Sztárinterjú

Beck Zoli – 30Y

By

Zenész, egyetemi oktató, saját elmondása alapján „Beck Zoli”, alkotó, aki megkérdőjelezi az evidens tudást, kérdéseket tesz fel és zavart kelt. Mesél társadalmi nézőpontokról, szeretetről, gyűlöletről és az eszköztelenség érzéséről.

„Az oroszlán gyengesége a nyulak bátorsága”

Interjú Beck Zolival

Fedél Nélkül 2019. szeptember 19. 657. szám

A Pécsi Tudományegyetem Romológia és Nevelésszociológia Tanszékének adjunktusaként mit gondolsz a roma integrációról?

Ez egy piszok nehéz ügy! A romológiát vagy romani studies-t inkább olyan diskurzusnak látom, amelyik nem a romákról, cigányokról, hanem a róluk való beszédről állít valamit. Ez pedig azt is jelenti, hogy inkább a nem-romák elbeszéléseit faggatja: hogyan hozzák létre saját roma képeiket, és ezeket hogyan ismerjük fel mondjuk a társadalmi nyilvánosságban. Számomra az integrációs folyamatok is innen értelmezhetők, amiként a társadalomban aktivált gyűlölet irányai és intenzitása is…

Ennek – mármint a társadalmi léptékű gyűlöletnek – mi lehet az oka?

Valószínűleg a társadalmi szolidaritás kialakulásához évtizedek kellenek, míg a gyűlölet pillanatok alatt teremtődik. Amellett, hogy a társadalom ebben a tekintetben nagyon könnyen befolyásolható, azt is érdemes tudni: a szolidaritás kifejezése jóval strukturáltabb társadalmi tevékenységek sokasága, megismerésre, a másik megismerésére tett erőfeszítéseket feltételez. A gyűlölet egyszerű érzelmi struktúrára épít, és valójában semmi köze ahhoz, akire irányul: nincs vele dolga a gyűlölködőnek, legtöbbször nem is találkozik gyűlölete tárgyával.   Ennek a megértése is a feladatunk – és nem csupán tudományos szempontból: a rasszista gondolatokat megfogalmazó embert nem ellenségként értelmezem, az nagy hiba volna. Azt képzelem, a helyes stratégia valami olyasmi, amikor beszédbe elegyedünk, amikor meg akarjuk érteni azokat a motivációkat, félelmeket, szorongásokat, melyek miatt valaki egyszer csak ezt a gyűlöletet artikulálja, és azt rávetíti valamilyen csoportra vagy annak tagjaira. Szóval dolgunk van ezzel, nem lehet a válaszunk egyszerűen annyi, hogy a kirekesztő akarat irányán vagy tárgyán változtatunk. Ugyanakkor azok, akik erre a gyűlöletre építenek hatalmat, karriert, jelenlétet – tehát tudatosan bánnak a gyűlölettel, valóban gonosz emberek, mert egyszerre teszik tönkre saját érdekeiktől vezérelve a gyűlölködőt  és a gyűlöltet, egyszerűbben fogalmazva: az embert.

Erős párhuzamot érzek a fent tárgyalt probléma és a hajléktalanság között.

Nem értek a hajléktalanellátáshoz, nem tudok rá tudományos választ adni, csak azt tudom mondani, minden pillanatban, amikor hajléktalanokkal találkozom, az első reflexem, hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem tudhatjuk, hogy mi történik akkor, amikor elvesztjük stabilnak hitt élethelyzetünket és a legalapvetőbb szükségletek megteremtése 24 órás munkává válik. Akinek van fedél a feje felett, annak nem kell azon gondolkozni, hogy mit tegyen, amikor esik az eső, vagy megéhezik vagy eljutna egyik pontból a másikba. Ezért talán fel sem tűnik, hogy milyen problémákkal néz szembe valaki, akinek nincs fedél a feje felett. Fogalmunk sincs, hogyan értelmeznénk önmagunkat ebben az alapszükségletekért vívott harcban, épp emiatt nem lehet bennünk ítélet! A társadalmi szolidaritás alapja az egyes ember empátiája, szóval nem a megragadhatatlan társadalom, hanem az egyes ember felől érdemes elgondolni a viszonyulásokat, szituációkat. Azt hiszem, az új lemezünk is erről beszél: „Ha igaz, hogy jó az ember akkor semmi nincsen a helyén.”

Mit tanítasz a hallgatóknak?

Zavart keltek, ez a legfontosabb dolog, amit tehetek. A hallgatóknak gyakran idézek Karl-Otto Apel nagyszerű kötetéből, amit Weiss János professzor fordított magyarra. A szerző azt írja: „Nem tekintem a filozófiát magától értendődnek, csak azért, mert szerepel az egyetemeink előadásjegyzékében.” A zavarkeltés szükségszerű célja eljutni a biztosnak hitt tudás felülvizsgálatáig: amit tudásnak vélünk, lehet, hogy tényleges ismeret, lehet, hogy megszokás, szelektív észlelés vagy csak sztereotípia. Konkrétabban pedig: kortárs cigány, roma irodalommal, kortárs képzőművészettel, tudományelméleti és tudománytörténeti paradigmákkal foglalkozunk a különböző kurzusokon. Alighanem a műalkotások interpretációin keresztül tudjuk feltenni a magunkra vonatkozó kérdéseket is.

Van olyan magasztos cél, melynek érdekében eszközként tekintesz a művészetre?

Nem gondolom, hogy a dal egy kalapács, ami dárdává formálja az alaktalan vasat. De, ha esszenciálisan kell megragadnom, hogy mi az, amit a 30Y képvisel, azt mondom, hogy a szeretetet állítja szembe a gyűlölettel. Ez lehet magasztos, lehet patetikus, de igazán egyiknek se érdemes kódolni. Egy dal csak akkor képes üzemelni a fejemben, amikor igaznak hallom. Igaznak hallani pedig a kétségeimet tudom, a színpadon nem a magabiztosságból táplálkozom, hanem a kétségeimből, meg merem mutatni, hogy nem vagyok erős. A kétség, a gyengeségeink megmutatása bátorság, azt jelenti, bízom benned. Az erő fitogtatása gyáva dolog – bizalmatlanságot jelez, elfedést, csalást. Nem akarok erősnek látszani, más dolgom van: igazat állítani – „az oroszlán gyengesége a nyulak bátorsága.”

Nehezebb volt vidéki zenekarként érvényesülni?

Nézd, az első stúdióalbumunk 2006-ban jelent meg, a zenekar 2000-ben jött létre. Egy vidéki zenekarnak törekednie kell arra, hogy minél előbb elhagyja azt a várostáblát, ahol van, hiszen ott nincs elég lehetőség és ez egy olyan kihívás, amit nem élnek át a budapesti zenekarok, így megfordítanám a kérdést. Szerintem épp a fővárosi zenekarok indulnak hátrányból, azok, akik számára könnyebben elérhetőek a nagyobb klubok. A mi zenekarunk esetében az a nehézség, amit a távolság okozott, előnnyé vált. Az összes deficit hajtóerő, egészen addig, amíg van mit hajtani.

Általában előbb ismernek zenészként, csak aztán oktatóként. Hol a szűk keresztmetszet?

Az elköteleződésem mértéke ugyanaz, az eszköztár az, ami különbözik. A zenélés kreatív alkotói folyamat, amiben létrehozunk egy zenei hangokból álló nyelvileg megformált világot, amit a sajátomként ismernek fel mások és magam is, amit Beck Zolinak neveznek el – köztük én is. Viszont nem eshetek egybe ezzel a fenoménnal, nekem az a dolgom, hogy viszonyuljak hozzá. A Nemzedék nélküli ember, amit októbertől játszom Budapesten, egy fiú története: felkínálja a lehetőséget az azonosulásra és az azonosításra velem, hiszen benne vannak az elmúlt tizenkilenc év dalai, a történeteim, de azért mégsem állítanám, hogy az a fiú én vagyok.

Ha Beck Zolit kritika éri, hogy fogadod?

Közösségben alkotok és nem egyedül: a kritikát is ez a közösség fogadja, értelmezi és dolgozza fel. Zenekar alatt ráadásul nemcsak azt a négy embert értem, akik a színpadon állnak, hanem azokat is, akik velünk dolgoznak, de kevésbé láthatóak: technikusokat, menedzsereket, grafikust. Általában figyelek a kritikákra – bár azért klasszikus értelemben a popzenéhez nem nagyon kapcsolódik konzekvens kritikai újságírás, egy-két szerzőt leszámítva. Nekik pedig hálás vagyok, hogy gondolkodnak arról, amit csinálunk.

Nemrég a FEZEN Fesztiválon telt ház előtt egy váratlan probléma nagy gondot okozott, mégis végigcsináltátok a koncertet. Mi történt?

Rajtunk kívülálló okokból lehetetlenné vált koncertezni, nem volt elég áram a színpadon, egymás után hallgattak el a hangszerek. Szóval a koncertet így nem lehetett megcsinálni, de az is világos volt a számunkra, hogy nem hagyhatjuk cserben az embereket. Ezért egy akusztikus gitárral a kezemben lementünk a színpadról és játszani kezdtünk, mint az utcazenészek. Szóval kísérletet tettünk arra, hogy a hiányt alkotó lehetőségként értelmezzük. Nagyszerű élmény volt nekünk és a közönségnek is, azt hiszem.

Tehát tudod, hogy milyen a nélkülözés kényszerében újragondolni valamit?

Mondhatjuk, hogy van összefüggés a koncerten tapasztalt eszköztelenség érzése és a fedél nélküli lét között, de azért utóbbi esetében sokkal nagyobb a tét, szóval semmiképpen nem állítanám ezt a két ügyet párhuzamba. Ilyen értelemben nekünk lényegesen egyszerűbb dolgunk volt, mert mi csak egy ideiglenes eszköztelenséget tapasztaltunk meg, ráadásul úgy, hogy a tematizáló erő a mi kezünkben van, meghozhatjuk a döntéseinket, és azokat érvényesíteni is tudjuk. Ezzel szemben hajléktalannak lenni a kiszorulást jelenti, a saját sorsunk, életünk felelős kontrolljából való kimaradást, ahol az átmenetiség lesz az állandóság: szóval ebből kilépni embert próbáló feladat, amivel mindannyiunknak dolga van, ezzel együtt pedig tényleges felelősségünk is.

Werner Nikolett

fotó: Csanádi Gábor

 

You may also like