512. szám Interjú

12 év, egy nagy család és a bevehetetlen vár – Komonyi Zoltán az Év Menhelyese 2013.

Szerző:

12 év, egy nagy család, és a „bevehetetlen vár”…
Az Év Menhelyese – 2013 díj nyertesével, Komonyi Zoltánnal beszélgettünk

2013-ban az év Menhelyese díjat Komonyi Zoli, a „Vajda3” Idősotthon és Éjjeli Menedékhelyének oszlopos tagja, kapta a kollégáktól, vele beszélgettem az alapítványnál eltöltött időről és a díjról.

Kezdjünk egy kis múltidézéssel. Mikor döntötted el, hogy szociális munkás leszel, és miért pont ezt választottad?
Igazából három olyan dolog volt, ami elindított a pályám felé. Két legmeghatározóbb élményem a munkásévek alatt, amivel az olvasmányaim során találkoztam; az egyik a Baader-Meinhof csoport, a (RAF első nemzedéke) akik a politikai tevékenység mellett szegény negyedekben is dolgoztak. Emellett sokszor bejártam a Nyíregyházi Főiskolára, ahol rendszeresen voltak előadások, egyik ilyen Ferge Zsuzsa volt, akinek ekkor ismerkedtem meg az írásaival. Ez adta a lökést, hogy nekem mindenképpen tanulnom kell. Ők az életemben végigkísértek, végigkísérnek mint példaképek. A harmadik fontos momentum pedig az volt, hogy a munkás évek alatt nagyon sok emberrel kapcsolatba kerültem, akikkel jól el tudtam beszélgetni a problémáikról.
Először 1996-ban jelentkeztem az ELTE szociálpolitika szakára, ahol kb. annyi pontot értem el, amennyi a katicabogárnak van… ezután 1 évet végigtanultam a munkám mellett – ekkor még lakatosként dolgoztam – majd újra beadtam a jelentkezésemet. Felvettek…, a kis  kalapács kihullott a kezemből. 1998-tól 2000-ig az ELTE Szociológiai Intézetébe jártam, majd átkerültünk az új épületbe. Nappali tagozat mellett éjjeli menedékhelyen vállaltam ügyeletet, és általában onnan mentem be az óráimra. Az első félévben azt hiszem 11 utóvizsgám volt, a végén már azt sem tudtam miből kell mennem és mi van meg, egy jó 3-as átlag sikerült. Következő félévben már 4,2-es volt az átlagom és ezt meg is tartottam. Az iskola és a tanáraim megerősítettek abban, hogy jól választottam. Szerettem az egyetemre járni, a kollégiumi évek pedig egész életemben bennem fognak maradni, kitörölhetetlen emlékként.
Mikor kezdtél el a Menhely Alapítványnál dolgozni?
2002. júniusában.
Miért pont a hajléktalan ellátás lett a te területed?
Ez abból adódott, hogy amikor Budapestre jöttem tanulni, akkor mindenképpen el kellett helyezkednem, és ezen a területen sikerült. Az első munkahelyem, amikor megérkeztem, a Dankó utcában volt, semmit nem tudtam a budapesti utcákról. Így megkerestem a Dankó utcát, ahol az utcában hölgyek álltak sorba és kérdezték, hogy nem érek-e rá (utcalányok).. szerettem, hogy mindig meglepetések értek. (nevet) Majd persze már 2-3 hónap múlva tudták, hogy ki vagyok, megismertek, köszöntek nekem.
Mit szól a környezeted ahhoz, amit csinálsz?
Igazából, ha munkáscsaládból jössz, akkor a környezeted nem örül annak, hogy tanulsz, de a szüleim örültek neki. A munkásosztály világába nem illik bele, hogy 38 évesen többet akarsz elérni, tanulni akarsz. Ezért én teljesen elszakadtam onnan, más az érdeklődési köröm.
Mit tekintesz sikernek a munkád során?
Azt például, ha valakin úgy tudsz segíteni ebben a szakmában, hogy az az ember úgy érzi, saját maga ért el valamit, ami kivezeti a hajléktalanságból, pl.: munkát talál, vagy lakhatási lehetőséget. Volt olyan, amikor megharagudtak rám emberek, mert egész egyszerűen ütköztettem őket a saját helyzetükkel, de végül talpra álltak. Haragudtak rám, de én mégis örültem, mert sikerült őket a normális kerékvágásba visszavezetni. Hálát ezért sohasem várok, nem is szeretem azt a szót, hogy hálásak a hajléktalan emberek, nem lehet úgy nekifogni ennek a szakmának, ha hálát várunk a segítségért. Aki ezt várja, az jobb, ha nem ezt csinálja, főleg nem hajléktalan ellátásban dolgozik.
Mi az, amit nem lehet megszokni?
Azt, amikor halállal találkozol. Azt nem lehet megszokni soha. Borzasztó, hogy emberek hűlnek ki már nemcsak az utcán, hanem a saját lakásukban is.
Min változtatnál, ha lehetne? Szerinted működhetne-e jobban az ellátórendszer?
Amit én látok, és hiányolok, hogy a szakma már nem tudja meghatározni, hogy kik is a hajléktalanok. Megjelentek a lakásukból kilakoltatott, vagy még a lakásában lakó, de már a rezsiköltségek fizetésével elmaradó, (víz, áram, gáz kikapcsolva) családok, akiknek az ellátására a hajléktalan ellátórendszer már abszolút nincs felkészülve.
A hajléktalanság és a magyarországi otthontalanság megoldására egyetlen-egy kulcsszó van: a bérlakások. Bérlakások, szociális bérlakások építése és a most üresen álló, önkormányzati lakások felújítása és kiosztása, ami kiegészülne egy családra, személyre lebontott lakhatási támogatással, feltétel nélküli alapjövedelemmel és szociális munkával. Mindehhez persze kellene lenni egy társadalmi megegyezésnek, békének.
Megbántad, hogy ezt a hivatást választottad magadnak?
Akit a szociális szakma vagy mások segítése inspirál, ott mindig van magánszál, ami erre vitte. Ez nálam is így volt…, az unokatestvérem még 1993-ban megfagyott Nyíregyházán. Nem bántam meg, hogy embereken segítek.
12 év hosszú idő egy szervezetnél… kialakult biztos egy kötődés az alapítvány felé. Miért jó Menhelyesnek lenni?
Ebben a „Vajdás” közösségben azért érzem jól magam, mert mikor idejöttem, körülbelül 2 – 3 hét elteltével úgy éreztem, mintha évek óta itt dolgoznék. Egyrészt szeretettel is fogadtak, másrészt pedig a Vajdának a Menhelyen belül is van egy sajátságos mentalitása, ez egy komplex ellátórendszer az alapítványon belül. Például az idősellátás itt lett a szívem csücske, ezért választottam második szakmámnak, hivatásomnak a szociálgerontológiát.
Azt szeretem még, hogy itt nem maradsz egyedül, nem csak abban merül ki a munka, hogy bent találkozunk, hanem napi szinten el tudjuk érni egymást. Ez vonatkozik a Menhely többi egységére is, mindenkivel jóban vagyok. A Vajdán igazából összefutnak a szálak, a Krízisautóval, a Práteres utcás autóval, a Kürt utcával és természetesen a Diszpécser szolgálattal. A Menhelynél nem lehetsz csak te egyedül, mint szociális munkás, hanem szükség van a kollégákra is.
Melyik a legkedvesebb vagy legemlékezetesebb történet, ami az itt töltött idő alatt a munka során megesett veled?
Van egy vicces történet, ami nagyon abszurd az egyik Vajdás ügyeletemben történt, évekkel ezelőtt meg is írtam.   Tudod, vannak hősök, akik úgy tekintenek a Vajdára, mint egy várra, és félrészegen meg kell próbálni bevenni ezt a várat. Meg van a várúr (én), aki nem engedi be. Szóval az ügyeletemben egyik nyáron, kora este egyszer csak azt látom, hogy a nyitott ablakon keresztül becsúsztatnak egy gerendát. Először bejött egy méter, majd két méter, mire kinézek és látom, hogy az ember ezt az utcáról próbálja betolni. A két méter után szóltam, hogy talán nem kellene, de az ember tolta tovább. Ekkor megfogtam és elkezdtem behúzni, akkor éreztem, hogy húzná vissza, de nem tudta… behúztam ameddig tudtam, kb. hat méternyit, egészen a mosdó ajtóig. Az ember meg már csüngött a gerenda végén nem ért le a lába, így kicsit megmozgattam, kénytelen volt elengedni, ezután megköszöntem neki a törekvést.
Sokat beszélgettünk az ellátásról, a Menhelyről, ismerlek, mint kollégát… de mit lehet tudni Komonyi Zoliról, mint magánemberről?
A magánéletem igyekszem elszakítani a munkámtól.
Mi az ami ki tud kapcsolni a munkából?
Pihentet, ha például van időm olvasni, nekem az a kikapcsolódás.
Hogyan tervezed a jövőt, van-e valami közeli célkitűzés?
Ami még hiányzik az életemből, hogy megtanuljak egy nyelvet, ebben az évben mindenképpen azt tervezem, hogy elkezdek tanulni angolul.
Ha már jövő, ha már tervek… kanyarodjunk vissza kicsit a közelmúlthoz. Az apropója, ami elindította a beszélgetést, hogy te lettél az Év Menhelyese. Számítottál rá? Mit jelent ez neked?
A meglepetést az okozta, hogy általában meg szoktam sejteni dolgokat, de ezt nem sejtettem. Jó érzés volt, de egyben felkavaró is, eszembe jutott róla kollégánk, Felkai Béla, aki ezt a díjat először kapta a Menhelynél. Miután megkaptam a díjat, egy óra múlva beszélgettem Béla feleségével, és azt a munkát, amit ebben az évben végeztem, – amiért a díjat kaptam, azt az ő emlékének szerettem volna ajánlani. Szerintem ő is ugyanúgy tekintett az alapítványra, mint én, mint egy közösségre, egy családra, ahova tartozol.
Az Év Menhelyese díjhoz kapcsolódik egy utazás is, így adódik a kérdés: miért éppen Belfast?
Régi vágyam volt eljutni Írországba, Észak-Írországba, így valószínűleg a repülőjegyet júniusban fel is fogom használni. Két várost mindenképpen meg fogok látogatni.  Dublinba fogok érkezni, majd onnan busszal Derrybe megyek. Derry városa, az ír ellenállást fejezi ki Anglia iránt, itt történt 1972. január 30.-án az angol hadsereg és a tüntetők közötti összecsapás, ahol 14 fegyvertelen civil meghalt és további 15 ember megsebesült, az esemény „Bloody Sunday” (véres vasárnap) néven vonult be a történelembe. Ennek helyszínére szeretnék ellátogatni, majd pedig Belfastba, az Ír-sziget második legnagyobb városába, amely a katolikusok fellegvárának számít, és szimbóluma annak a harcnak, amely Észak-Írországot Írország elszakíthatatlan részének tartja.

Kapcsolódó írások