403 Széppróza

Tele a padlás!

By

Nyakunkon az Új év, s mi fogadkozunk: nem dohányzom, nem iszom, nem csalom a feleségem, nem ütöm a gyerekem, jobb leszek, stb. Aztán megy minden úgy, ahogy eddig, nem változik semmi, mert éjfélkor úgyis koccintok, és ha már megittam az év első poharával, rá is gyújtok utána. Az első kedvező alkalommal „túlórázok”, na, nem úgy, hogy bent is maradok a munkahelyemen, csak otthon úgy tudják, hogy én egy dolgos, családjáért áldozatra kész ember vagyok, – közben találkozom a barátnőmmel.
A gyerek meghozza az iskolából az év első egyesét, vagy intőjét, nevelési célzattal, magyarázatképpen bejáratom a nadrágszíjat a hátsó felén, hadd tanuljon rendet. S mivel sokba került az ünnep, ami nem is volt ünnep, csak hajsza, meg pénzkidobás, meg idegeskedés, vita az ajándékokról, aztán összegezve: nekem, nekünk többe került, mint amennyit mi kaptunk. Jön a spórolás, a feszültség, a rohanás elölről és nem változik semmi. Megkeressük a kiskapukat, kijátszva az embereket, a törvényt, s mindent, amit lehet anyagi regenerálódásunk érdekében. Hiába az év elején tett fogadalmak, azzal úgyis tele a padlás, a fogadalmak arra valók, hogy megszegjük. Hát élni csak kell! De kérdem én: Így? A becsületünket, a belső békességünket, a családi harmóniát felrúgva? Ez élet? Mit szól a lelkiismeretünk ilyenkor?
Hiszem, hogy nem a fogadalmaink alapján minősítenek minket, hanem a tetteink, a cselekedeteink után, mert a belőlünk áradó szeretet beszél rólunk. Ha jó példát „élünk” a gyermekeink, az embertársaink elé, akkor talán kedvet kapnak az utánzáshoz. Próbáljunk meg türelemmel, nem kapkodva, idegesen fordulni mások felé. Szerezzünk örömet bárkinek, nekünk is örömünk lesz benne! Hozzuk felszínre a rejtett pozitív tartalékainkat, érzéseinket, lehet, tavasszal már gyümölcsöt terem, mert nem is számítunk rá, és kamatostól visszakapjuk.
Ne a saját lelkiismeretünk megnyugtatásáért, vagy elhallgattatásáért segítsünk másokon, hanem az alkalomért, hogy nekünk van rá lehetőségünk. Ne legyenek elvárásaink, mert nem attól kapjuk vissza a szeretetet, akinek mi adtuk, s ha mégis, az csak puszta ajándék. Mindenkinek van olyan tudása, mosolya, szeretete, amiből ha ad, neki nem lesz kevesebb, mert ezek olyan tulajdonságok, amik gerjesztik önmagukat, és még többet kapunk vissza, hogy aztán megint tovább adjuk. Az a bajunk, hogy megszoktuk azt, hogy elvárásokat kreálunk magunknak, és ha nem teljesülnek, indulatosak, dühösek leszünk.
A közmondás azt mondja: jó tett helyébe jót várj. De azt nem mondja, hogy okvetlen attól, akivel én megcselekedtem a jót. Hát itt került homok a fogaskerekek közé! Mert onnan várjuk a jót, ahova adtunk valamit. Ha máshonnan kapjuk, az természetes, az általunk támogatott pedig hálátlan és gonosz.
Valami ilyen szemléletváltásra gondoltam, mikor ezt elkezdtem írni. Én is megtapasztaltam ezeket, nem zárhatom el senki elől. Meglehetősen göröngyös, buktatókkal teli utat jártam meg (el is buktam többször!), és sokaknak kellene fizetnem a jó cselekedeteikért.
De ezek a tettek nem vásárolhatók meg, csak utánozhatók, és továbbadhatók.

You may also like