Sztárinterjú

Madarász Éva

By

Annak ellenére, hogy az ember ragaszkodik valamely gyermeki vágyához, amitől még évekkel később is nehéz elvonatkoztatni, hiszen egyértelmű, hogy neki azon az úton kell elindulnia… ez idővel megváltozhat. Meg lehet tartani az alap elképzelést, de mindig van mit kiszínezni magunk körül ezen kívül is. És így mindig mozgásban maradunk. Madarász Évával beszélgettünk.

„Képtelen vagyok a boldogtalanságra”

Madarász Évával beszélgettünk

Fedél Nélkül 2019. július 11. 652. szám

Édesanya, feleség és színésznő is vagy. Mi az, ami dominál a hétköznapokban?

Mikor kicsi voltam, színésznő akartam lenni, ovis koromtól már nem is volt más opció. Otthon a kertben játszottunk és rendeztünk előadásokat más gyerekekkel az utcából. Aztán a Madách Gimnáziumba jártam, ahol működött a Thália színjátszó szakkör, aminek része voltam, ezután pedig egyértelmű volt, hogy a Színművészetire jelentkezem. Ráadásul akkoriban a magyar OKTV-m is remekül sikerült, mehettem volna magyar szakra egyetemre, de nem az érdekelt.

Szóval határozott voltál a pályaválasztást illetően. Hogy sikerült a felvételi?

Nem vettek fel. Ezután elmentem az akkori Nemzeti, most már Pesti Magyar Színház stúdiójába, Gór Nagy Mária színitanodájában is tanultam, aztán a Népszínháznál is eltöltöttem egy évet, jártuk az országot, az nem is volt az életem közepe. Sok volt az utazás, és azt hiszem fiatal is voltam még akkor, belecsöppenni egy ilyen társulatba.

Végül hol sikerült „megállapodni”?

Gór Nagy Marinál játszottuk a Grease-t, akkor kaptam meg a színészminősítést a kamarától. Játszottam a Nemzetiben, a Thália Színházban, az Arany János Színházban, aztán a Budapesti Kamara Színházhoz szerződtem, és nagyon hosszan ott voltam. Szóval volt lehetőségem játszani, mégha ezek nem is voltak olyan „igazi” sikerek.

Aztán színésznőből anyává értél…

Igen. Megszületett a kisfiam, az első, és akkor egy kicsit átváltozott a világ.

Aztán megismerted a férjedet, Epres Attilát. Hogyan?

Bizony. 13 éve élünk együtt. Szinkronizáltunk egy olyan sorozatot, amit egyikünk sem akart elvállalni, aztán meg mégis. Majd két évvel azután, hogy megismerkedtünk és összeházasodtunk, megszületett Marci fiunk.

Aki, ha jól tudom, szülei nyomdokaiba lépve szintén színészi pályát tervez?

Igen, Marci egy nagyon érzékeny kisfiú, úgy látszik, hogy a művészetek felé húzódik, baromi könnyen tanul. Október környékén volt egyfajta mélyrepülés nála az iskolában, nem jött ki jól a társaival. Úgy éreztem, hogy kell neki egy olyan közeg, ahol jobban érezheti magát, vagy ami inkább az övé, és akkor teljesen véletlenül jött szembe, hogy a Pesti Magyarban keresnek gyerekszereplőket a Legyetek jók, ha tudtok című előadáshoz, így Marci belekerült ebbe. Állatira élvezi azóta is, jövő héten éppen Csíkszeredára megyünk. Nagyon jól érzi magát, és érdekes módon itt a gyerekekkel nincs konfliktusa, valószínűleg hasonló lelkialkatúak, tudod, azért érzékenyebb gyerek, aki effelé akar menni.

Művészcsaládba született, két színész gyermekeként. Bennetek az nem félelem, hogy ő is ezt a pályát szeretné választani?

Figyelj, az ember ilyenkor azt mondja a gyerekének, mi azt szoktuk mondani, hogy csak akkor legyél színész, ha más nem lehetsz. Ha más nincs a lelkedben csak ez, akkor kell erre a pályára menni. Ha van más is, akkor lehet, hogy az sokkal szerencsésebb. De mivel mindkét gyerekem beszélgetve növekszik, úgyis az lesz, amit ők találnak ki. Maximum én meg tudok mutatni egy utat, ami szerintem jó, de aztán lehet, hogy szerinte nem az lesz a jó.

Ez olyan típusú szülőkre vall, akik hagyják kibontakozni a gyerekek saját elképzeléseit.

Igen. Úgy szoktuk mondani, hogy nálunk van demokrácia, egy bizonyos fokig.

Pár éve láthattunk utoljára színpadon. Mi történt azóta?

Egy régi barátom szerint én nagyon szerencsés ember vagyok, azt mondta, nekem azért jó, mert én képtelen vagyok a boldogtalanságra. És tulajdonképpen, amikor az ember nagyon szarul érzi magát, akkor is erre gondolok, próbálom ehhez tartani magam. Nem szeretek rosszul lenni. Akkor találok magamnak valamit, amitől jól vagyok. Most például egy ifjúsági regényt kezdtem el írni.

Első próbálkozás és máris egy regény? Le a kalappal. Szabad tudni miről szól?

Igen. Hosszan gondolkodtam, hogy ezt meg kéne írnom, majd amikor az első rész után felálltam az asztaltól, azt mondtam magamnak, hogy hülye vagyok, amiért eddig nem ezt csináltam, mert nagyon nagy örömet szerzett.

Vannak egyéb projektek is?

Baromi sok mindent szoktam csinálni, de annak kapcsán, hogy a Fedél Nélkül számára készül az interjú, gondoltam, mesélek egy szoborról. Van egy  Timothy Schmalz nevű kanadai művész, ő készítette a Hajléktalan Jézus (Homeless Jesus) nevű szobrot, s az egy olyan szobor, amiből most már nyolc darab van a világon. Nem tudom, hogy melyik város volt az első megrendelő, de mindenesetre van egy Rómában is, amit a Pápa megáldott. Ez egy padon fekvő ember, akinek nem látszik az arca, csak a lába lóg ki.

Hol találkoztál a szoborral?

Rómában láttam, és annyira megfogott, hogy ara gondoltam, hozok egyet Magyarországra is. Összebeszéltem egy régi barátommal, Bruckner Zoltánnal, és elkezdtünk keresgélni, hogy ki tudna mögénk állni ebben. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat mögénk állt, majd hosszan leveleztünk az alkotóval, aki nagyon lelkes volt és akarta is, hogy Budapestnek is legyen egy ilyen szobra. Tavaly májusban meg is érkezett a szobor, Erdő Péter bíboros pedig megáldotta. Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok vallásos, semmilyen vallási indíttatásom nem volt ehhez az egészhez. Inkább az motivált, hogy a hajléktalanságra terelje a figyelmet.

Hol lesz majd látható?

Hát Budapesten nagy az ellenállás a szobor iránt, egyelőre nincs helye. A Horváth Mihály téren van egy templom, akinek a papja megvendégeli a hajléktalanokat húsvétkor és karácsonykor, ő mondta, hogy a templom előtt van egy terület, ami még az egyházé, oda kiállíthatnánk. Próbálkoztunk ott is, ahol a máltaiak központja van, de a polgármester azt mondta, hogy szó sem lehet róla, a kerület nem emel szobrot a hajléktalanoknak.

És akkor most hova tovább?

Volt egy országos turnén, több helyre elvittük, Lackfi János írt is egy csodálatos verset a szobor kapcsán, most pedig a máltaiak raktárában pihen, ahonnan néha előjön, néha visszakerül.

Rothman Lilla

fotó: Csanádi Gábor

You may also like