Sztárinterjú

Nagy Kriszta Tereskova

By

„Csipke Rózsika halott” – ez a címe annak az órásplakátnak, amely az Önszabályozó Reklám Testület Etikai Ad Hoc Bizottsága jóvoltából mindössze egy napot érhetett meg köztéren kiállítva, illetve ez a címe annak a kiállításnak is, amelyet augusztus végéig a szentendrei MűvészetMalomban, azaz a Ferenczy Múzeumi Centrumban nézhetnek meg az érdeklődők.

 „Az inkvizíció korában máglyán haltam volna meg”

Nagy Kriszta Tereskova

Fedél Nélkül 2019. június 27. 651. szám

Amikor megemlítettem néhány ismerősömnek, hogy Nagy Kriszta Tereskovával, a híres-hírhedt képzőművésszel fogok interjút készíteni, kéretlenül is záporoztak az ötletek, mit tudjak meg róla, mit kérdezzek tőle. Énekesnek, festőnek, performernek vallja-e magát? Csacsogó kis szőke provokátor vagy elmélyülten gondolkodó alkotó ember? Miért festette meg, hogyan dugja meg őt Árpa Attila? Szerelmes volt Orbán Viktorba vagy cikizni akarta, amikor ötven portrét állított ki róla? Hogyan született az „lllatos a pinám” című dala és miért mutatta meg koncerten is, miről énekel?  Direkt hecceli a közvéleményt vagy zsigerileg lökött? Tényleg el akarja égetni azokat a képeit, amelyeket nem sikerült eladnia? Noha nem minden kérdés volt tisztelettudó, az azonban egyértelműen kiderült, hogy azok is hallottak róla és ismerni vélik, akik ritkán járnak kiállításokra, és nem rajongói a kortárs képzőművészetnek. Beszélgetésünk első perceiben pedig az is eldőlt, komolyabb dolgokról is szót válthatunk, mint amiket a bulvárhíreken szocializálódott ismerőseim javasoltak. Sőt, valójában faggatnom is alig kellett, mert Kriszta szívesen mesélt azokról a kérdésekről, amelyek mostanában foglalkoztatják. A beszélgetésünk apropója viszont egy kiállítás, a kiállítás apropója pedig egy mese. Az eredetit a Grimm testvérek írták Csipkerózsikáról, amelyben „a királyfi… feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nagy Kriszta Tereskova meséje viszont másképpen végződik…

Pályád kezdetétől szinte mindig valami különös ötlettel leptél meg minket. Hogyan születik egy-egy alkotás? Mennyit készülsz rá?

Nincs olyan, hogy kellene valamit csinálnom, és akkor agyalni kezdek rajta. Az ötletek egyszerűen „kipattognak” a fejemből. Például hajnali ötkor, amikor végre eljutok az ágyhoz, azt veszem észre, hogy készen van egy komplett dal. Szöveggel, dallammal, amit már csak le kell írni.

Hajnali ötkor? Éjszakai bagoly vagy?

Éjszakai típus vagyok. Nem tehetem meg, hogy Isten diktál, én meg nyugodtan alszom tovább, abban bízva, hogy emlékezni fogok rá majd később, vagy holnap. Mindig nekifutok, hogy a konvenciók szerint éljek, korán feküdjek, korán keljek, mert állítólag így kell élni, de nincs rá esély. Úgy tűnik, az ösztöneim és Isten akarata erősebbek. Mivel nincsenek gyerekeim, senki életéért nem vagyok felelős, nem kell őket időre iskolába vinni, ételt szerezni, fűteni rájuk, ruházni őket.

Istent említed. Hívőnek vallod magad?

Abszolút hívő lettem, de mint a kommunizmus gyermeke, nem vagyok megkeresztelve. Saját vallásom van, nem kötődöm egyik egyházhoz sem. Én úgy értelmezem Jézus szavait, ahogyan például Mária Magdolna értelmezhette, aki szerintem Jézus egyik legkedvesebb tanítványa volt, és nem egy prosti, aki jó útra tért. Jézus elmondta, amit el kellett, az írástudók nem álltak vele szóba, így azokhoz szólt, akik nem tudtak írni-­olvasni. Ezért csak sok­sok év elteltével keletkeztek a lejegyzett tanítások, a Biblia második évadja, az Újszövetség. Kellenek a reformok. Nem csak az egyháznak kellene megújulnia, de a Biblia is reformokra szorulna. A Szentírás szerint a nő csupán kétféle szerepet tölthet be: vagy szűzanya, akihez senki sem ért hozzá, nem simította meg és nem ölelte, vagy prostituált. Több szerepet a Biblia írói nem osztottak a nőknek. Ez elég leegyszerűsített történet és sajnos nagyon egyoldalú. Egy a szempont, ami szerint meg lettek írva a törvények.  Amióta van feminizmus, emancipáció, kicsit más lett a világ. A férfiak, akik eddig tollba mondtak, most jegyzetelni kényszerülnek.

Ma már bátran vallhatsz ilyen elveket, régebben nem lett volna ilyen egyszerű…

Az inkvizíció korában máglyán haltam volna meg.

A Bibliát megreformálni ma is elég eretnek gondolatnak tűnik.

Miért? Jézus Krisztus a maga korában egy nagyon laza hippi volt. Nem volt munkahelye, nem is dolgozott. Viszont a hűvösben heverészve olyan tanokat hirdetett, amik szembe mentek az akkori törvényekkel. Az Ószövetség tanait vérlázítóan átfogalmazta, és bizonyos volt benne, hogy változtatni kell, hiszen Isten is ezt mondta neki. Annyira eretnek volt, hogy megfeszítették.

Azok, akik figyelik a nyilatkozataidat, tudják, hogy éppen a krisztusi korban lettél beteg… Mi is ez pontosan?

Ez egy nagyon mély, évekig tartó depresszió volt. Akkor kerestem magamnak valamiféle vigaszt, gyógyulási lehetőséget, okot a túlélésre. Egy nagy befelé fordulás volt, sok­sok magány, nélkülözés és fizikai fájdalom. Rátaláltam Istenre, és hittem, hogy jön majd egy szerelem, ami kimenthet ebből a helyzetből. De nem jött. Azt vettem észre, hogy egy olyan Csipkerózsika vagyok, aki hiába vár, nem jön a királyfi, senki sem menti ki a kastélyból.

Nem az lehetett ennek az oka, hogy a királyfiak nem mertek megközelíteni? Nagyobb volt a félelmük, mint a bátorságuk?

Visszakérdezhetek feministaként, hogy mi a faszért nem közelítettek meg!? Féltek? Ki nem szarja le? Az ilyen nem is királyfi! Aki valóban királyfi, az ne parázzon, hogy veszélyes. Le kell vágnia a sárkány fejét a veszély ellenére!  Ez a királyfi feladata. És igen, ez egy veszélyes feladat. Ennyi. Ma már a férfinak is vállalnia kell a veszélyt, nem csak a nőnek. Mert nőnek lenni mindig veszélyes volt, csak ezt nem a férfiak érezték a saját bőrükön, hanem a nők. Egy gyenge kis nő, aki nem tanulhatott, nem dolgozhatott, tökéletesen kiszolgáltatva, milyen lelki fájdalmaknak nézett elébe a házasságkötésnél, egy erős férfivel szemben, aki megverhette, megcsalhatta, cselédnek használhatta, egy másodrendű lényként?

Máris a gender-kérdésnél tartunk?

A gender­kérdés nem arról szól, hogy ki miből mivé műtteti át magát, hanem azokról a gondokról, amik abból következnek, hogy a nők emancipálódtak és kitörtek a szolga szerepből. Ma szabadok és eldönthetik, mit kezdenek az életükkel.  A férfiak viszont nem tudnak mit kezdeni ezzel az új típusú nővel. Lehet, egyetértőnek tűnnek, de a nőtől ugyanazt várják, mint akkor, amikor nem dolgozhattak. Szabad dolgozni, tanulni, de hazaérve hatalmas önérzettel elvárják, hogy a fingos gatyájuk idejében ki legyen mosva. A nemi sztereotípiákat és szerepeket, az öszszes előítéletet újra kellene tanulni, újra kellene értékelni.  Erről szól a gender.

Csipke Rózsika sorsa mennyire egyedi, mennyire általános?

Csipke Rózsika én vagyok. És én mindenki vagyok. Nem tudok kijönni a kastélyból, a fizikám börtönéből, és senki sem tud oda behatolni, bármennyi re szeretne. Köztem, a felszabadult és elszabadult nő közt és a férfiak közt rózsákból fonódott szögesdrót feszül. És azt hiszem, ez a helyzet ma, ez korunk társadalmának a vesztőhelye. A két nem képtelen egymáshoz találni és társulni, így csak magány, kisiklott kapcsolatok, csonka családok és bánat van, miközben minden olyan csodásnak tűnik, mint a kiállításomon az 5 ezer szál rózsa látványa. Vidáman szelfiznek előtte, fonják a virtuális szerelmi kapcsolataikat, de valódi találkozás és valódi társulás nincs. Sokan vagyunk Rózsikák, akik belebetegedtek ebbe, és sokan vagyunk királyfiak, akik szintén haláltáncukat járják, pontosan úgy, ahogy ábrázolom ezzel a gyönyörű installációval.

( ­- odorik -­ )

fotó: Csanádi Gábor

 

Csipke Rózsika halott

Mese egy lányról, akit 100 éves álomba taszít egy átok. Mese egy lányról, aki arról álmodik, hogy csak egy királyfi mentheti meg őt. Mese Rózsikáról, akit nem tudtak megmenteni a királyfiak, hiába próbálkoztak 100 éven át. Mese egy lányról, aki megértette, hogy a királyfiak nem megmentők, hanem áldozatok, mese arról, hogyan szeparálódott el lány és fiú az egymáshoz vezető út átkozott akadályain. Történet arról, hogy fiú és lány elszeparálódásába bizony bele kell halni mindenkinek, ha fiú, ha lány, és ez nem mese. … Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, ahová egy napon gyönyörű királylány született, a neve Rózsika. Szülei nagyon várták már őt, nagyon  boldogok voltak, ezért Rózsika megérkezésének tiszteletére nagy fogadást adtak. Tündéreket hívtak meg, de egy tündérről megfeledkeztek. Ez a tündér ezért szörnyű átkot szórt az újszülött fejére. Az átok így szólt: Rózsika 16. születésnapján kezét megszúrja egy tüske és meghal. Két tündér próbálta levenni az átkot, de nem tudták, csak enyhíteni azt. A kislány nem fog meghalni azon a születésnapon, de mély álomba szenderül 100 hosszú évre, és ezt az átkot csak egy királyfi csókja törheti meg. Szülei kétségbe estek, egy napon 16 éves lányukat el fogják veszteni, és ez a gondolat rettegésbe taszította egész további életüket. Mindenképp meg akarták óvni attól, hogy egyszer egy nap megszúrja magát, ezért tanítgatták, félelmet keltettek benne minden lehetséges sérüléstől, hogy majdan elkerülhesse a végzetes szúrást. Így Rózsika életét is rettegéssé tették. Mégis a 16. születésnapon, ahogy meg volt írva, megszúrta magát, elalélt, baldachinos ágyában akár 100 év álom, 100 év magány, 100 év egyedüllét várományosává lett. Álmaiban királyfik jöttek megszabadítani átkától, beléptek az ajtón, ágyához érve csókkal leheltek életet kihűlt testébe, szempillái felnyíltak, szerelmét megpillantva megmentőjét imádhatta sorra, a sok­sok királyfi képében. Azt álmodta, amiről minden lány álmodik, hogy eljő egy csodaszép királyfi, és megmenti őt, megváltja átkos terheitől, szerelem ébred első látásra köztük, ez a szerelem mindent elsöprő, és egy életre szól. A valóságban azonban peregtek az évek, királyfi nem érkezett, és ő csak álmodott tovább. Senki nem mentette meg, nem emelte ki álmából, amíg egy szép napon, a századik átkozott év leteltével szemei kinyílottak. Szemei kinyílottak, és megmentő, csodaszép királyfit nem látott sehol. Nem értett semmit, eltelt volna a 100 év, és senki nincs, aki megmentő királyfi volna? Az ablakhoz sietett feldúlva, ahol ámulatba ejtő szépség fogadta. A kastélyt vörös rózsák burjánzó, virágoktól roskadozó szövevénye borította. Csodálatos volt. Majd az áthatolhatatlan, sűrű bokrok között koronában és karddal királyfik csontvázait pillantotta meg. Először megkönnyebbült, az álom mégis csak valóság volt, a királyfiak mégis csak jöttek. Igen, ő kell és fontos, és harcolnak érte, és szeretni akarják, de aztán szörnyű rossz érzés kerítette hatalmába. Hogy lehet, hogy senki nem jutott be hozzá csókot lehelni ajkára, és miért halottak, akik ezt megpróbálták? Szaladt hát az ajtóhoz, de az nem nyílott. Bizony, az egész kastélyt befutó tüskés rózsaindák fogságba ejtették, kijutni nem tudott. Éppen úgy nem tudott áthatolni a veszélyes tüskék kerítésén, ahogy a királyfiak kardjukkal sem tudták átverekedni magukat rajta, elvéreztek a küzdelemben. Megértette, nincs kiút és nincs megmentő királyfi. Őrjöngött, szabadulni akart, harcolt, megsérült nem egyszer, aztán megszelídült idővel. Ébrenlétében is álmodott arról, hogy talán mégis jő egy királyfi, aki megmenti, de nem, nem, nem és nem. Ha jött is valaki, elvérzett az első akadályokon, nem érhettek egymáshoz soha. – Csak a halál jöhet értem – gondolta s már várta, hogy a halál elvigye magával hálószobája, teste börtönéből, és úgy lett. Megboldogult. Boldoggá tette a kedves halál, aki koronában és karddal érkezett, hogy mosolyt csaljon még utoljára Rózsika halovány ajkaira. Így hát Csipke Rózsika halott, de hiszünk a feltámadásban. Vége, aki nem hisz, járjon utána.

You may also like