Ellobogott végül ifjú lángod,
mikor már zokogni sem tudtál;
tört ívű szárnyad, véresen rángott,
nem tiltakoztál, –nem haragudtál.
Érezted hogy a kín milyen tompa,
ami nem volt talán olyan nehéz;
gőgödben nem volt már semmi pompa,
talán láttad hogy az Úr rád lenéz.
Az örök megnyugvás feléd intett,
s mint a sűrű nehéz köd fogott;
fejedre kegyes sugarakat hintett,
mikor ifjú lángod ellobogott.
A halál-télnek mindent oda adtál,
Ő volt aki egyedül megértett;
el végül nem vágy nélkül hamvadtál,
hisz az örök vágy (lángszellemének) árnya
kísértett.
