2.3 Az első munkanapom
– folytatás előző számunkból –
Legalább két hete környékeztek bennünket a vásárlónk, hogy okvetlenül hívjuk fel őket, ha megérkeznek a nyugati termékek, mert nekik nagy szükségük van rá, és hálásak lesznek nekünk. Pontosan ezért döntöttünk úgy, hogy nem az Aranyfürt étterembe megyünk munka után, hanem a Gold Fassl sörözőbe, ahol működött egy nyilvános telefon.
Siettünk is, hogy ne túl későn csörgessük fel a kedves vásárlóinkat. Persze első dolgunk az volt, hogy kikértünk egy-egy korsó sört. Nekem már egy hónapja saját literes üvegkorsóm volt, melynek oldalán egy magyar címerbe az volt bevésve, hogy Skála Gyula. Tizenegy óra lett, mire felváltva mindenkit fel tudtunk hívni, hogy másnap reggel nyolc órára jöhet az általa megvásárolni kívánt készülékért. Senki nem haragudott meg azért, mert ilyen késői órában telefonáltunk neki. Mi pedig pár korsó sörrel és egy adag tatár bifsztekkel a hasunkba éjfélre haza is értünk.
Másnap reggel már hét óra előtt újra az áruház előtt szálltam le a villamosról. A főbejáratnál már legalább százan ácsorogtak a decemberi hideg reggelen, pedig afelső szintek pedig csak jó egy óra múlva nyitottak. A sorban álltak olyan emberek, akiknek előző este telefonáltam. Én feléjük mosolyogtam, ők pedig fejbólintással üdvözöltek. Felgyorsítottam a lépteimet. Gyorsan átöltöztem, majd a Grill étterembe siettem egy kávét és egy rumot meginni, a hosszú és fárasztó munka előtt. Nyitás előtt még gyorsan kihúztunk a raktárból három raklapnyi árut az osztályra, hogy minél kevesebbszer kelljen elrohanni az ötven méterre fekvő raktárig. Pontban nyolc óra két perckor futva érkeztek meg az első vásárlók. Az egész úgy nézett ki, mint egy tömeges futóverseny. A tapasztaltabbja a lépcsőház felől érkezett, mert az volt a rövidebb út. Mi összenéztünk, és egy pillanatra egymásra mosolyogtunk, de ez csak két másodpercig tartott, mert a tömeg a pulthoz érkezett. A vásárlók majdnem ránk nyomták a pultokat, és egyszerre kezdtek el beszélni. Alig értettem, amit hozzám szóltak. Egész nap járt a kezem és a szám. Folyamatosan tömeg állt a pult másik oldalán. Inkább csak felületesen magyaráztuk el a készülékek kezelési útmutatóját, hiszen a vásárlónak sem az volt fontos, hanem, hogy végre hazavihesse a szuper készüléket a karácsonyfa alá. Páran jelezték, hogy az előjegyzési listán vannak, ilyenkor szóltam a vezetőnek, aki kihúzta a nevüket a listáról. Én viszont inkább azokat vártam, akiknek előző nap telefonáltam. Jöttek is szép sorjában. Mindegyik ki is fejezte a háláját, amiért telefonáltam neki, méghozzá ropogós lila papirkákkal, melyen Ady Endre képe díszelgett. Különböző rafinériákat alkalmaztak a vásárlóim a pénz átadására. Egyesek a blokk alá helyezték, mikor átadták, mások a reggeli újságba, amit nekem hoztak ajándékba, de voltak fantáziaszegény vevőim is, akik mindenáron a pulton keresztül kívánták a köpeny zsebembe tuszkolni a papírpénzt. Piros kettesével küldött fel bennünket a személyzeti étterembe ebédelni tizenkét órától. Én önzetlenül vállaltam, hogy utoljára megyek, hiszen otthon már reggel hat előtt ettem két óriási szelet vajas-cukros kenyeret. Előttem Höri és Pimpi mentek fel ebédelni három óra tájban, visszatérve jelezték, már minden elfogyott. Ez engem ugyan nem zavart, amúgy sem a személyzeti étteremben terveztem ebédelni. Mikor sok pénzem volt, minden alkalommal a Grill étteremben étkeztem. Nem tudtam, hogy mennyi hálapénz gyűlt össze a különböző zsebeimben, ezért bementem a mosdóba – annak is a legbelső helyiségébe – megszámolni.
A zsebeimet kiforgatva kilencezer-hétszázharminc forintot számoltam össze, kétszázharminc forint már munkakezdéskor is a zsebemben volt. Szépen növekvő sorrendbe raktam a papírpénzt, majd a nadrágom farzsebébe helyeztem. A kézmosás után elindultam a személyzeti étkező felé, de az előtte lévő ajtónál beosontam a Grill étterem raktári folyosójára. Ott levettem a köpenyemet és az italraktárba helyeztem, ami egyben a főnök irodája is volt.
Gyula bácsi még a raktárban meghívott egy fél deci Vilmoskörte pálinkára, amit persze én utólag kifizettem. Megköszöntem az aperitifet, majd vettem egy frissensültet és egy üveg Radeberger sört. Az egész nem került kétszáz forintba, de én nagy lelkűen a pénztáros hölgynél hagytam a majdnem húsz forint visszajárót. Szerettek is ezért a dolgozók.
Leültem egy szabad asztalhoz, mely mellett az áruház igazgató-helyettese és a jogásza beszélgetett egy kávé mellett, de ekkor már nem szólt rám a kutya sem, hogy miért ott étkezem és fogyasztok alkoholos italt munkaidőben. Gyorsan befaltam az ebédet, és megittam a sört, majd siettem vissza az osztályra.
– folytatás a következő számban-
