372. szám Vers

Ősz a Blaha Lujza téren

Szerző:

A megnyúlt arcú, sápadt házak
úgy ültek a sötéten,
mint nagykabátos, fáradt vének.
Zsebeikben garasok, régi pénzek,
s ha felálltak, hallhatatlan kiáltással
gurultak szét a téren fénynek,
égi lámpásnak.
A görnyedező árnyak utánuk nyúltak.
Alamizsnát kértek.
Aztán, mint minden éjjel,
összebújt a tér közepén
az a két félbe maradt ölelés.
Álcázva fának, bokornak magát.
Emlékszel?
Tépett szárnyával a fehérnek
galambok járkáltak a sötéten.
Mintha valakire várnának.
Felrebbentett mozdulatra szálltak,
totyogva lépkedtek a kopogásban.
És ekkor, a szelíd álmú messzeségből,
– még utószor –
tarka ruhásan szállt alá a nyár.
Lassan, szépen, söprögetni kezdett a széllel…
Megvetette egy koldus reszkető magányának,
és száz, zizegő száraz levélnek
az őszi ágyat, a pad alá.

Kapcsolódó írások