Sztárinterjú

Papp János

By

A Kakaóscsiga című darab hajléktalanok írásai nyomán állt össze és készül, április 27-én lesz először látható a Centrál Színház Kisszínpadán. A darab egyetlen színészével, Papp Jánossal beszélgettünk.

Fedél Nélkül 2019. április 04. 645. szám

„Volt úgy, hogy nevettünk”

Interjú Papp Jánossal

Mint általában mindent, kezdjük ezt is valahol az elején. Mostanra már sok-sok tíz színpadon töltött év van a háta mögött. Hogyan indult el ezen az úton?
Ó, hát igen, az nagyon sok tíz év. 1970-ben végeztem a Színház és Filmművészeti (akkor még) Főiskolán, így azok közé tartozom, akik jövőre megkapják az Aranydiplomájukat. Ez akkor jár, mikor már 50 éve annak, hogy az ember elvégezte az iskolát.
Vidéki fiú vagyok, Somogy megyei. Berzsenyi falujában, Niklán éltem 18 éves koromig. Harmadikos gimnazistaként fent voltunk Budapesten, tanulmányi kiránduláson, és az egyik program színházlátogatás volt. A Vígszínházban láttuk Csiky Gergely Udvari kalap című darabját, Várkonyi Zoltán rende­zé­sében. Akkor azt mondtam a mellettem ülő osztálytársnőmnek, Ősz Erzsinek, hogy: „ha majd egyszer nekem is így tapsolnak” …
Így mondtam ki először, hogy én jelentkezni fogok a Színművészetire. És hogy miért érdekes ez a történet? Rá két évre fölvettek a főisko­lá­ra, Várkonyi Zoltán osztályába, és tapsra először a Vígszínházban mentem.

Milyen érzés az első taps? Idővel meg lehet unni? Néha úgy érzem, hogy a színész elvégezte a dolgát, kimerült, menne haza, de a vastaps mindig vissza-visszaszólítja a színpadra.
A taps nagyon jó dolog. Különösen akkor, ha az ember tudja, hogy tényleg megérdemli. Mert azt lehet tudni, hogy jogos-e, vagy csak valamiféle udvariasságból kapja. Magyarországon nem nagyon van olyan előadás, ahol a színészek ne jönnének tapsra legalább háromszor, akkor is, ha az az előadás nem jó. És akkor sem hallgatnak el a tenyerek, vagy maradnak el a füttyök, amikor valaki rossz volt a szerepében. Nálunk ez így alakult ki. De alapvetően ma is minden színész tudja, hogy az a taps jár, vagy nem jár.

Beszéljünk akkor most egy olyan alkotásról, aminek még nem járt taps, mert még nem mutatták be. Ez a Kakaóscsiga című darab, aminek április 27-én lesz a bemutatója a Centrál színházban, Cortés Sebastián rendezésében. Miért Ön kapta a szerepet?
Erről nyilván Sebastián tudna részleteket mondani, de azért mi dolgoztunk már együtt, akkor is a Centrálban, 2008-ban, onnan emlékezhetett rám. És amikor az ő team-je összeállt, emlékezvén a közös munkákra, úgy gondolhatta, hogy én alkalmas leszek ennek a megvalósítására.

Alapvetően egy szereplős darabként íródott?
Igen. Úgy találták ki, hogy egy öreg hajléktalan megérkezik a kis kartonpapírból épített „házába”, és egyszer csak ez a kartonház benépesedik. Az aznap történtekkel, az emlékeivel, azokkal az alakokkal akikkel a múltjában találkozott, a feleségével, Hétpettyessel, a barátaival. Benépesedik, de úgy, hogy igazából az ő fejében, a néző segítésére pedig animációként, film formájában jelennek meg. De a hangot minden szereplőnek én adom.

Hogyan állt ez össze? Mit fogunk látni a színpadon?
Az írás szerzői a Fedél Nélkül című lapba író hajléktalanok. Herceg Árpád, Horváth Csilla, Kovács Béla, Orbán Anna és Zilahy Tamás írásai nyomán, Nagy Orsolya állította össze dramaturgiailag a darabot. Cortés Sebastián a rendező, van zeneszerzőnk is, Kalotás Csaba, az animációs munkát pedig Bányai Zsuzsa készíti, jelen van még Kovács Brigitta, mint produkciós menedzser, Barbora Skaburskė, a látványtervező, Váradi András, a fénytervezőnk, és Szabó Kristóf, a project mapping-szakemberünk.
A színpadon nagyon sokat merítek majd magamból. A színész ugye amúgy is ezt teszi, de vannak olyan szerepek, amikor nagyon azonosulni kell, önazonosnak kell lenni a figurának. Ne szerepjáték legyen, hanem megélt, saját élet. A saját jellememből, lelkemből fogom felépíteni a figurát. A karakter korombeli, én 71 vagyok.
És hova fogunk kilyukadni? Mi a cél?
Valamikor a lányom kérdezgette a feleségem édesanyját, hogy milyen volt Bergen-belsen, a koncentrációs tábor. És akkor egyszer csak váratlanul azt mondta a nagymama, hogy volt úgy, hogy nevettünk. Ez a mondat sok mindent elárul arról az előadásról, amilyen a miénk is lesz, amilyennek elképzeljük.
A Kakaóscsiga hol lírai, hol fájdalmas, hol humoros történetei bármelyikünkkel megeshettek volna, bármelyikünk élete, adott ponton, fordulhatott volna olyan irányba, hogy ott kell élnünk az utcán, hajléktalanként. A fájdalom, a nyomorúság, a kirekesztettség láttán érzett együttérzés mellett a néző egyszer csak elkezd mosolyogni, vagy nevetni. Mindenképpen az lenne a cél, hogy érzékenyítő előadás legyen.

Benne van, ezen dolgozik most már egy ideje. Önre hogyan hatott?
Meg kell mondjam, hogy azóta én magam is másképp nézek azokra az emberekre, akiken látom, hogy hajléktalanok. Bár sokszor nem is tudjuk, hogy akivel találkozunk az utcán, ő is az. Mert a hajléktalan társadalom, egy társadalmon belüli társadalom, nagyon sokrétű. Akiket látunk, a legszerencsétlenebb, legnyomorúságosabb helyzetben, az aluljárókban, csak egy vékony rétege a hajléktalanoknak. Nagyon úgy kéne egymásra néznünk, a hétköznapokon is, hogy meglátjuk a másik emberben a hajléktalant.

Azt mondja, másképp néz rájuk. Mi változott?
Nem gondolkodtam sokat azon, hogy milyen az ő sorsuk. Pedig ha elgondolkodunk rajta, a saját sorsunkban való rálátásban is nyílnak ki olyan kapuk, amik eddig nem voltak nyitottak. Nem mindig őszinte az ember magával, de ha elég nyitott vagyok egy ilyen társadalmon belüli társadalom gondjaira, amilyen a hajléktalanok világa, az az önismeretben is sokat segít.
Az egy nagyon bonyolult probléma, hogy hogyan lesz valaki hajléktalan, mitől lett azzá, és hogy a társadalom hogyan áll hozzá. Nem én mondom, hanem a szociológia törvénye, hogy igazából akkor kéne foglalkozni a hajléktalan problémával, amikor a normális életből kialakul ez a krízishelyzet. Akkor kéne a segítség, a kinyújtott kéz a társadalom és minden egyes ember részéről. De ha már megtörtént a dolog, akkor sem reménytelennek kéne látni, hanem keresni kellene azokat az eszközöket, lehetőségeket, hogy aki visszavezethető, az vezettessék vissza a „normális” emberek világába. Mi, úgynevezett „normális” emberek szigorú szabályok szerint és korlátok között éljük az életünket. Egyébként ezek betartása vajon mindig normális?

Volt valami meghatározó olvasmánya a darab kapcsán?
Pőcze Flóra – A Moszkva tér gyermekei, és Röhrig Géza – angyalvakond című kötete. Olyan érzékenyen, empátiával, és ami nagyon fontos, olyan szeretettel viszonyulnak hajléktalan sorsokhoz, ami példaértékű. Összefoglalva, nekem is, nekünk is, akik ennek a produkciónak a létrehozói leszünk, nagyon fontos lenne az érzékenyítést úgy elérni, hogy a hajléktalanok iránti megértéssel, együttérzéssel és szeretettel viszonyuljunk olyan sorsokhoz, melyek ebben a darabban is megjelennek.

Rothman Lilla

fotó: Sallai Jutka

 

You may also like