494. szám Interjú

“Az emberi méltóság sérthetetlen.” – Beszélgetés Erdős Virággal

Szerző:

Amikor az interjúra készültem, a képviselői irodaház előtt – ahol a Fedél Nélkül-t szoktam árulni – több parlamenti képviselőt is megkérdeztem, hogy ismerik-e Erdős Virág nevét. Meglepően sokan mondtak igent.
Pedig igazán nem rájuk hajtok…

Ezt sejteni lehet az írásaiból. Mikor kezdett közéleti témákkal foglalkozni?
Íróként engem mindig is a problémás dolgok érdekeltek. Legyenek azok akár az egymás ellen elkövetett privát gonoszságaink, vagy épp a szélesebb értelemben vett társadalmi igazságtalanságok. Áttételes formában, de még a nemrég megjelent verses mesekönyvem, a Pimpáré és Vakvarjúcska is foglalkozik társadalmi problémákkal. Az utóbbi két évben mindössze annyi változott, hogy a prózai műfajok helyett most még inkább a líra felé fordultam és a helyzet súlyosságához mérten az ironikus hangnemet egy sokkal szimplább és egyértelműbb megszólalási mód váltotta fel. A korábbi próza- és drámakötetek után 2011-ben jelent meg az első verseskötetem A Trabantfejű Nő címmel. Az ebben lévő versek egy része már ezt az „új irányt” képviseli.

Ha jól tudom, itt olvasható az Édes Hazám című vers is, amit én először a Klubrádió azonos című műsorában hallottam, a maga előadásában. Igazából ekkor figyeltem föl magára. Hogy született ez a vers?
A szöveg eredeti változata az Élet és Irodalomban még ezzel a mottóval jelent meg: „A gyermekprostitúció tűrhetetlen”. Akkoriban láttam Csillag Ádámnak a Nincs kegyelem a földi pokolban című dokumentumfilmjét, ami a gyerekprostitúcióról szól. Ez a film nagyon szíven ütött. Ráadásul épp akkor tájt kezdett felerősödni a magyar törvényhozásban az az azóta már többé-kevésbé uralkodóvá váló szemlélet, amely a szélsőségesen méltatlan helyzetbe kerülő társadalmi csoportokat nem áldozatként kezeli, hanem épp ellenkezőleg, őket magukat hibáztatja sorsuk alakulásáért, és kétségbeesett vergődésüket ad abszurdum büntetni rendeli. „a tetten ért fiatalok szinte kizárólag saját akaratukból folytatják e tevékenységet” – hangzott el 2011 januárjában egy miniszter szájából a magyar parlamentben. Gyakorlatilag ezt a végtelenül cinikus szemléletet látjuk érvényesülni több súlyos társadalmi probléma, köztük a hajléktalanság „törvényi szabályozása” vonatkozásában is.

Miért tartja fontosnak, hogy személyesen is részt vegyen a hajléktalanságban élő emberek jogaiért harcoló civil csoportok által szervezett megmozdulásokon?
Én a nyolcadik kerületben élek, ahol 2011 őszén rendeztek egy helyi népszavazást, amelynek egyik kérdése ez volt: „Támogatja-e Ön, hogy Józsefváros Képviselő-testülete rendeletben tiltsa meg Józsefvárosban a közterületen történő életvitelszerű lakhatást?” Ennek a képtelenül bornírt procedúrának kerületi lakosként én is a megszólítottja voltam, így a saját bőrömön érezhettem, milyen az, amikor  hagyományos értelemben vett „demokratikus” keretek közt nyílik lehetőség szélsőségesen kirekesztő intézkedéseknek a „népakarat” jegyében történő jóváhagyására. A népszavazás akkor még érvénytelenül zárult, viszont ez az önkormányzati nekibuzdulás egy olyan szégyenletes törvénykezési folyamat kezdetét jelentette, amely azon túl, hogy 2011 decemberében egy laza parlamenti felhatalmazással egy csapással a szabálysértési törvény hatálya alá vonta a közterület életvitelszerű használatának „vétségét”, ezen túlmenően mára már (az Alaptörvény negyedik módosítása alkalmával beemelt cikkelyek révén) gyakorlatilag alkotmányos lehetőséget teremtett a hajléktalanság „kriminalizálására”.

És mindezt annyira felháborítónak találta, hogy a józsefvárosi népszavazás kapcsán verset írt Van egy ország címmel, amit aztán több tüntetésen is felolvasott. Ez a vers számomra meglehetősen dühösnek és elkeseredettnek tűnik. „ez már Bor de / ez már / Abda” – olvashatjuk egy helyen. Ezek szerint ennyire sötéten látja a helyzetet?
Egy korábbi ombudsmani jelentés „státusz-vétség”-nek nevezte azt az esetet, amikor a törvény egy puszta állapotot szankcionál, például szabálysértési bírsággal sújtja  a „közterület-használaton” ért hajlék nélküli embereket. Márpedig egy ilyen lehetséges törvénykezési gyakorlat mind az emberi méltósághoz való jog, mind pedig az egyenlő bánásmód követelményének ellentmond. Egy vers, amikor a maga radikális nyelvén „vagonokat” vizionál, akkor nem tesz mást, mint amit egy lelkiismeretesen és szakszerűen megírt ombudsmani jelentés: ami elfogadhatatlan, arról kimondja, hogy elfogadhatatlan. Az alkotmány ugyanis többször, több pontban módosult, de a II. cikk egyelőre még érvényben van: „Az emberi méltóság sérthetetlen.” Ha pedig ez így van, akkor elfogadhatatlan, hogy ártatlan embereket akár „közrendvédelmi”, akár  „közegészségügyi” megfontolásból vagy épp „a kulturális értékek védelme” ürügyén gyakorlatilag bűnözőknek tituláljunk. Ez ugyanis nem sokban különbözik attól, mint ha valakit származása, nemi identitása vagy más, nem „választott” paraméterei alapján tennénk ki üldöztetésnek. Természetesen azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a hajléktalanság jelenségét épp az a társadalmi berendezkedés és gazdasági rendszer termelte ki magából, amelynek bizonyos értelemben mindnyájan tevékeny résztvevői és haszonélvezői vagyunk.

Gondolja, hogy a versek segítségével befolyásolni lehet a döntéshozók gondolkodását?
A döntéshozók és általában az emberek gondolkodását leginkább olyan tiltakozó akciókkal lehet befolyásolni, amilyen akciókat A Város Mindenkié, a Börtön Helyett Lakhatást és más civil csoportosulások szerveztek az utóbbi két évben. Ezeknek a számomra végtelenül szimpatikus embereknek az igazán csodálatra méltó küzdelme is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szóban forgó ügy végül eljutott az Alkotmánybíráság tavaly novemberi határozatához, amely épp az Alaptörvény II. cikkelyére való hivatkozással mondja ki: „A hajléktalanság szociális probléma, amit az államnak a szociális igazgatás, a szociális ellátás eszközeivel és nem büntetéssel kell kezelnie.” Ehhez képest végtelenül elszomorító fejlemény, hogy a negyedik módosítás során olyan szellemiségű kiegészítések kerültek be az Alaptörvény szövegébe, amelyek ezzel az alkotmánybírósági állásfoglalással szöges ellentétben állnak.

Honnan ismeri a hajléktalanságban élő emberek életét?
A kétezres évek legelején egy viszonylag hosszú interjú-sorzatot készítettem egy Harold nevű, magát hajléktalanként definiáló fiatal férfival, aki Flasztert árult a Jászai Mari téri villamosmegállóban. A „hajléktalanság”, mint olyan Harold esetében akkor még azt jelentette, hogy viszonylag stabil helye volt egy viszonylag élhető szállón. Őt akkor nagyon megszerettem, több rövidprózát is írtam a tőle hallott kicsit fura, kicsit valószerűtlen, de igazán érzékletes és lehengerlő stílusban előadott történetekből. Egy akkoriban született forgatókönyvemben is felbukkant az alakja, sőt még egy róla szóló regény gondolata is felmerült bennem, de sajnos a családommal épp akkor költöztünk hosszabb időre külföldre, úgyhogy az interjúzás abbamaradt, és végül a regény se született meg.

És már a Flaszter se létezik.
Igen, és azt hiszem hajléktalanként élni is egészen mást jelent ma, mint tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Bár volt egy emlékezetes esetünk, ami mintha korai előképe lett volna a mostani, szomorú állapotoknak. Egyszer, mikor az Oktogonnál lévő Burger Kingben szerettünk volna leülni interjút készíteni, odalépett hozzánk egy nagydarab, egyenruhás ember a zubbonyán „nemzetőr” felirattal, és Harold kissé viseltes öltözékére való hivatkozással udvariasan kitessékelt bennünket. Mi pedig ezen annyira meglepődtünk, hogy engedelmesen kioldalogtunk. Elképesztően szürreálisnak tűnt az egész jelenet, mintha valamilyen különös időutazáson vettünk volna részt. Mindezt persze ma, amikor a Blaha Lujza téri ételosztáshoz sorban álló embereket minden ok nélkül rendőrök igazoltatják, már egyáltalán nem éreznénk annyira rendkívüli tüneménynek…

A mostani írásaiban is sokszor felbukkan a hajléktalanság témája. Honnan gyűjti az „anyagot” az írásaihoz?
Tavaly egy évre szóló felkérést kaptam egy napilaptól, hogy a hétvégi mellékletbe havonta egyszer írjak egy tárcanovellát. Ekkor határoztam el, hogy újra nekilátok interjúkat készíteni. Egy külvárosi krízisszállón, illetve egy nők számára fenntartott éjjeli menedékhelyen beszélgettem emberekkel, de AVM-es ismerőseimen keresztül összebarátkoztam például egy nagyon kedves párral is, akik akkoriban a Határ úti kiserdőben laktak egy földbe vájt kunyhóban. Hozzájuk többször kijártam beszélgetni, és máig bánt, hogy pont azon a reggelen nem tudtam velük lenni, amikor a helyi önkormányzat „tereprendezés” ürügyén, rendőri segédlettel és a helyszínen lévő civil aktivisták minden tiltakozása ellenére egyik pillanatról a másikra felszámolta tíz év munkájával berendezett otthonukat.

Elég sok hasonló történetet hallani mostanában…
Számomra a legszörnyűbb az volt, hogy úgy éreztem, bárhová nyúlok, ott rövid időn belül még az eddiginél is nagyobb baj történik. Alig néhány alkalommal ültünk le beszélgetni a Podmaniczky utcai női szállón egy kedves, okos és rettenetesen keserves sorsú roma lánnyal – akinek a szerelme történetesen épp egy nyolcadik hónapban lévő hajléktalan kismama volt –, amikor jött a hír, hogy leütéses rablás miatt előzetesbe került, és ha jól tudom, máig börtönben ül. Később, mikor egy kilakoltatás előtt álló háromgyerekes roma családnak próbáltunk segíteni, szintén történt egy váratlan, tragikus fordulat: az anyukáról kiderült, hogy rákbeteg, és néhány hónapon belül meghalt. Egy ideig volt is bennem valami homályos rossz érzés, valami fura balsejtelem, hogy mindez a szörnyűség valamiképp összefügg az én felbukkanásommal. Aztán egy idő után rá kellett jönnöm arra –  ami iránt nekünk, viszonylag rendezett körülmények között élőknek is muszáj lenne sokkal nagyobb empátiával viseltetnünk –, hogy a honfitársaink egy jelentős része gyakorlatilag permanens krízisben él. Olyan kritikus élethelyzetekkel, olyan kirívó nehézségekkel, annyi igazságtalanul rájuk mért megpróbáltatással kell megküzdeniük nap mint nap, ami mélységesen méltatlan nem csak hozzájuk, de hozzánk is, akik mindezt a XXI. század Magyarországán csendben tűrjük.

Adódik a költői kérdés: „na most akkor mondjátok meg / nagyokosok mi legyen”…
Hát igen. Az idei könyvhéten megjelent Ezt is el című verseskötetem tulajdonképp másból se áll, mint ezekből az idegesítően nehezen megválaszolható kérdésből. Bár itt-ott azért mintha már körvonalazódnának a válaszok is.
 
Erdős Virág honlapja: www.erdosvirag.hu

Kapcsolódó írások