537 Széppróza

Megint van egy állandó karakterünk

By

Vágod, van a BKK, meg vagyunk mi, a terjesztők. Hiheted, hogy mi biztosan nem szeretjük egymást, de elárulok neked egy titkot: két kezem is kevés volna ahhoz, hogy az összes, velem kedves és törődő BKK-s dolgozót felsorolhassam. És elárulok még egy titkot: aggódni is szoktunk egymásért – ők értünk, mi értük. Elérkezett hát az a pillanat, mikor én, a terjesztő, nem csak magunkért írok, hanem értük is, akik éltetik a körutat.

Néha tényleg megesik, hogy a legfurcsább és leginkább nem várt helyzetben fogod magad, és beszarsz. Lehet ez mérsékeltebb para is, mint mikor az előtted álló erősen bénázik a jegykiadó automatánál és te majdnem lekésed a vonatot, vánszorog a kijelző digitál órája ott piciben, szuggerálod, pánik, elérem-e?
Aztán ott a közepes szintű para, mikor állsz a Király-Körút sarkon, mennél a CBA-ból a Starbucksba öblíteni, a jobbra haladó sávon még átenged a zöld, de aztán beszorulsz arra a járdaszigetre, mely a körutat a villamossínektől választja el és egyébként a megállóba tipeghetsz rajta. Na, itt jön az elvarázsolt és természetesen füldugóval közlekedő pesti, aki kis híján minden nap kilép ott a villamos elé. Én idáig kettő elé tettem ki a kezem, Szilárd szerintem nem számolja. Szóval az ott egy erős közepes, amikor már kerreg ezerrel a hatos vili, valaki keze a hasadban landol, neked meg leesik, hogy balról majdnem telibe kap a Combino visszapillantója, sofőr épp öregedett tíz évet, te pedig ránézel a melletted állóra és ott a kezében vagy harminc FN, most jött ki a szerkesztőségből és megy árulni. Egyébként pedig megmentette az életed.
És ott vannak azok a parák, amik nagyon ritkán kapják el az embert. Az igazi, ordas halálfélelemről beszélek, melyből minden egyes szitura emlékszel életed végéig. Nekem volt egy ilyen, cseppet kínos esetem tízes éveim elején édesapámmal, mikor a családi nyaralás közepén megkívántuk a lakatlan szomszédház udvarán álló almafa istenien kinéző gyümölcseit. A bulinak az lett a vége, hogy én véletlenül landoltam egy temetetlen, káva nélküli, terméskő falú kútban, mely csak ágakkal volt letakarva és én beleléptem, a fa felé haladván. Mestergerendák voltak beletámasztva a kútba, azokba kapaszkodtam, közben azt kiabáltam, hogy apa, segíts, alattam a mélység. Ez azóta már olyan legendárium a családban, mint hogy az én Kata nagymamámnak adta Rákosi elvtárs kegyes csókját az iskolai ünnepélyen, miután az én nagyim, aki tuti a legszebb kislány volt mind közt, odaadta neki hatalmas csokrát az egész iskola nevében. (Nekem egy kútba sikerült ennyi idősen beleesni és nekem ne mondja azt senki, hogy ez ráfogható a generációs különbségekre.) Ez például egy ilyen para volt, azóta is álmodom vele, a Kör című film pedig nem a kedvencem. Nagyon nem. Bár most így frissen, pár nappal a legutóbbi, teljesen korrekt halálparám után úgy érzem, vannak szintek. A kútba esés kutyagumi nem volt ahhoz képest, amit a minap éltem át azon a bizonyos körúti villamoson.
Vannak világosan elhatárolható sávok a délelőttben, mikor nagyjából saccra tudod, hányan fognak utazni. Ez neked kevésbé fontos, mint nekem, aki tömött villamoson kevésbé sikeresen utazik az újságával, mint azon, amin végig lehet járni a folyosón. Egy ilyen villamoson ücsörögtem a kakasülőn egészen elől, a Jászaira értünk, fél tizenkettő felé járhatott. Ez több okból is egészen biztos, elvégre ilyentájt fordulok másodszor újsággal a Kürt utcából, ráadásul ezen a villamoson kellemesen végig lehetett volna járnom a folyosón is. Mégis úgy éreztem, hogy engedek magamnak egy kis pihenőidőt, imádok bámészkodni a Margit-hídról, aztán pedig végigcsodálom majd a budai kirakatokat, egészen a Moszkváig, ahol feltöltődve nekiállhatok ismét a munkámnak. Fel is ültem hát és elhelyezkedtem egy fiatal, jól öltözött hölggyel szemben, újságomat ölembe rakva, majd a Pozsonyi út eleje felé révedt a tekintetem.
Elindult a villamos, a kevés utas mindegyike magányos volt, vagy hallgatag. Néma csendben halad a Combino, mikor egészen hátulról meghallottam a kiabálást. Eleinte artikulátlan volt még, de ahogy közeledett, érthetőbbé vált. Hátulról ültem neki, de ahogy önkéntelenül rápillantottam a velem szemben ülő hölgyre, már láttam, hogy zavartan vibrál a szeme és kezdi nem tudni, hova nézzen, hogy biztonságos maradjon. A férfi közeledett és akkor már hallottam, hogy az ott jelen nem lévő kisfiához beszél fennhangon, autókról. Lancia kasztniról, ami közel sem olyan jó, mint a Bentley kasztni. Aztán azt mondja, hogy tágul a világegyetem, vele tágulnak az autóutak sávjai is. Meredek, meredek, ugyanakkor meredek én is a Margit-hídon mellettünk haladó autókra, egymást követik a fehér csíkok, közeledik a hang.
A hölgy velem szemben táskáját már az ablakpárkányra teszi, addig zárt lábait keresztbe, az ablak felé igyekszik fordulni, minél inkább elhúzódva a folyosótól. A többi utas eddigi unott csendje egyfajta feszült mikorérünkmárodává változik és még csak a Margit-hídon vagyunk. Lepillantok az újságaimra, közben már hallom, hogy ez a férfi nem magányos prédikátor, végtelen idegességében az utasokra is ráüvölt mögöttem. Ha meglátja az újságomat, mi lesz? Nem kockáztathatok, nem szabad, muszáj elraknom. Tömöm bele a táskámba és látom, ahogy egy előttem álló fiatal srác nézi és tudja, miért csinálom. Látom, hogy ő is kifelé araszol lábaival az ablak irányába, hogy elférjen az, akit én még nem is látok, csak a hátamban érzem, ahogy közeledik.
Mire odaért hozzánk, már majdnem a budai hídfőnél voltunk, visszatekintve olyan volt ez az útszakasz, mint egy jól kimunkált, keretbe illesztett horrorsztori a Duna fölött. Ahogy elhaladt mellettem, gesztikulált kezeivel, bőrdzsekije nyikorgott. Lejjebb hajtotta kopasz fejét, ahogy kiszállt a budain, magasabb lehetett egynyolcvannál simán. Fél arcát zöld orvosi maszk fedte, görnyedten, sietősen, kiabálva haladt el az ablakom mellett a megállóban. Láttam, ahogy az utasok ívekben kerülik és önkéntelenül is eszembe jutott a múltkori eset, ugyanott.
Budapest jó része nem igazán használja a villamost, maximum elvétve, illetve csak bizonyos szakaszokon és rövid ideig. Aztán következnek azok, akik munkába közlekednek, immár rendszeresen, ők voltak azok, akikkel aznap én együtt utaztam, hiszen akkor mentek ebédszünetre, végigpillantván a villamoson a legtöbb hölgyön kosztüm, az urakon öltöny volt. És persze van két bizonyos típusú ember, aki jóval többször utazik, mint egyáltalán szeretne, ők vagyunk mi, akik veszik a bátorságot és felmennek a járatra, illetve ők maguk a BKK dolgozói. Mind az ellenőrök, mind a sofőrök, azok, akik ezt az egész tömegközlekedést életben tartják. Akármennyire is furcsán hangzik, a körúti villamos biztonsága ugyanúgy a mi igényünk is, mint azoké, akik vezetik, illetve ellenőrzik a járatokat, elvégre a mi életünk sokkal nagyobb része zajlik ott, mint más emberé.
Kedves Olvasóm, én pedig azt mondom neked, hogy féltjük az életünket, ugyanúgy, ahogy te és minden más élő ember, ösztönszerűen. Az a szintű halálfélelem, amit én ott megtapasztaltam a Duna fölött, ugyanúgy lehetett volna annak a rám mindig mosolygó tekintetű ellenőr néninek a félelme is, vagy azé a vezető hölgyé, aki megölelt engem a Moszkva közepén és a világ legkedvesebb mondatait kívánta nekem, őszinte szeretettel. Ugyanúgy azé az ellenőr srácé, aki mindig rám kacsint mosolyogva és jó munkát kíván és azé a vezető hölgyé is, aki mindig integet nekem, ha indul. A németül kiválóan beszélő kollegáé, vagy azé, akitől a világ legszélesebb mosolyával veszem a metrójegyet, ha muszáj. Azé a srácé, aki szolgálatban vette meg tőlem az újságot ahelyett, hogy leszállított volna és azé a közteresé, aki a minap mosolyogva, egy forró kávéval kívánt nekem jó reggelt. (Tudod, ez a nagy titok, hogy a humánum szele igenis átjárja a tömegközlekedés sok dolgozójának szívét.) És most gondolj bele, egy ideges, agresszíven viselkedő ember nem csak utazó társára támadhat rá, hanem a megállókban ugyanúgy cselekedhet, mint ahogy azt már korábban láthattuk is, ott pedig a vezetők aggódnak joggal, hogy valaki megsérülhet, illetve az ott ácsorgó, villamost cserélő ellenőrök is, főleg a Budain és a Jászain.
Csendes volt az a villamos. Senki nem vett semmilyen bátorságot semmire. Nem tudom, mi történt volna, ha ott vannak a közteresek, akkor sem, ha csak két jegyellenőr hölgynek kell megküzdenie a helyzettel. Belegondoltam abba is, mi lett volna, ha úgy döntök, megrántom azt a tökéletes villamost és szembe megyek a folyosón azzal a férfival? Utólag mélyet sóhajtok, hogy nem így történt. Viszont el kell gondolkoznom azon, vajon az ilyen esetek ellen mit tehetek én, tehetünk mi, tehetnek Önök? Kihez forduljunk mi, akik látunk ismét egy rendszeres karaktert a villamoson és balsejtelmünk van?
Elvégre azt hiszem, ez volna a lényeg. Hogy ne legyen neked sem ilyen mély félelmed azon a villamoson, sem azoknak, akik rendszeresen utaznak és azoknak sem, akik éltetik a járműveket, illetve azokon élik fél életüket. Hiszen a mi életünk is ugyanolyan fontos és hidd el, mi is legszentebb kincsünkként féltjük azt. Én pedig minden egyes utamat szeretném úgy zárni a körúton, ahogy lassan hat éve teszem. Felpillantva a fent futó Széll Kálmán feliratra, amit én még mindig Moszkva térnek látok, hallva még mindig azt a bizonyos kétmondatost, azon a bizonyos, lágyan búgó női hangon:

„Moszkva tér. Végállomás. Viszontlátásra. Moscow square. Final station. Goodbye.”
Emlékszel? A goodbye-t milyen csendes, boldog nyugalommal suttogta…

Flórácska,
2121-es számú terjesztő

You may also like