Hiánycikk kereskedelem
1. rész – A szakma újszülöttje
A pénz félelme
A hiánycikk kereskedelmet megelőzte a világháború utáni feketepiac. Akkor még az alapvető, létfontosságú árucikkeket is az értékének a többszöröséért lehetett csak megkapni. Egy évtizeddel később a mezőgazdaság és az ipar előállított minden szükséges alapvető árucikket, így a kereskedelemben már csak a luxuscikkeket kellett pult alól vásárolni csúszópénzért, vagy külföldről behozni, esetleg az I.K.A.-ban – én Intershopnak vagy dolláros boltnak ismertem – valutáért megvenni. Ezek az árúk persze a fejlettebb országokban köznapos használati cikkeknek számítottak. Én ennek a korszaknak a kellős közepén lettem kereskedelmi tanuló, majd eladó. Ennek az időszaknak az élményeiről, furcsaságairól és saját tapasztalásaimról írok ebben a sorozatban.
A Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola harmadik osztályában műszaki áruismeret gyakorlására a KERAVILL vállalat legnagyobb egységébe kerültem tanulónak, a Kossuth Lajos utca Petőfi Sándor utca sarkára. Szerettünk ott dolgozni az osztálytársaimmal együtt, mert kedvesek voltak a vezetők és az eladók egyaránt. Persze az első pár nap nem volt éppen a legkellemesebb, hiszen csak takarítottunk és elemeket pakoltunk.
A Karácsony közeledtével azonban egyre több áru érkezett. A sok televíziót, rádiót, magnót és lemezjátszót már nem bírták elhelyezni a raktárakba. A raktáros betegsége miatt szinte csak mi – tanulók – maradtunk az áru elpakolására. Levettem a köpenyemet, és elkezdtem a plafon magasságáig rakni az árufajtákat az osztálytársaim segítségével. Igaz, így csak mi, „hegymászók” bírtuk levenni az árut, de legalább elfért minden. Ezért meg is dicsértek bennünket, habár így az egyikünknek mindig a raktárban kellett tartózkodnia.
Ezután én a hanglemez-osztályra kerültem, mivel a többiek jobban értettek a műszaki termékekhez, ugyanis nekem se magnóm, se lemezjátszóm nem volt otthon, így gyakorlatlanabb voltam náluk. Persze legtöbbet a vásárlók figyelésével töltöttem az időt, nehogy fizetés nélkül vigyenek haza karácsonyi ajándékot. A kedves, fiatal főnöknőm megszerettette velem a komolyzenét is – igaz már az általánosban is jártam a Zeneakadémiára – a könnyű zene mellett.
Decemberben a tanulókat is megkérték, hogy menjünk be ezüst és aranyvasárnap dolgozni, mert pár eladó betegségei miatt nehezen bírják a többiek az ünnepi fogalmat. Egyedül én vállaltam a pluszmunkát, mert nagyon nagy szükségem volt a pénzre.
Az ezüstvasárnapi munka is nagyon fárasztó volt, de egy héttel később még két eladó megfázott, így két nyugdíjas helyettesítette őket. A hanglemezeket négy-ötösével vásárolták, amiket ki is akartak próbáltatni. Ez lett az én feladatom egész napra. Kicsomagoltam a hanglemezt, megmutattam, hogy nem sérült, majd visszacsomagoltam. Egy életre elment a kedvem a hanglemezek csomagolásától. A zárórára teljesen kifáradtam, és alig vártam, hogy hazamehessek. Az öltözőben azonban kopogás zavarta meg az átöltözésemet.
Az igazgatónő kopogtatott. Felvettem még a télikabátomat, nehogy visszahívjon dolgozni, majd kinyitottam az ajtót.
– Tudom Gyula, hogy nagyon fáradt, de csak te maradtál egyedül férfi az áruházban – kezdte, amitől nekem máris balsejtelmű érzéseim születtek. – Az áruház történelmében ma először érte el a bevétel az egymillió forintot. Klári néni – egy nyugdíjas pénztárosnő – ezt a rengeteg pénzt egyedül nem viheti a postára, bármilyen közel is van – kezdett kiugrani a bokor a nyúlból. Szeretném, ha elkísérnéd, és utána mehetsz is haza! Elvállalod? – kérdezte alázatos hangon.
Pár másodpercig gondolkodóba estem. Egymillió forinttal mászkálni a sötét utcákon nagy felelősség. Milyen jól jönne nekem annyi pénz. Megoldaná egy időre a gondomat.
– Természetesen ezt külön meghálálom anyagiakban is – tette hozzá nyomatékosan az igazgatónő.
– Persze, hogy elkísérem Klári nénit – feleltem nemcsak a honorárium reményében. Felmentünk az irodába, ahol már számolták a bankjegyeket.
– Rögtön készen leszünk – szólt a főpénztárosnő egy pillanatra felnézve a papírjairól, amikor észlelte az érkezésünket.
Még öt percet kellett várnunk Klárikával, mire sikerült az összes bankjegyet betuszkolni egy sötét reklámszatyorba. Izgató volt nézni a rengeteg sokszínű papírpénzt.
– Indulhatnak, Klárika – szólt a főpénztáros, miközben már vette is fel a télikabátját, ugyanis nagyon sietett haza a pár hónapos kislányához.
– Gyula, te vidd a szatyort! Mégis csak jobban áll egy ilyen szép szál legény kezében – utasított az igazgatónő, miközben valamit becsúsztatott a télikabátom zsebébe.
Átvettem a pénzt, és elindultunk a kijárat felé.
– Sok szerencsét, és kevés sorbaállást kívánok – búcsúzott el az igazgatónő, aki már szintén télikabátban várta az áruház zárását. – Holnap reggel találkozunk.
Kiléptünk a sötét Petőfi Sándor utcába. A lábam azonnal elkezdett remegni a félelemtől. A háromszáz méteres út alatt végig szorosan mentem Klári néni mellett a járdán. Állandóan a járókelőket kémleltem, melyik jön rá, hogy mit szállítok, és támad meg a sok pénzért.
A szívem egészen a postáig a torkomban dobogott. Klári néni is felsóhajtott, mikor beléptünk a kapun. A hosszú sorokat meglátva azonban mindketten kedvetlenné váltunk. Ekkor értettem meg, hogy miért bennünket küldtek el a postára a pénzzel. Háromnegyed órát álltunk sorban türelmetlenül. Minden közeli üzlet aranyvasárnapi csúcsbevételét este hét óra után hozták az alkalmazottak. Már csak pár perc volt hátra a postahivatal nyitvatartásából, mikor sorra kerültünk. A postáskisasszony majdnem elsírta magát, mikor meglátta a rengeteg bankjegyet.
– Jézus Mária, ezt a sok pénzt most hozták? – kérdezte elhűlve.
– Nem kisasszony, már majdnem egy órája itt állunk a sorban – válaszolta fásultan Klári néni.
Több szó nem is esett közöttük. A kisasszony inkább segítséget kért egy kolléganőjétől, így tíz perc alatt megszámolták a bankjegyeket, és ellenőrizték az elszámolásra írt számokkal. Záróra után tíz perccel végeztünk. Már egyetlen ügyfél sem tartózkodott a postahivatalban rajtunk kívül. A majdnem egy óra alatt megizzadtam a meleg helyiségben hiába vettem le a télikabátomat. A torkom is kiszáradt a melegtől és az idegességtől.
Megkönnyebbülve léptünk ki a postaépület kapuján. Nemcsak a pénz felelősségétől, de a munkától is megszabadultunk végre. Gyorsan elköszöntünk, mivel teljesen eltérő irányban laktunk, de mindketten siettünk már haza.
Alig tettem meg pár lépést egyedül, mikor a kezeimet a hideg elől a télikabátom zsebeibe dugtam. Csak ekkor kaptam észbe, hogy az indulás előtt az igazgatónő egy papírt csúsztatott a zsebembe. Az első utcai lámpánál elővettem és megtekintettem. Egy száz forintos bankjegy piroslott a kezemben.
Örömömben azonnal körülnéztem az utcán, hogy hol találom a legközelebbi vendéglátó egységet. Egy sarki preszszót fedeztem fel a Kossuth Lajos utcában. A közeli mozilátogatók ültek bent leginkább. Szomjas, fáradt, fázós, dühös és boldog voltam, ezért úgy gondoltam megérdemlek egy felest. Ráadásul pénzem is volt, méghozzá egy havi ösztöndíjamnak a fele. Leültem egy sarki asztalkához, és rendeltem egy deciliter rumot és egy üveg sört.
Aztán rendeltem még egy kanyart, majd még egyet, aztán hétfőn délben, az ágyamban ébredtem.
Epilógus
Remélem senkit nem bántottam meg egyik történetemmel sem. Nem kívántam pellengérre állítani sem személyeket, sem kereskedelmi egységeket. Csupán az életem érdekesebb eseményeit szeretném megismertetni ismerőseimmel és az ismeretlen utókorral.
Nekem kellemes élményeim vannak erről a korról, habár ez idő alatt sülylyedtem le az alkoholizmus legmélyebb gödrébe. Annyira másképpen működött ez a kor, hogy az iskolát, ahol tanultam a kereskedelem csínját-bínját idén megszüntették, az első munkahelyemet pedig tavaly tették egyenlővé a föld színével. Talán ezért is lehetnek érdekesek ezek a történetek.
