. Ahogy távolodtak az erdőből, úgy halkult a pásztorbot csengése.
De ha csend van, és jól figyelsz, talán még te is hallhatod a pásztorbot halk csengését.
Ugye hallod? – mintha száz manócska csengetne, százhangú csengővel…
Likes
Nincs hozzászólás