Sztárinterjú

Györe Balázs

By

Fedél Nélkül 2018. november 29. 636. szám

Őszintén egy életen át

Interjú Györe Balázzsal

Író, költő. Legfontosabb alapja minden írásának a valóság, a maga valósága, amit átél, átérez, hall és lát. Györe Balázzsal beszélgettünk.

Hogyan vált íróvá? No és persze van-e miértje?

Ez nehéz kérdés, fene tudja, hogy mit mondjak erre. Olyan 10-11 éves korom óta írok, akkor írtam az első versem. Egy tejfog kihúzásának az elszenvedéséről szólt, Indulatos fog a címe. Aztán a dédanyám halála okán született a második. Akkor voltam 12 éves. Majd naplót kezdtem írni, és így tovább.

Fontos, hogy valójában apám szeretett volna író lenni, de neki nem sikerült. Félrecsúszott a pályája, és minthogyha helyette én váltottam volna ezt valóra.

…mint egyfajta kötelességtudatból?

Talán igen, de inkább mondanám, hogy ez valamiféle genetikai dolog. Apámnak mindene volt az irodalom, így érthető.

Mi még a régi rendszerben növekedtünk fel, életem nagy része azzal telt, hogy próbáltuk létrehozni az irodalom önállóságát. Amit a rendszerváltás után pillanatok alatt lehetett, az előtte nehéz volt.

Verseket írni, ha nem is bűn volt, de büntetendő. Volt bármi, amiben emiatt akadályozva lett?

Tulajdonképpen bajba is kerültem. Erről szól a Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyv. Valóban állítottak rám embereket.

Mármint közeli ismerősöket, barátokat?

Sajnos igen. Olyan következménye lett, hogy egy időben nem kaptam útlevelet, vagy például találtam olyan jelentést, amiben kérik, hogy utasítsák el a jelentkezésem, ne vegyenek föl. És miért volt ez? A semmiért.  Pedig irodalommal foglalkoztunk, nem politikával, de valahogy ezt akkor nem nézték jó szemmel, tiltották.

A valóságot nem mindig szeretik, vagy akarják ismerni az emberek. Ön viszont csak ebből táplálkozik, a fikció mondhatni semennyire sem eleme a könyveinek.

Írói tevékenységemnek az alapja az, hogy az életemről írok, megtörtént eseményekről, olyanokról, amik velem történtek, vagy barátaimmal, szerelmeimmel.

Halálesetekről. Az életem történései, amik irányítják az írásaimat, a könyveim szerkezetét.

Van ennek valami kézzelfogható oka, vagy csupán így természetes?

Ezt tudtam és tudom én. Ez az én szűkvágányom, a kezdetektől így van, és ezt valahogy elfogadták. Mihelyt megpróbáltam neveket kitalálni, megakadtam, nem sikerült.

És így van ennek valamiféle dokumentum-értéke is. Van egy ember, született 1951-ben, meg fog halni majd ekkor és ekkor, ez és ez történt vele, ilyen volt akkor a hajviselet, a ruhaviselet, ezek voltak a barátai, szerelmei, tehát semmi különös nincs ezzel az emberrel, ugyanaz történik vele, mint másokkal, csak ő ezt leírja, dokumentálja. Valamiféle belső késztetés, hogy le kell írnom, amit látok, és amit a látáson keresztül érzek, szerelemtől az árulásig.

Ha magát a valóságot írja le, akkor azt hiszem érthető okokból merül fel a gondolat. Vagy nagyon őszinte ember, és nem érte emiatt semmiféle atrocitás ismerősi körben, vagy bátor, és viseli ezt a terhet.

Ezt mások is megkérdezték, sőt egyesek féltettek is ettől, amit mond, de azt kell mondanom, hogy nem volt ebből probléma. Lehet, hogy idézőjelben azt kell mondjam, hogy megúsztam. Voltak, akik tartottak ettől, féltettek ettől, de máshogy nem ment. Lehet, hogy nem mindenki olvasott tőlem mindent, aki szerepel a könyveimben. De olyat is tudok, aki megkérdezte, hogy róla miért nem írtam.

És erre mit lehet mondani?

Ha az emberben nincs meg erre a belső késztetés, akkor nem megy. Ez nem olyan, mint egy megrendelt valami, minthogy a festő elkészíti a portrét: ülj le és akkor megrajzollak. Ez nem így megy. Vagy írok róla, vagy nem. Valami indíttatás kell.

Egy 2004-es interjúban azt mondta, az írás a szomorúság eredménye, nem az örömé. Változott azóta bármennyire is erről a véleménye?

A boldogságról, az örömről sokkal nehezebb írni, azt nagyon nehéz megfogni, vagy nem közhelyekkel kifejezni.

A gyász, a betegség, a halál, valahogy megfoghatóbb.

A végére kicsit eltérnék az eddigiektől. A lap november 29-én jelenik meg, több mint egy hónappal azután, hogy hatályba lépett a jogszabály, miszerint „tilos az életvitelszerű utcán élés”. Megkérdezhetem erről a véleményét?

Régóta figyelem az utcán élő embereket, igen közel állnak hozzám, írtam róluk, Hová mész Budapest? címmel, meg van egy sorozatom, röltex(t) néven, ezek számozott kis feljegyzések, írások.

„(52)

elvegyülök

az emberek  között

füles sapkában

gyerekkoromban

utáltam”

Úgy vélem, az otthontalanság érzése valahogy az egész világon jelen van. Nem panaszkodom, szerencsére nem szűkölködöm, de sokszor érzem azt, hogy az embert egy hajszál választja el ettől. Ez nehéz, mit is lehet tenni. Az a minimum, hogy az ember együttérez.

Meg kell próbálni szenvedni a szenvedőkkel.

Végezetül szeretnék egy karácsonyi üzenetet kérni Öntől az olvasóinknak.

Még sötétben írom e sorokat. Várom, hogy hasadjon a hajnal.

Várom a világosságot, várom a fényt. Majdnem mindig a várakozás állapotában vagyunk. Van, aki a megváltóra vár, jó hírre, van, aki jó szóra, van, aki tüzelőre, van, aki kávéra, van, aki hajlékra.

Mindenkinek legyen fedél a feje fölött! Senki se legyen hajléktalan! És senkinek ne kelljen hajlongani! Tegnap 6 – azaz hat – ép, kitisztított zakót vittem el egy adománygyűjtő helyre.  Csekélység, de talán ezeket is várja valaki.

A 100 éve született Mándy Iván, akit a „jézuska hozott” a lerongyolódott házakért, a gangokért, az ecetfáért, az udvarokért írt.

És „a sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott.” Mit lát vajon onnan?

Rothman Lilla

fotó: Csanádi Gábor

You may also like