Ungi Tibor 1953. február 5-én született id. Ungi Tibor és Schrenk Aranka első gyermekeként, Budapesten. A szűkös anyagi körülmények között élő család a IX. kerületben, az Illatos úton lakott egy szoba konyhában, az apai nagymamával, ahová két évvel Tibor után, egyetlen testvére, Aranka is érkezett. Tibor gyermekévei sok játékkal és munkával teltek. A délutánokat általában otthon töltötte, anyukája otthon végzett „maszek” munkájában (műanyag esőkabátok hegesztése) segédkezve, de amikor csak tehette, testvérével a közeli játszótereken játszottak, fociztak.
Idősebb Ungi Tibor anyagbeszerzőként dolgozott állami vállalatoknál, és ha szűkösen is, de végtére is megélt valahogy a család. Tibor és testvére az óvoda után az általános iskolát is az Illatos úton kezdte, majd 1964-ben a család átköltözött a Mester utcába, így Tibor az általános iskolai tanulmányait a Mester utcai fiúiskolában fejezte be. Végig jól tanult, de az osztálytársak körében nem volt nagy jelentősége a tanulásnak, így Tibornak nem is nagyon voltak barátai. Rengeteget olvasott, tizenévesként már Balzacot, majd Tolsztojt, Romain Roland könyveket, Dosztojevszkijt. Kedvence Balzac volt, szinte mindent elolvasott tőle. Szerette még a nyelveket, volt olyan év, hogy egyszerre tanult négy nyelvet. A családdal egy házban lakott egy idős tanárnő, aki több nyelvet beszélt. Szívesen tanította Tibort, bár ő hamar összezördült a nénivel.
Közben egyre nagyobb teret nyert az életében a sport, elsősorban a foci, így édesapja levitte a tehetséges fiút az FTC csapatához. Tibor az edzéseken kimagaslóan teljesített, az elmesélésekből az derül ki, hogy korosztálya egyik legtehetségesebb támadója volt, mégis mikor mérkőzésekre került a sor, rendre a cserepadon találta magát. Nagy törés volt a felismerés a 14 éves fiú életében, hogy mindez nem a véletlen műve, sokkal inkább az anyagi körülmények eredménye, hiszen a meccseken azok a fiúk játszhattak, akik szülei megengedhették maguknak, hogy pénzzel finanszírozzák ezt a pozíciót. De az Ungi család nem tartozott ezek közé. Így Tibor gyermeki hite megrendült szüleiben, amit tovább súlyosbított a továbbtanulás kérdése.
Tibort már az általános iskolában is a humán tárgyak – irodalom, történelem – érdekelték, édesapja mégis ragaszkodott hozzá, hogy normális, pénzes szakmát tanuljon, így egy reál szakiskolába, a Fáy András Közlekedésgépészeti Szakközépiskolába íratta a fiút. Tibor humán érdeklődése nem csökkent, viszont az iskolában ezt nem tudta kielégíteni, így inkább a sportokba, a foci világában való csalódás után, a bokszolásba vetette bele magát. Szárnyait szintén a Fradi csapatában kezdte bontogatni, ahol már a kezdeti időkben felfigyeltek rá a Csepel Művek edzői, akik rövid tárgyalások után átcsábították a fiút az autógyár csapatához.
Tibor kapcsolata szüleivel ekkorra már teljesen elgyengült, az apa szerepét egyre inkább bokszedzője vette át. Ezért Tibor életében egyre inkább a boksz lett a fontos, olyannyira, hogy az iskolában a 4. évet már el sem kezdte. A Csepel Műveknél úgynevezett sportállást kapott és a bokszolásból tartotta el magát. Tibor magyar bajnok volt 17 évesen váltósúlyban és kisváltóban. Nagyon technikás versenyző volt, jó felépítésű bokszoló. Ésszel bokszolt, nem erőből. Ez akkoriban nagyon új szemlélet volt. Itt is voltak intrikák, amiket nem viselt jól. Sok vitája volt edzőjével, segédedzőjével, gyúrójával. Sőt, egy összezördülést követően elhagyta a szorítók világát. Ekkor már nem úszhatta meg a sorkatonaságot, így be kellett vonulnia egy budapesti laktanyába. Tibor mindig nehezen tűrte a kényszereket, így a katonaságtól is rövid időn belül megszabadult, ismeretlen okoknál fogva, három hónap szolgálat után leszerelték. A családtól távol töltött évek után, valamikor 1973 tájékán Tibor újra összetalálkozott édesapjával, aki felajánlotta neki, hogy költözzön haza, a tanácstól kapott, három szobás, összkomfortos lakásba. Tibor, akkori barátnőjével, későbbi feleségével, Nórával hazaköltözött szüleihez, illetve húgához és az ő férjéhez. Tibor ekkor különböző vállalatoknál dolgozott fizikai segédmunkásként, amit nagyon nehezen viselt.
De a családi béke nem tartott sokáig, mikor Nórával megszületett közös gyermekük, Anikó, a háromfős család elköltözött Dunakeszire, egy albérletbe. Tibor életének ezen szakaszában már egyre inkább úrrá lesz rajta depresszió és a tény, hogy nem lehetett az, amiről álmodott. Eleinte apai nyomásra, később pedig a körülményeknek köszönhetően mindig visszakerült a mókuskerék birodalmába, amit alkotásra, írásra teremtett személyisége nagyon megsínylett. Családtagok elmeséléseiből tudhatjuk, hogy Tibor akkoriban is irogatott, de ezen írásokat elnyelte az íróasztal fiókja, így soha nem tudhatjuk meg, mit is érzett valójában ezekben az időkben.
Nórával való kapcsolata nem tartott sokáig, a két éves házasságot válás követte, majd 1978-ban egy újabb frigy, méghozzá Sachs Henriettával. Tibor eközben tette le estin az érettségit. Akkor tervezte, hogy újságíró lesz, de előtte jogot akart tanulni. Csak a munkahelye nem támogatta semmilyen tekintetben a továbbtanulását. Az értelmes emberre, a gondolkodó emberre nem volt szükség a fizikai munkakörben. Ez nagyon bántotta, elkeseredett. Rossz viszony alakult ki a főnökével. Egy darabig redőny-értékesítéssel foglalkozott, kijárt lakásokhoz. Ez nagy iskola volt számára, nagy emberismeretre tett szert. Élvezte ezt a munkát, az emberek sokféleségére kíváncsi volt, érdekelte. Második házassága csak eleinte volt békés. Tibor nem találta helyét egy munkahelyen sem, nem jött ki jól a főnökökkel.
Végül újra elvált, de felesége keresett neki albérletet, támogatta egy darabig. Második házasságából született kislányát, Anitát is látogatta, vitte különböző programokra. Ungi Anita ma már asszony (gyereke is van), és őbelőle újságíró lett, kommunikáció szakon végzett. Sajnos ezt már Tibor nem élte meg. Tibor élete ekkor kerül szorosabb összefüggésbe a hajléktalansággal, hiszen a 80-as évek elejétől már folyamatosan átmeneti munkásszállókon lakik, ahol nagyon mély élményeket szerez a nyomorról és az abban élő emberekről. Segítséget senkitől nem kér, és nem fogad el, családjával továbbra sem tartja a kapcsolatot. Volt feleségeinek, ha tud, gyerektartást fizet, így minden pénze elmegy, a nyomorból való kilépése gyakorlatilag ellehetetlenül.
A Tiborban lappangó írni és alkotni vágyás felszínre kerülésének utolsó esélye 1988-ban éri utol, mikor egy kétségbeesett levél nyomán találkozik Győri Péterrel, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (TDDSz) szociális szakértőjével. A találkozás nyomán megszületik a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság (HTB), alapítói négy szakértő Győri Péter, Gosztonyi Géza, Bognár Szabolcs, Morvai Bea mellett Ungi Tibor és két egyetemista, Sas Magdolna valamint Bódis Lajos voltak. A HTB által közreadott Helyzetjelentések, melyek a szegénység és a hajléktalanság problémájára hívják fel az emberek figyelmét, új fejezetet nyitott Ungi Tibor életében. Most először végre azt csinálhatta, amit igazán szeret, és a hosszú évtizedek által hibernált energia egyszerre szabadult fel benne. Ahogy a hajléktalanokat képviselte, belevetette magát a támogatások szakszerű szervezésébe, ő maga is tanult, ismereteket gyűjtött, részt vett konferenciákon, képzéseken, hazai és külföldi szakemberek programjain. Küzdött a hajléktalanok elszállásolásáért, a hajléktalan családok elhelyezéséért az FSzKI-ban, vezette az esetleírásokat a szociális munkások csoportjaiban, gyakorlati képzésében. Állandóan harcolt a jobb körülményekért, hogy a hajléktalanokban is meglássák a hivatalnokok az embert, akarjanak valóban segíteni. Mindig elégedetlen volt, még többet akart adni az elesett sorstársaknak – nevelni is akarta őket, tanítani, megmutatni nekik, hogy másképp is lehetne.
Saját magát is fenn kellett tartani, nagyon nehéz volt neki lakáshoz jutni. Végül sikerült, helyre is hozta – amennyire pénzéből telt. Főleg éjszaka dolgozott az utcákon, ehhez nagy bátorságot gyűjtött, elég veszélyes terepen járt. Erőnlétét a rendszeres futással a Népligetben, és városi kerékpározással tartotta meg, az ökölvívást csak a szobája falán gyakorolta. Teljesen önellátó volt, főzött magának, ellátta a háztartását. Majd a 90-es évek elején újra szerelembe esett, egy nála sokkal fiatalabb lánnyal, Andreával. Rendbejött a kapcsolata a családjával, elkezdte látogatni a Buddhista Főiskola kurzusait, valamint 1993-ban belevágott a Fedél Nélkül szerkesztésébe. A negyven éven keresztül lappangó géniusz ekkor kitört belőle, és irtózatos energiával vetette bele magát a munkába. Írni szerető és írni vágyó hajléktalanokból létrehozott egy szerkesztőbizottságot és a Menhely Alapítvány segítségével saját írásaikat kezdték legépelni valamint fénymásolni, és más hajléktalanok segítségével az utcán kezdték el ezeket terjeszteni.
Tibor élete végül egy kőbányai lakótelepen ért révbe, fiatal szerelmével, Andreával együtt, a Fedél Nélkül szakadatlan szerkesztése, kiadása, másolása és terjesztése közben.
46 évnyi kutatás és keresés után végül meglelte a békéjét. Ungi Tibor 1999 áprilisában, tragikus hirtelenséggel költözött el az élők sorából.
Munkatársa és jó barátja, Győri Péter, így emlékezik meg róla, a Fedél Nélkülben írt nekrológjában:
„Tibor figyelt fel arra, az utcákat járva, a hajléktalanok között élve – akkor is, amikor ő már szerény hajlékhoz jutott, szerető társra talált -, hogy mennyi kifejező készség, alkotni vágyás, közlési szándék rejtőzik a rongyos ruhák, megviselt arcok mögött. Értette és beszélte ezeknek az embertársainknak a nyelvét, segítette őket, hogy ha valamelyiküknek nem is volt készsége, hogy leírja mondandóját, akkor diktálja le a közülük való írástudónak, vagy próbálja lerajzolni közlendőjét. Úgy volt „utcai szociális munkás”, hogy nem ismert munkaidő beosztást, festék, papír után lótott-futott, próbált úrrá lenni az utcalap terjesztése körüli napi anomáliákon, újabb és újabb ötletekkel állt elő, a legeldugottabb helyeken felkereste a „szerzőket”, alkotókat. Csak egyetlen dologban állapodtunk meg, amikor a Menhely Alapítvány segítségével útjára indítottuk a lapot: soha semmilyen formában nem cenzúrázzuk meg azt, amit és ahogyan a fedél nélküliek közölni akarnak a lapon keresztül az olvasókkal. A pesti utcákon élők világának fontos, őszinteségre és szeretetre nyitott szereplője ment elő közülünk.”
Az életrajzot Ungi Aranka emlékei nyomán, Surányi Ákos készítette. (2008.09.14.)
