Háy János írót, költőt talán nem is kell bemutatni a Fedél Nélkül rendszeres olvasóinak, hiszen aki ezt a lapot olvassa, kortárs irodalmat olvas, és akit érdekel a kortárs irodalom, más forrásokból is merít. Háy János tagja annak a zsűrinek, mely 2007 óta minden évben kiválasztja az esztendő legjobb alkotásait a lapunkhoz beérkező kéziratokból. Szerkesztője volt a Barrus Kiadó gondozásában megjelent Alkonyattól pirkadatig című kötetnek, mely folytatása az Alkonyzóna címen megjelent 2005-ös antológiának, melyekben hajléktalan szerzők műveit jelentette meg a kiadó.
– A pályád kezdetéről kérdezlek: hogyan jutott eszedbe, hogy író legyél?
– Negyedikes voltam, amikor írni kezdtem. Szerettem volna olyan verseket írni, melyek tetszenek a tanító néninek. Hátha emiatt majd jobban fog szeretni. De ez nem jött össze, mert a tanító nénit nem érdekelte, milyen verseket írok. Aztán ez az írogatás valahogy rajtam ragadt. Persze más dolgok is érdekeltek, szerettem volna régész lenni, rockzenész, de végül az írás maradt.
– Főleg színdarabokat, novellákat, verseket írsz?
– Először verseket írtam, az passzolt leginkább az életmódomhoz. A kamaszkorom elég mozgalmas volt. Hosszabb lélegzetű írásra nem lett volna időm. Állandóan mozgásban voltam. A próza kicsit később jött. Most már lenyugodtam, képes vagyok íróasztal mögött ülni hoszszabb időn át, mert a próza munkaigényes dolog, s részben türelem kérdése. Nem lehet fejben összedobni. Nincs mese: neki kell ülni. A színdarabírás jött legkésőbb. Kíváncsi voltam, hogyan lehet dialógusokban elmondani mindent, de a legfőbb ösztönző egy ösztöndíj volt, amit színdarabírásra kaptam. Én egyszerűen fogom fel a dolgokat, ha valamiért pénzt kapok, akkor azt meg kell csinálni. Így születtek az első színdarabjaim.
– Melyiket érzed a legsikeresebbnek?
– Ha az embernek van három gyereke, most melyikre mondja, hogy azt szereti legjobban? Mindegyik másként működik. A színdarab az, ami talán a legszélesebb közönséghez jut el, márha bemutatják. Ez az irodalmi műfajok közül a legkönyebben fogyasztható dolog. Ott azon az estén másfél, két óra alatt megkapja az ember az élményt, nem kell hozzá órákat a könyv mögött kuksolni.
Ezután jön rögtön a próza, főleg a regény. A regények jóval kedveltebbek, mint a versek. Valaha a magyar irodalomban a vers volt a csúcs. Költőnek lenni volt nagy szám, az írók második vonalnak számítottak. Most valahogy megfordult, az írónak lenni a nagy szám, s a költők mintha nem volnának annyira érdekesek.
– Meg lehet élni művészeti tevékenységből?
– Én hosszú éveken keresztül rendes hivatali munkát végeztem, igaz, irodalomközeli munkákat. Szerkesztő voltam könyvkiadóknál, hol itt, hol ott, mert nem volt elég az, amit írással kerestem. Most szabadúszó vagyok, lehet azt mondani, hogy nagy vonalakban az írásaim bevételeiből élek. De csak nagy vonalakban van így, mert közben egy csomó irodalom közeli tevékenységet is végzek. Adott esetben szerkesztek könyvet, ha erre felkérnek. Fellépek és beszélgetek emberekkel, hol velem beszélgetnek, hol én beszélgetek másokkal. Színházaknak is dolgozom, adott esetben szakmunkákat is elvégzek, mondjuk, adaptálok klasszikus műveket színpadra. Ebből a sok-sok mindenből jön össze a megélhetés. Nem mindig azt csinálom csak, amihez épp kedvem van, de mégis szabadfoglalkozású író vagyok. Magam osztom be az időmet és én döntöm el, milyen munkát vállalok el. Megélek. Persze nem úgy, mint egy bankfiú, de egy írónak nem is kell olyannak lennie, mint egy bankár. Ugyanakkor sokan is vagyunk a pályán, s kevesen olyanok, akiknek az írás megélhetést biztosít. Ha titeket, hajléktalan írókat nem is számollak bele, akkor is kétezer fölött van a regisztrált magyar írók száma. Ez ijesztő mennyiség. Kétezer ember nem tud megélni csak az írásból, bármennyire is szeretne. Még az aktívan jelenlevő szerzők nagyrészének is van polgári állása. Tanít, szerkeszt, újságot ír. De talán ez így van rendjén.
– Ha már említetted a fedél nélküli embereket, hadd kérdezzem meg, hogy a te életedben volt-e már olyan helyzet, amire azt mondtad, ez katasztrófa, itt a vég, nem is tudod, mihez kezdjél, hova fordulj?
– Volt. Elég régen. Akkor, még nem volt hajléktalan-probléma Magyarországon, tehát segítő szervezetek sem voltak. Hetvenes évek vége. Kötelező volt munkát vállalni. Ha nem volt melód lecsuktak közveszélyes munakakerülésért. Akkor volt, hogy nekem nem volt lakásom néhány hónapig. Össze-vissza laktam. Szóval van egy három, három és fél hónapos tapasztalatom gimnázium után, hogy milyen kivert kutyának lenni. Volt, hogy meghúztam magam barátoknál, ismerősöknél, de volt, hogy kint maradtam az utcán. Mindenféle variációt átélhettem. Persze ezt nem akarom összevetni azoknak az embereknek a sorsával, akik évekre utcára kerülnek, s a sorsukon alig tudnak korrigálni. Én még fiatal voltam, előttem állt az élet. Ugyanakkor mégiscsak maradandó élmény az, amikor az ember közel kerül az éhséghez és a hideghez. Nem fogja elfelejteni soha. Ekkor tanultam meg, mit jelent, ha a legevidensebb dolgok hiányoznak. Fázni kurva szar dolog, éhezni nagyon szar dolog. Minden figyelmed ezeknek az egyszerű dolgoknak a megszerzésére összpontosul. Amikor így élsz, akkor lehet biztosan megtapasztalni, hogy mi az élet alapvetése. Hozzá kell tegyem, hogy bár most nem így élek, az ember az élete folyamán bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy alapjaiban kérdőjeleződik meg az addigi élete. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy az utcára kerülsz, csak valahogy nem vagy otthon a saját bőrödben, s fingod nincs, hogy mit keresel ezen a világon. Hogy miképpen tudod ezt az egész életet végigcsinálni, van-e hozzá kedved, erőd, hangulatod. Sorolhatnám. De ezek nem rossz gondolatok. Ha ilyen nagy kérdőjelek nem lennének az életedben, ha nem lenne sok-sok esendőség benned, akkor nem tudnál olyan ember lenni, akit meg lehet szólítani. A megszólíthatóságunk az nem a tökéletességünkön keresztül megy, hanem a sérüléseinken, az esendőségeinken keresztül. Csak olyan emberrel tudsz beszélni, akin látod – bár lehet, hogy most fönn van – de a szemében látod, hogy tudja, ő is elbukhat, mint bárki más. Tudja, mi az élet. Az élet császáraival, akik nagyképűen vonulnak végig a világon, nem tudsz mit kezdeni, azok tökéletesek. A tökéletességgel nem lehet beszélni, tökéletesség az egy megmozdíthatatlan forma. Az nem változik, az nem módosul, annak nincsenek finom rezdülései. Finom rezdülései csak azoknak az embereknek vannak, akik tudják, mit jelent az, hogy szenvedni.
Olyan korban élünk, amikor a látszat nagyon fontos. Az emberek azt gondolják, olyan látszatot kell kelteniük, hogy nem szoronganak, nem félnek semmitől, mindenük rendben van. Van elég pénzük, príma lakásuk, férjük, feleségük, gyerekük. El akarjuk hitetni, hogy nagyon rendben van az életünk. Sőt, nagyon könnyeden, lazán tudunk élni. De ez merő csalás. Ahogy A tanú című filmben mondja Őze Lajos: „az élet nem habos torta, elvtársak”. Annak sem habos torta, aki nem az utcán éjszakázik, akinek rendben vannak a dolgai. Ez így is van rendjén. Akik azt hiszik, hogy mégiscsak habos torta, azokkal nekem nincs dolgom, mert nem tudják mit is jelent élni, nem tudják, ki is az a másik ember, nem tudják az alapkérdéseket feltenni, melyeket az ember mindennap feltesz magának, mondjuk csak azzal indít, hogy ki vagyok én, miért vagyok én.
– Van-e valami recept, vagy módszer arra, hogy az ember a nehéz helyzetekből kimásszon, vagy ezt mindenkinek magának kell megtalálnia?
– Nehéz helyzet és nehéz helyzet között különbség van. Egy házassági válság vagy egy munkahelyi válság nem ugyanaz, bár mindkettő nagyon nagy nehézségeket okozhat az ember életében. Hogy mi a módja a megoldásnak, milyen módon lehet ezt felülírni, erre én nem tudnék receptet mondani. Az biztos, hogy két dolog nagyon fontos: az élni akarás és a cselekvés. Én a cselekvés megszállottja vagyok. Azt gondolom, hogy az az ember, aki, ha nincs is kedve hozzá, de fel tud kelni és meg tud csinálni valamit, azon a napon, akkor az az ember képes változtatni az életén. A nagyapám sokszor mesélte, hogy a fogságban lehetett tudni, hogy az az ember, aki nem mosakszik, nem borotválkozik, az hamarosan el fog patkolni. Azzal, hogy nem rakja rendbe magát, lemond az életéről. Aki összeszedi magát és megpróbál akármilyen szar körülmények között élni, megpróbál egyfajta rendet belevinni az életébe, annak van esélye, hogy változtasson.
A magam számára mindig ezt mondom: cselekedni és tenni. Ha nem megy az írás, akkor elmosogatok, megszerelem, ami elromlott. Jövök-megyek, teszek-veszek. Valamit mindig csinálni kell. Az emberi lét számomra a cselekvés.
– Ha valaki mégsem képes cselekedni, akkor mit lehet tenni, hogy kimozdítsuk ebből az állapotból?
– Azt gondolom, vannak esetek, amikor szakemberre van szükség. Van olyan szint, amikor az ember nem tud önmagán segíteni. Voltam a közelében, besétáltam a pszichiátriára kamasz koromban, de amikor megláttam, hogy milyen sors vár rám, döntöttem: innen menekülni kell. A pszichiátriai osztály bele tud zavarni az őrületbe, tehát nem mindig az a kiút. De van, hogy csak ott tudnak segíteni rajtad. Én képes voltam magamon segíteni, tehát valójában nem voltam odavaló. De számtalan esetben nem lehet elkerülni a pszichológus, vagy pszichiáter segítségét. A társadalomnak természetesen van felelőssége abban, hogy azt az embert, aki kilátástalan helyzetbe kerül,valamilyen módon megtámogassa. Bár a társadalom azt nem tudja elvégezni, amit az egyes embernek kell megtennie. A társadalom pusztán ajánlatokat tud felmutatni, életút-lehetőségeket. De az úton járni, már magának az embernek kell. Most nem élünk túl szolidáris társadalomban. Érzékeled te is, hogy nálunk az ember az embernek nem segítője. Azt nem mondom, hogy a farkasa, nem törünk egymás életére, de nem is segítjük egymást. A társadalmat irányító elit is csak a középosztályig lát el, és a hárommillió nem középosztálybelit leszarja. Nemcsak a hajléktalanokra gondolok, hanem a szegény, nehezebb sorsú emberekre. Ezen jó volna változtatni. Sok ember nem tud kikeveredni az ócska és elviselhetetlen helyzetéből, mert nincsenek társadalmilag felkínált utak, amin el tudna indulni. Elvárások vannak: változtass a sorsodon. De hogyan? Hogyan tudok én egy nyírségi lepusztult roma közegből, ahol se oktatás nincs, se munkalehetőség, ahol már a szülők sem tudtak dolgozni, mert minden számukra elvállalható munkahely megszűnt. Úgy nőnek fel gyerekek, hogy közük nincs ahhoz a társadalmi rendhez, amiben élnek. Hogyan tudjak én egy ilyen közegből kiemelkedni? Mi az én utam? Ki mutat számomra irányt? Senki nem kínál utat. És ez a társadalom, főként a társadalmi elit felelőssége.
– Milyen elképzeléseid vannak a közelebb-távolabbi jövőre?
– Én nem vagyok egy nagy tervező, inkább a napi munkába feledkezek bele. Nem szoktam kigondolni, hogy ez legyen, vagy az legyen, azt gondolom, hogy az ember élje a mindennapjait normálisan, végezze el a munkáját és akkor eldől, hogy ez lesz, vagy az lesz.
Persze szeretnék írni, sokat szeretnék írni és jót szeretnék. Remélem, hogy ez sikerül is. Mást nem.
– Természetesen magamból indulok ki: én hónapokig szoktam dédelgetni magamban egy ötletet, aztán egyszer nekiülök és kidolgozom. Te hogy vagy ezzel?
– Változó. Van egy elég erős napi penzumom, amit meg kell csinálni. Írni vagyok kénytelen, mert mégiscsak ez az életem alapja, de ugyanakkor persze velem is van, hogy úgy érzem, valamit majd meg kell csinálni, ki kell dolgozni, de most nincs olyan állapotban benem az anyag vagy én nem vagyok olyan állapotban, hogy hozzá tudjak fogni. Én ilyenkor hagyni szoktam, hadd érlelődjön ez a téma. Amúgy a témák alapötletei általában szerények. Minden emberi történet tulajdonképpen tucattörténet. A saját sorsunk se különös, ha távolról nézzük. Olyanok vagyunk, mint bárki más. Csak attól más, hogy ezt a sorsot mi éljük. A tucattörténet is így válik írás közben egyedivé, személyessé. Egyszerre hordoz valami nagyon általánosat és tipikusat és egyszerre olyan, hogy mindenkihez személyesen tud hozzászólni.
– Negyedikes voltam, amikor írni kezdtem. Szerettem volna olyan verseket írni, melyek tetszenek a tanító néninek. Hátha emiatt majd jobban fog szeretni. De ez nem jött össze, mert a tanító nénit nem érdekelte, milyen verseket írok. Aztán ez az írogatás valahogy rajtam ragadt. Persze más dolgok is érdekeltek, szerettem volna régész lenni, rockzenész, de végül az írás maradt.
– Főleg színdarabokat, novellákat, verseket írsz?
– Először verseket írtam, az passzolt leginkább az életmódomhoz. A kamaszkorom elég mozgalmas volt. Hosszabb lélegzetű írásra nem lett volna időm. Állandóan mozgásban voltam. A próza kicsit később jött. Most már lenyugodtam, képes vagyok íróasztal mögött ülni hoszszabb időn át, mert a próza munkaigényes dolog, s részben türelem kérdése. Nem lehet fejben összedobni. Nincs mese: neki kell ülni. A színdarabírás jött legkésőbb. Kíváncsi voltam, hogyan lehet dialógusokban elmondani mindent, de a legfőbb ösztönző egy ösztöndíj volt, amit színdarabírásra kaptam. Én egyszerűen fogom fel a dolgokat, ha valamiért pénzt kapok, akkor azt meg kell csinálni. Így születtek az első színdarabjaim.
– Melyiket érzed a legsikeresebbnek?
– Ha az embernek van három gyereke, most melyikre mondja, hogy azt szereti legjobban? Mindegyik másként működik. A színdarab az, ami talán a legszélesebb közönséghez jut el, márha bemutatják. Ez az irodalmi műfajok közül a legkönyebben fogyasztható dolog. Ott azon az estén másfél, két óra alatt megkapja az ember az élményt, nem kell hozzá órákat a könyv mögött kuksolni.
Ezután jön rögtön a próza, főleg a regény. A regények jóval kedveltebbek, mint a versek. Valaha a magyar irodalomban a vers volt a csúcs. Költőnek lenni volt nagy szám, az írók második vonalnak számítottak. Most valahogy megfordult, az írónak lenni a nagy szám, s a költők mintha nem volnának annyira érdekesek.
– Meg lehet élni művészeti tevékenységből?
– Én hosszú éveken keresztül rendes hivatali munkát végeztem, igaz, irodalomközeli munkákat. Szerkesztő voltam könyvkiadóknál, hol itt, hol ott, mert nem volt elég az, amit írással kerestem. Most szabadúszó vagyok, lehet azt mondani, hogy nagy vonalakban az írásaim bevételeiből élek. De csak nagy vonalakban van így, mert közben egy csomó irodalom közeli tevékenységet is végzek. Adott esetben szerkesztek könyvet, ha erre felkérnek. Fellépek és beszélgetek emberekkel, hol velem beszélgetnek, hol én beszélgetek másokkal. Színházaknak is dolgozom, adott esetben szakmunkákat is elvégzek, mondjuk, adaptálok klasszikus műveket színpadra. Ebből a sok-sok mindenből jön össze a megélhetés. Nem mindig azt csinálom csak, amihez épp kedvem van, de mégis szabadfoglalkozású író vagyok. Magam osztom be az időmet és én döntöm el, milyen munkát vállalok el. Megélek. Persze nem úgy, mint egy bankfiú, de egy írónak nem is kell olyannak lennie, mint egy bankár. Ugyanakkor sokan is vagyunk a pályán, s kevesen olyanok, akiknek az írás megélhetést biztosít. Ha titeket, hajléktalan írókat nem is számollak bele, akkor is kétezer fölött van a regisztrált magyar írók száma. Ez ijesztő mennyiség. Kétezer ember nem tud megélni csak az írásból, bármennyire is szeretne. Még az aktívan jelenlevő szerzők nagyrészének is van polgári állása. Tanít, szerkeszt, újságot ír. De talán ez így van rendjén.
– Ha már említetted a fedél nélküli embereket, hadd kérdezzem meg, hogy a te életedben volt-e már olyan helyzet, amire azt mondtad, ez katasztrófa, itt a vég, nem is tudod, mihez kezdjél, hova fordulj?
– Volt. Elég régen. Akkor, még nem volt hajléktalan-probléma Magyarországon, tehát segítő szervezetek sem voltak. Hetvenes évek vége. Kötelező volt munkát vállalni. Ha nem volt melód lecsuktak közveszélyes munakakerülésért. Akkor volt, hogy nekem nem volt lakásom néhány hónapig. Össze-vissza laktam. Szóval van egy három, három és fél hónapos tapasztalatom gimnázium után, hogy milyen kivert kutyának lenni. Volt, hogy meghúztam magam barátoknál, ismerősöknél, de volt, hogy kint maradtam az utcán. Mindenféle variációt átélhettem. Persze ezt nem akarom összevetni azoknak az embereknek a sorsával, akik évekre utcára kerülnek, s a sorsukon alig tudnak korrigálni. Én még fiatal voltam, előttem állt az élet. Ugyanakkor mégiscsak maradandó élmény az, amikor az ember közel kerül az éhséghez és a hideghez. Nem fogja elfelejteni soha. Ekkor tanultam meg, mit jelent, ha a legevidensebb dolgok hiányoznak. Fázni kurva szar dolog, éhezni nagyon szar dolog. Minden figyelmed ezeknek az egyszerű dolgoknak a megszerzésére összpontosul. Amikor így élsz, akkor lehet biztosan megtapasztalni, hogy mi az élet alapvetése. Hozzá kell tegyem, hogy bár most nem így élek, az ember az élete folyamán bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy alapjaiban kérdőjeleződik meg az addigi élete. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy az utcára kerülsz, csak valahogy nem vagy otthon a saját bőrödben, s fingod nincs, hogy mit keresel ezen a világon. Hogy miképpen tudod ezt az egész életet végigcsinálni, van-e hozzá kedved, erőd, hangulatod. Sorolhatnám. De ezek nem rossz gondolatok. Ha ilyen nagy kérdőjelek nem lennének az életedben, ha nem lenne sok-sok esendőség benned, akkor nem tudnál olyan ember lenni, akit meg lehet szólítani. A megszólíthatóságunk az nem a tökéletességünkön keresztül megy, hanem a sérüléseinken, az esendőségeinken keresztül. Csak olyan emberrel tudsz beszélni, akin látod – bár lehet, hogy most fönn van – de a szemében látod, hogy tudja, ő is elbukhat, mint bárki más. Tudja, mi az élet. Az élet császáraival, akik nagyképűen vonulnak végig a világon, nem tudsz mit kezdeni, azok tökéletesek. A tökéletességgel nem lehet beszélni, tökéletesség az egy megmozdíthatatlan forma. Az nem változik, az nem módosul, annak nincsenek finom rezdülései. Finom rezdülései csak azoknak az embereknek vannak, akik tudják, mit jelent az, hogy szenvedni.
Olyan korban élünk, amikor a látszat nagyon fontos. Az emberek azt gondolják, olyan látszatot kell kelteniük, hogy nem szoronganak, nem félnek semmitől, mindenük rendben van. Van elég pénzük, príma lakásuk, férjük, feleségük, gyerekük. El akarjuk hitetni, hogy nagyon rendben van az életünk. Sőt, nagyon könnyeden, lazán tudunk élni. De ez merő csalás. Ahogy A tanú című filmben mondja Őze Lajos: „az élet nem habos torta, elvtársak”. Annak sem habos torta, aki nem az utcán éjszakázik, akinek rendben vannak a dolgai. Ez így is van rendjén. Akik azt hiszik, hogy mégiscsak habos torta, azokkal nekem nincs dolgom, mert nem tudják mit is jelent élni, nem tudják, ki is az a másik ember, nem tudják az alapkérdéseket feltenni, melyeket az ember mindennap feltesz magának, mondjuk csak azzal indít, hogy ki vagyok én, miért vagyok én.
– Van-e valami recept, vagy módszer arra, hogy az ember a nehéz helyzetekből kimásszon, vagy ezt mindenkinek magának kell megtalálnia?
– Nehéz helyzet és nehéz helyzet között különbség van. Egy házassági válság vagy egy munkahelyi válság nem ugyanaz, bár mindkettő nagyon nagy nehézségeket okozhat az ember életében. Hogy mi a módja a megoldásnak, milyen módon lehet ezt felülírni, erre én nem tudnék receptet mondani. Az biztos, hogy két dolog nagyon fontos: az élni akarás és a cselekvés. Én a cselekvés megszállottja vagyok. Azt gondolom, hogy az az ember, aki, ha nincs is kedve hozzá, de fel tud kelni és meg tud csinálni valamit, azon a napon, akkor az az ember képes változtatni az életén. A nagyapám sokszor mesélte, hogy a fogságban lehetett tudni, hogy az az ember, aki nem mosakszik, nem borotválkozik, az hamarosan el fog patkolni. Azzal, hogy nem rakja rendbe magát, lemond az életéről. Aki összeszedi magát és megpróbál akármilyen szar körülmények között élni, megpróbál egyfajta rendet belevinni az életébe, annak van esélye, hogy változtasson.
A magam számára mindig ezt mondom: cselekedni és tenni. Ha nem megy az írás, akkor elmosogatok, megszerelem, ami elromlott. Jövök-megyek, teszek-veszek. Valamit mindig csinálni kell. Az emberi lét számomra a cselekvés.
– Ha valaki mégsem képes cselekedni, akkor mit lehet tenni, hogy kimozdítsuk ebből az állapotból?
– Azt gondolom, vannak esetek, amikor szakemberre van szükség. Van olyan szint, amikor az ember nem tud önmagán segíteni. Voltam a közelében, besétáltam a pszichiátriára kamasz koromban, de amikor megláttam, hogy milyen sors vár rám, döntöttem: innen menekülni kell. A pszichiátriai osztály bele tud zavarni az őrületbe, tehát nem mindig az a kiút. De van, hogy csak ott tudnak segíteni rajtad. Én képes voltam magamon segíteni, tehát valójában nem voltam odavaló. De számtalan esetben nem lehet elkerülni a pszichológus, vagy pszichiáter segítségét. A társadalomnak természetesen van felelőssége abban, hogy azt az embert, aki kilátástalan helyzetbe kerül,valamilyen módon megtámogassa. Bár a társadalom azt nem tudja elvégezni, amit az egyes embernek kell megtennie. A társadalom pusztán ajánlatokat tud felmutatni, életút-lehetőségeket. De az úton járni, már magának az embernek kell. Most nem élünk túl szolidáris társadalomban. Érzékeled te is, hogy nálunk az ember az embernek nem segítője. Azt nem mondom, hogy a farkasa, nem törünk egymás életére, de nem is segítjük egymást. A társadalmat irányító elit is csak a középosztályig lát el, és a hárommillió nem középosztálybelit leszarja. Nemcsak a hajléktalanokra gondolok, hanem a szegény, nehezebb sorsú emberekre. Ezen jó volna változtatni. Sok ember nem tud kikeveredni az ócska és elviselhetetlen helyzetéből, mert nincsenek társadalmilag felkínált utak, amin el tudna indulni. Elvárások vannak: változtass a sorsodon. De hogyan? Hogyan tudok én egy nyírségi lepusztult roma közegből, ahol se oktatás nincs, se munkalehetőség, ahol már a szülők sem tudtak dolgozni, mert minden számukra elvállalható munkahely megszűnt. Úgy nőnek fel gyerekek, hogy közük nincs ahhoz a társadalmi rendhez, amiben élnek. Hogyan tudjak én egy ilyen közegből kiemelkedni? Mi az én utam? Ki mutat számomra irányt? Senki nem kínál utat. És ez a társadalom, főként a társadalmi elit felelőssége.
– Milyen elképzeléseid vannak a közelebb-távolabbi jövőre?
– Én nem vagyok egy nagy tervező, inkább a napi munkába feledkezek bele. Nem szoktam kigondolni, hogy ez legyen, vagy az legyen, azt gondolom, hogy az ember élje a mindennapjait normálisan, végezze el a munkáját és akkor eldől, hogy ez lesz, vagy az lesz.
Persze szeretnék írni, sokat szeretnék írni és jót szeretnék. Remélem, hogy ez sikerül is. Mást nem.
– Természetesen magamból indulok ki: én hónapokig szoktam dédelgetni magamban egy ötletet, aztán egyszer nekiülök és kidolgozom. Te hogy vagy ezzel?
– Változó. Van egy elég erős napi penzumom, amit meg kell csinálni. Írni vagyok kénytelen, mert mégiscsak ez az életem alapja, de ugyanakkor persze velem is van, hogy úgy érzem, valamit majd meg kell csinálni, ki kell dolgozni, de most nincs olyan állapotban benem az anyag vagy én nem vagyok olyan állapotban, hogy hozzá tudjak fogni. Én ilyenkor hagyni szoktam, hadd érlelődjön ez a téma. Amúgy a témák alapötletei általában szerények. Minden emberi történet tulajdonképpen tucattörténet. A saját sorsunk se különös, ha távolról nézzük. Olyanok vagyunk, mint bárki más. Csak attól más, hogy ezt a sorsot mi éljük. A tucattörténet is így válik írás közben egyedivé, személyessé. Egyszerre hordoz valami nagyon általánosat és tipikusat és egyszerre olyan, hogy mindenkihez személyesen tud hozzászólni.
Horváth Csilla (HO.CSI)
Az interjú az NCA támogatásával készült.
